Világ, 1916. december (7. évfolyam, 335-364. szám)

1916-12-01 / 335. szám

Requiescat Ma délután, ahogy alá&záEott az alkony, Első Ferenc József kihűlt királyi testét mind­örökre magéi)ászárfca a bécsi kapucinus bará­tok tón t armének kapuja. Elvégeztetett. A né­pek apja, a csukott szemű császár őseihez tért. A számosnál is számosabb és agyonsaj- gatott alattvalói szivekre minden Végzetet át­fogón borult rá az országok gyásza és komor pourpával hömpölygőit el volt uralkodója ko­porsójáig. És minden megmaradt mell az ő katafalkjához feszült és minden itthonmaradt kéz az ő emlékezetének tisztatüzü fáklyáját lobogtatta.' Csak az elmúlt, elporlott forra­dalmi napok perceiben lüktetett ilyen percekre össze Bécs és Budapest élete, mint a mai alkonyatán. Amig a koporsó a Hofburg kápolná­jától — a Szent 1 stvén - tem plmrtotn át — a kapucinusokig jutott, görnyedt koroná­sok, fátyolos polgárok és feketezészlós palo­ták köszöntötték a császárt. A koronások a barátjai voltak, a nép a gyermeke, a paloták la ja pedig kétemfoeröltas munkássága^iak pi­ramisai- A legnagyobb közöttük a bécsi udvari operaház talán. Ennek a palotának a feketéje rez­zent meg a mai délutáni Budapesten is, a királyajándékozta magyar szobrok körül és azon a sok-sók magyar palántát melengető há­zon, aminek tűzfala mindörökköu Első Pereme József megértéséi, munkásságát és nyitott ke­zét emlékezi. De legkülönösebben mégis csak a munkásságát. Első Ferenc József mák semmi sem ada­tott meg életében abból, amit a legegyszerűbb polgár is tele testtel cipel. A legcsöndesebb királyt messze elkerülte a csönd és elkerülte a;; öröm és a családi vigasság legszentebb zenéje. És amikor minden fázós és elérhetetlen lett, a király a tróntól legmesszebb valóhoz nyúlt, hogy tartalmat adhasson, borús életé rak. Megmarkolta a legistegmesszebb valót, a Magyar legenda Irta; Biró Lajos Hevenyészett, térés lövészállás. Elől — a mellvédnek támaszkodva, a mellvéden fekvő fegyvere mellett, kifelé kémlelve — áll egy katona. (Akinyi Balázs.) A többiek hátul ül­nek. Többnyire öreg magyar, népfelkelők. Lassan beszélgetnek. Mándi-Veres (a bakancsát nézegeti. Szo­morúan): Hát ez is kilyukadt. Itt be a viz, itt ki a víz. Szijjartő: Legalább lemossa a kend lábai­ról Oláhország sarát — Oláhország sara csúnya sár. Esztergályi: Az Úristen sülyessze el. Szürszabó: De bár a mennyei csatornákul állítaná már el. Mándi-Veres: Három napja szakad, —­azt a keserves... (a foga között káromkodik.) Szürszabó: Novemberben viUámlik, — nem jót jelent ez, emberek. Mándi-Veres: Nem hát: elevenen rothad el kend ebben az özönvizi nedvességben velem együtt, lia ugyan szét nem sznkajtja egy öreg gránát, mint Péterfi András komámat: azt je­lenti. Szijjartő: Jönne már az az orosz, ha ide­jött olájt segíteni, az isten pusztítsa el. Vagy alhatnánk. Mándi-Veres: Addig örüljön kend, amíg ébren van. Szíj jártó (Atányihoz)Nézcd-e, testvér? 'Átúwji: Nézssh ~ • munkát és úgy osztotta szét- a perceit, hogy egy szemrebbenésnyi se maradt üresen belőlük. A mai napon mindez a nniltté lett, el­hamvadt elmúlt. Elmúlt a király és elmúlt az a tartalom is, amit az ő élete keretezett ösz- sze. Elmúlt minden akarásával és minden rezdülésével... Csak egy nem múlt el. Az, ami örökkön való volt a tartalomban és ami minden el­múlt királyok sírján uj erűvel serken: a munka. A munka, ami mindig örök és minden­kivel közös, mert ugyanakkor koronázza a koldust amikor kiváltságossá üli a koronát. Ez maradt ránk örökül Első Ferenc Jó­zsef jóvoltából, aki hivséges ápolója és leg­első lovagja volt és úgy ahogy ö szentesitette: munka, munka és mindvégig a népek óhajtá­saival együtt. A halott király élete utolsó éveiben már az Idők küszöbén állott és távozásakor, nem igen volt ereje visszafelé nézni. Akik az utolsó percben körülötte voltak, akik utolsó szavát, utolsó szívverését hallgatták, csukott szájjal kisérik koporsóját utolsó útjára és egyetlen szavuk sincs hozzánk, akikért élt, volt és országod. De beszélnek helyettük az Idők. A Múlt és a Jelen hangos beszédet kezd a koporsó fölött és sürgetve, sürgeti az abba­hagyott munkát. Az eltemetett király a népek királya volt, a béke királya és a fej­lődésé. Ezt a hármas munkát sürgeti a meg­bénított és halk szivverésü jeleu. És ha eddig még sohasem volt ilyen hal­latlanul hatalmas a fegyverek ereje, a csön­desség és a béke utáni sóhajtás sem volt soha ilyen telt és emelkedett, mint most. És ha so­hasem volt ilyen könnyen ogymértékkel mér­hető és ennyire bajszálegyenlő az emberélet, úgy sohasem sajgóit ennyire az emberi egyen­lőtlenség. És ha sohasem volt ilyen rettenetes a pusztulás és romlás, akkor sohasem volt ennyire félelmes és megrázó az élni és fej­lődni akarás, A munka királyának már nem volt ideje visszafelé nézni az időik küszöbéről, de az uj király szeme minden megerőltetés nélkül a jövő fele szegülhet. Temetés és koronázás, mind csupa szent, komor • és törvénye kikbe tartozó és melleinkbe markoló történés, de mrndeziöken magasan felülemelkedik a jövő. A milliók, akik reszkető ujjal tapadtak a fegyverek ravaszára és a milliók, akik itt­hon maradtam sóhajtják árvaságukat a füllédt árkokba parancsolt övéik felé, uj 3 rajnaiba sir dás pirosát lesik az uj császár bíbora mögött. Valami nagyot, valami hallatlanul szépe!, valami olyat lesnek, aminek becséről és szép­ségéről azelőtt még álmaik se voltak. Csupa földöntúlit várnak az uj császár-király jövete­lében. Azt, hogy hazakerüljön az ember és hogy itthon is maradjon.. Hogy mindig egy­folytában eiiesse végig ezentúl az ebédet és ne recsegjen közbe semmi véletlen parancs, ami elrántja a kezét az utolsó tál elől. És csupa ilyen borzasztó furcsát: hogy mindenki tud­hassa, hogy milyen nap van. és hányadika és azt is, hogy mikor vau vasárnap és ünlnep. És hogy azok, akik véren vettek meg földieket, egyszer azt is elmondhassák az ez a miénk utóm, hogy ez az enyém. És hogy amikor élni is lehet, mindenki ugyanannyit tegyen ki és ugyanolyan emberszámba menjen, mint amennyit kitett és mint amilyen emberszámba vették, amikor meghalni lehetett. ... Első Ferenc Józsefre, a munka lo­vagjára rácsapódott a cinterera cimeres ka­puja. Az ő erős, elmúlt élete, erős fiától élet ben folytatódik tovább. A fiatal életnek, csupa teleirott tűzfalak meredeznek elébe, csupa te- lcrótt tűzfalak, amit a legjobb király emeli magának örök emlékezésül. Ezekre a falakra már nincs mit irná. Még csak annyi hely sincs rajtuk, hogy az uj király alájegyezze a nevét. Uj épületek kellenek tehát. Csupa újak, a fun­damentumtól, fel a tetőig. Az építkezésnél egyszálig ott leszünk és a téglát is álljuk. Min­dent állunk, ami az uj időkért jön és sóvá­rogva lessük a percet, hogy mikor virít fel a béke és az egyenlőség újonnan rakott tor­nyán Károly király májusi bokrétája. Szíjjártó: Nem gyónnék ? Átányi: Nem. (Szünet.) Szürszabó (Mánrii-Vereshez); Mutassa kend azt a bakancsok (Mándi-Veres mulatná, de akkor sietve jön Gulyás.) Gulyás: Haílották-e már, emberek? Mándi-Veres: Mit? Gulyás: Meghalt a király. Mándi-Veres: Micsoda király? Esztergályi: Az olajok királya? Tán ijedtiben — ? Attól ne lihegjen úgy kend . . . Gulyás: De nem az oláiok királya. Ha a mienk. (Csend lesz.) Szürszabó: A mienk? Gulyás: A mienk. Szürszabó (feláll): Ferenc Jóska? Gulyás: Ferenc Jóska. (Csend.) Szijjártó: A már nem lehet. Álmodott kend komám. (A többiek se hiszik. Senki se hiszi.) — Nem lehet a.-j— Nem igaz a. — Olyan már nincs. — Ammá nem igaz. Gulyás (sértetten, izgatottan): Ha nem hiszik kendtek kérdezzék meg kendtek. Fen- rik ur Gerő mondta. A divízió telefonon hal­lotta, most jött a híre. (FejcsÓYálasok. Mind Szürszabőra néz- Bck-i, v <gSS!SSSJl!”™^ ----H Szürszabó (fejét csóválva nagy lassan el­indul; az állás széléig megy. Kiszól): Fennfc urnák jelentem alássan... megkérném rá. alássan: igaz-e. ' Gero zászlós (fiatal fin)’: Igaz. Szürszabó. Szürszabó: Meghalt? . Gerő: Meg. Ma este kilenc órakor Becsben tüdőgyulladás következtében. (Elmegy.) .... ^ Szürszabó (visszafordul; nagyon lassan): Hát... (Gulyáshoz, akinek elégtétellel tarto­zik) hát igaz. (Csend.) No hát emberek—« (nagyon meghatva) és csak azt mondom.— (a fejét csóválja) megmondtam én.., fa' meghatottsága ellen harcol) nem jelent az jót, lia novemberben villámlik az ógu (Leül.) Esztergályi: Hát meghalt? Szürszabó (leül; nagyon lassan)': Meg. Ma este kilenc órakor Bécsben tüdőgyulladás következtében. (Nagyon csóválják a fejüket.) Esztergályi: Hát ez már hogy lehet? Szijjártó: Hogy történhessen tneg az ilyesmi? Szürszabó: Az ember halandó. Esztergályi: De a király! Mándi-Veres: öreg ember volt. — Nem vigyáztak tán rá eléggé abban a Bécsben, •> A többiek (lassan): Nagyon lehet. Szürszabó: Sehogyse leshet az, emberek. Mándi-Veres: Nem vigyáztak. Szürszabó: Dehogy nem vigyáztak. Tiz doktor mind csak őt vigyázta, száz doktor VII. évfolyam 1916 Budapest, PÉNTEK december 335-ik szám . — ........................ ■■■■-■ ■ ■■■........................ ..................................................—■■■■■■ ................—......................................................................... ■■ ...................................................... ......--------------------- ' ■■■»- .........................................................................................................................................................-..........—— -...........................—--------------................................................................................................................................... VJ. AirMwr-nt l-ft-dítíjek feOft««* Safe;**»,

Next

/
Thumbnails
Contents