Világ, 1918. július (9. évfolyam, 151-176. szám)
1918-07-02 / 151. szám
Szerkesztőség és kiadóhivatal VI., Andrássy*ut 47. század ideesizetési árak a magyar korona országaiba: Egész évre 52 kor., félévre 26 kor., negyedévre 13 kor., egy hóra 4 korona 60 fér. A VILÁG* megjenik hétfő kivételével mindennap. Ara Budapesten és vidéken 18 fillér pályaudvarokon 20 túlér. IX. évfolyam r*«.___, teftrétcincS barap«tto i V3LAG Uadóhivatalatpa^tdlockner f. Győri És Nagyyftfulasértfcss. Tenczer Gyula, Leopold Gyula, Leopold Cornél, Schwars Jóssef, Mezei Antal, Mosse Rudolf Eck»sztria Cérnát hirdetési irodákban. — r.ccs’ta: raasemtein és Vogler, M. Du!íC3 Nacísí., (tudott Mossi.. Berlinben: Rudolf Kolban, Berlin NW Unter den Linden 40/tra 1918 Budapest, KEDD július 2. 151-ik szám Demokratikus választójog feudális alapon Írta: Diner-Dénes József Sok-sok éven át úgy a szociáldemokrata párt, mint a többi választójogos párt híven kitartottak az általános, egyenlő, titkos és községenkinti választójog követelése mellett. 1912-ben történt először, hogy azon választójogi reformmal szemben, melyben az akkori ellenzéki pártok megállapodtak a tolerari posse álláspontjára helyezkedtek a választójogos pártok, dacára annak,hogy ez a reform nem fedte teljesen elveiket. Tavalymég tovább mentek az engedékenységben. Tisza bukása után lesiklottuuk mindnyájan az elvi alapról egy erőtlen kompromisszumra a feudal-agrarizmussal és most megérdemelt büntetésként egy tisztán feudalagrárius választójogot kapunk és ráadásul még a feudalagrárusok ki is nevetnek bennlünket. Azt állítják ugyanis, hogy nekünk semmi okunk sincsen elégedetlenségre, még kevésbé izgatottságra, miután ők a Vázsonyi-féle választójogi javaslatot, amelyhez mindnyájan hozzájárultunk, színtén elfogadták, szerkezetét meghagyták és csak a részletekben eszközöltek bizonyos változásokat. És ez így is van. Sőt Wekerle dr. urat, ki Tiszti gróf választójogi hamisítását, egy-két pontot kivéve, hűen vele végigcsinálta, még hazugsággal sem lehet vádolni, ha azt állítja, hogy 4 a javaslat alapvető elvei mellett vállalt kö- t-kintettségéhez képest kitárolt. Ha pedig egynémely részletkérdésben Tiszának koncessziókat tett, csak arra utal, hogy ily konceszsziókra Vázsonyi is hajlandó volt, nincsenek tehát közöttük elvi ellentétek, hanem csupán csak véleményeltérések a koncessziók méreteiről. Igenis! Bármennyire sajnálom is, be kell vallanom, hogy Wekerle és Tisza választójogi rablásuknak rettenetességei dacára is, nem sértették meg a Vázsonyi-féle javaslatdemokratikus elveit. Egyszerű okból. A javaslat ugyanis semmiféle demokratikus elven nem épül fel, az egyenlő szavazati jog elvének kivételével, mely elven azonban már az 1874. .választójogi törvény is alapul. A többi három demokratikus alapelvnek pedig, melyet már évtizedek óta hangoztatunk, ugyanis az egyenlő, titkos és községenkénti választójognak nyoma sincs a javaslatban, még kevésbbé mondhatnánk, hogy ezek lennének a javaslat oszlopai. Sőt ellenkezőleg! A Vázsonyi-féle javaslat egészében azon kritikus elven épül fel, hogy minden állampolgárt vagy jobban mondva az állampolgárok minden csoportját előbb meg kell vizsgálni, hogy megbizhatók-e a mostani alkotmány szempontjából s csak aztán engedi be őket e alkotmány sáncaiba, amint ezt avitikusan kifejezni szokás. Ezen felfogás szerint az alkotmány, tehát az egész politikai élet, egy zárt kör, azok pedig, kik az alkotmányba beleszólhatnak vagy közreműködhetnek, egy zártkörűs társaság. Ezen körbe, ezen társaságba pedig csakis előzetes vizsgálat után különböző kapukon keresztül lehet bebocsátást nyerni. Gróf Zsisza István e gondolatnak a következő szavakkal adott kifejezést a bizottságban: „Kétféle nagy elvi álláspont áll a választójog terén egymással szemben. Nem itt e teremben, hanem inthesi általánosságban. Hisz itt mindnyájan az egyik állásponton vagyunk. A két álláspont közül az egyik az, hogy mindenkinek veleszületett joga a választójog. Ez a szélső radikális álláspont. A másik az, hogy a választójoggal állampolgárait az állam ruházza fel célszerűségi szempontok szerint az állami és nemzeti érdekekre való tekintettel.** Bármi felületes is e tétel, és bármi kevés belátást is árul el az állam és az állampolgárság lényébe, mégis jellemző az agrár-feudális felfogásra. Az állam ugyanis agrár-feudális politikusaink számára — beleértve azokat is, akik demokratikus köntösben járnak — a mai állam, mai hatalmi és jogviszonyaival és ez állam képvi- i selői azok, kiknek kezében van minden hatalom és jog. Ez világos, teljesen a régi abszo- l lutisztikus felfogás: 1‘état c‘est moi. (Az állam én vagyok.) Csupán oligarchikus kialakulás ban. A hatalom birtokosai és haszonélvezői ennek megfelelőiig csupán azok a hatalomból és jogból kizárt állampolgárokat ruházzák fel a választójoggal, akiknél a körülmények pontos mérlegelése után megvan az a biztonság, hogy csakis a mai állam érdekeit, vagyis a hatalom mai birtokosainak az oligarchiának érdekeit fogják támogatni. Hogy ez oly felfogás, mely minden haladást, sőt minden fejlődést is kizár, bizonyos. Mert ezen elv szerint csupán azon állampolgárok lesznek választójoggal felruházva, akikről tudják, hogy a mai államnak, illetőleg a mai állami berendezésnek a ma hatalmon levőknek legalázatosabb szolgái. Miután azonban az állampolgárok, társadalmi állásuk, foglalkozásuk, vagyoni viszonyaik, műveltségük és nemzetiségük szerint különböző álláspontot foglalnak el a mai állami berendezésekkel és a hatalom mai birtokosaival szemben, mind e körülményeket nagyon szigorúan kell megvizsgálni, mielőtt az állampolgárok közül ki tudják azokat választani, kiknek a választójogot meg lehet adni. Épp ezért e szempontok szerint oly választójogot készíteni nagyon bonyolult dolog. Tisza és vele a többi bizottsági tagok folyton hangoztatják, hogy a választók szelekciójánál nagyon óvatosan kiáll eljárni és órákhosszat vitatkoztak azon, hogy az egyik vagy másik foglalkozási vagy vagyoncsoport, elég „megbízható“-e a választójogba való felvételre. A szelekció feudal-agrárius elve alapján lett Vázsonyi javaslata is konstruálva és az egész különbség Vázsonyi, Wekerle és Tisza között, hogy ezek a szelekciónál jovai szigorúbbak és elővigyázatosabbak mint Vázsonyi. Mielőtt azonban kimutatnám, hogy Wekerle és Tisza miképpen túlozták annyira a „szelekciót**, hogy végtére a választójogi reformból semmi sem maradt hátra és az egész az 1913. választójogi törvény nívójára sülyedt, sőt egynémely vonatkozásában még az alá is, a helyzet megértéséhez el kell egynémely dolgot mondanom arról, hogy miért kellett ilyen javaslathoz hozzájárulnunk? Devizák s egyéb háborusságok irta : Ignotus Épüléssel olvastam tegnap a Világban Bernát Ottónak a hazai deviza-politika ellen vetett okait. Bernát Ottó nem először ír e tárgyról, s írását olvasva, nem először könynyebbedik meg lelkében a háborún kívül még a háborús intézkedésektől is szorongatott polgár, mikor ez intézkedések felől bizonytalankodó kétségeit helyesekké hitelesíti az avatottság. A hívőnek is szeget üt fejébe, hogy mikor az állam két kézzel nyomtatja a papírmilliárdokat ágyúra és puskagolyóra, a pénzpapírbőség kelyhe éppen attól a még egypár csöpp papirostól csordulna túl, amit jelentene, ha gatyamadzagot szabadon hozhatnánk be Svájcból. S a parasztész előtt is világos, hogy nem szállhat úgy lea pénzünk értéke, ha száz koronán cipőt veszünk idegenben, mintha négyszáz koronán sem kapunk érte itthon cipőt, — olyan pénz, amiért egyáltalában nem kapni semmit, egyáltalában nem is ér semmit. Kitűnő Bernátnak az a mondása, hogy nem szabad úgy csinálni devizapolitikát, mintha büntetni kellene vele a közönséget, amért elszaporodott a papírpénz — holott végre sem a közönség szaporította el, s amennyiben igen, nem jókedvéből tette. Amit itt Bernát külön a devizapolitikáiról mond, azt általában el lehet mondani háborús intézkedéseink rendszeréről, — mintha hamvazó szerdának készültek volna egy hányaveti farsangba, mintha büntetni akarnák az embereket, amert a háború fényűzését megengedték maguknak. Holott nyilvánvaló, hogy ha valami hatósági intézkedés és belenyúlás csakugyan lehetséges s csakugyan lehet foganatos a háborús állapot emberfelettiségével szemben, úgy mindnek azon kellene lennie, hogy elviselhetővé tegye ez állapotot. Lehetetlen, hogy helyesek legyenek olyan intézkedések, melyek után az embereknek törniük kell a fejüket, hogy no már most ezeknek a nyomása alól hogy lehessen kibújni?! Pedig, sok, pedig legtöbb háborús intézkedésünk ilyen. Pedig sok, pedig legtöbb háborús intézkedésünkre mintha rá volna írva, hogy maguk a rendelkező hatóságok sem hisznek üdvös voltukban, folyiknak, ha különösen emberséges hatóság rendelte el, mintha sorai közt használati utasítás lappangana, hogy hogy lehet legkevesebb veszedelem nélkül megkerülni. A legtöbbről mintha lekiabálna a félelem: nem a belső megakadástól, hanem az attól való, hogy mit szólnának a katonák vagy az osztrák vagy a németek, ha ezt el nem rendeljük. Nyilvánvaló, hogy ez nem következik szükségképp sem a militarizmusból, sem a dualizmusból, sem a német szövetségből, ellenben óhatatlan, hogy az emberek hangulatát fölöslegesen ezek ellen ne fordítsa. Hatóságainknak minél határozottabban állnak e konszervatív szerkezetek szolgálatában, annál teljesebben követelniük kell maguk számára azt a szabadságot, hogy befelé s a közönség felé viszont úgy rendelkezhessenek, ahogy ők maguk tapasztalták ki legjobbnak. Ha a háborús intézkedések tovább folytattatnak, úgy, mintha az emberek nem eleven lelkek, hanem maguk is hadimasinák volnának, akkor meg az óhatatlan, hogy ez eleven élet, az ő elnyomhatatlan igényeivel, maga is szervezetet ne keressen magának, hanem nyíltan, hát titokban. S hogy olyasmi ne alakuljon, mint a régi Oroszországban: rend, enyhítve kijátszással, s a földfeletti ország alatt egy földalatti. Nem vagyok olyan szakértő, hogy megmondhassam, hogy a háromféle termésrendelet: a Kürthy báróé, a Mezőssyé s most a Windischgrátz hercegé közt melyik a legjobb, vagy, ha szükséges rossz, melyik a legroszszabb. Elvben és papiroson bizonyára a Windischgrátzé a leghelyesebb, mert igen radikális és kibúvót nem hagyó. De az életnek számos praktikusától, s éppen nem elfogult agráriusoktól azt hallom, hogy visszasírjuk mi még Mezőssyt, aki az ő rendeletével mégis hagyott annyi időt és lehetőséget a visszaélésnek, hogy az emberek teletophassák magukat, s most, mikor a rendnek kapcája szorul, e hörcsögtartalákokból élhessünk.. Igaz-e ez, nem tudom megítélni, — ha igaz, akkor bizonyára nem erkölcsös, — de az erkölcsről mindig eszembe jutnak a régi görögök, kik az esztendő egy napját fékezetten, sőt kötelező szabad szerelmére hagytak szü-