Világ, 1921. június (12. évfolyam, 117-141. szám)

1921-06-01 / 117. szám

r - s/gr-' - —r»-' F WLÁG' A norvéaiai szlráik / 71 norvég általános sztrájknak, amely előrelát­­hatólag rövid időn belül át fog csapni a többi skandináv államra is, alig van politikai jellege. A dán, a svéd és a norvég m­unkástömegek már a háború előtt is, de különösen 1915/16. óta, ott a jólét­ben élnek, aha magas életstandardot szereztek ma­guknak, amelyről a kontinentális, sőt az angol mun­kásság is alig álmodhatok. Politikai jógaik korlá­­° tózására ma már alig gondol valaki s a legszélső konzervatív politikusok is magától értetődőnek te­kintik, hogy a munkástömegek és a hozzájuk kap­csolódó magán- és állami alkalmazottak és egyéb kispolgári elemek a gazdaságilag fölöttük álló osz­tályokkal teljesen egyenrangú szerepet játszanak az ország politikájában. A romantikus és feudálisizű m­aradiság ideje Észak-Európában már régen el­múlt. De mégsem tiszta bérharc az, amely ma Észa­kon folyik. Tán a társadalmi egyensúly körüli küzdelei­­ volna a helyes kifejezés, amelyet a nor­vég sztrájkra alkalmazni lehetne. Harc­ a háború előtti társadalmi egyensúly helyreállítása érdeké­ben, amelyet a háború és az utána beállott gazda­sági zűrzavar teljesen megbontott. A skandináv államok a háború alatt, kivétel nélkül, fenékig kihasználták a háborús konjunktú­rát és ez a háborús aranyeső nemcsak a tőkésekre, nemcsak a vállalkozókra és kereskedőkre, hanem a munkásokra is bőven hullatta áldását. Amíg a megélhetés­ költségei a békeidők kétszeresére és háromszorosára emelkedtek, addig a háborús konjunktúra a békebér sokszorosára szöktette fel a munkabéreket. Amíg a vállalkozó, az exportőr, a hajótulajdonos a nyereségszázalékok százaival számolhatott, a termelési költség­­aránytalan emel--­­ kedése számításait nem zavarta. A helyzet azonban j a múlt év ősze, különösen azonban ez év januárja­­ óta alaposan megváltozott. A háborús konjunktúra egy csapásra megszűnt, a nyereség kimaradt és az­­ Amerikából megindult világkrízis Európában első­inek a skandináv államok gazdaságát öntötte el. Ez a krízis példátlan gyorsasággal semmisítené meg a háborító évek egész nyereségét, megállította majdnem az egész ipari A termelést s tétlenségre ítélte az egész kereskedelmet. A kivitel a mini­mumra csökkent, különösen Norvégiában és Svéd­országban, amelyek fa- és érckivitelük 75%-át Angliába szállították. Az angol termelési válság automatikus pontossággal vonta maga után ezek­ben az országokban az ipari produkció szünetelé­sét, a tengerentúli piacon pedig a német versemn­­nyel lehetetlen, volt megküzdeniük. Ez a magya­rázata annak,h hogy február óta például Svédország­ban a tőzsdei forgalom a múlt évinek­­-ére csok­iként, az eudnolt váltók és a csődök száma majdnem­­háromsz­o­sra emelkedett. A,­­fiaskor a szorultságával és pénztelenségével Szembor különösen a fixüzetésű kis alkalmazottak gazdssági helyzete nagyot javult, úgyszintén a maufkásság egy részéé is. Az iparcikkek s az élelmi­szerek ára a múlt évi áraknak felére, sőt harma­dára csökkent, a fizetések­ viszont változatlanok maradtak. Ennek eredményeképp a társadalom egy széles rétegének életszi­­voonala erősen emelke­dett, mert például egy gépirókisasszony, kinek 5—600 svéd korona a fizetése, ennek a feléből meg­él, a megm­iaradt feléből pedig amerikai lakkcipő­­ben, francia gabardine-ruhában s importált bécsi crepp de chine-brouse-ban fúrhat. A munkásság munkanélküli segélye ugyan alacsonyabb, de a há­ború alatt gyűjtött tartalékok s az állami segélyek révén, még a szünetelő gyárak munkásai is jól és bőven el vannak látva. Röviden, az élelmiszerek és iparcikkek ára alig magasabb, mint nálunk (a vaj kilója például két héttel ezelőtt 150 magyar koronába került), a mun­kabérek pedig a valutakülönbség arányában ma­gasabbak. Ez az óriási aránytalanság, a társadalmi osz­tályok gazdasági erejéhez mért kirívó eltolódás a nagy norvégiai sztrájk oka. A harc Norvégiában indult meg, mert a norvég munkásság a legradiká­lisabb —­ a Svédországban már eltompult és le­­szelidü­lt osztályellentét itt még éles és sebző —, de ki fog­ terjedni hamarosan a többi skandináv­­államra is. A munkásság mögött áll nagy politikai hatalma, gyakran döntő parlamenti befolyása, gaz­dasági ereje és fegyelme, a kapitalisták mögött a gazdasági törvények ereje és a fenyegető veszély, hogy a skandináv ipar, ha a válság soká húzódik, elveszítheti régi piacait és fogyasztóit. Mindenesetre lényeges, talán döntő hatása lesz a sztrájk kimene­telének az európai kibontakozásra. Dr. Kiss Dezső: A s­zomba Sándor Pál az összeomlás és a forradalom okairól­ ­A nemzetgyűlés ma folytatta a költségvetés vitá­ját amelyhez elsőnek Grieger Miklós szólott hozzá. Kéri a külügyminisztert, hogy a nem odavaló embere­ket távolítsák el a külügyminisztériumból. Nincsek­ szükségünk úri dilettánsokra. J­enes és Masaryk árhá­ború alatt Párisban egy bérház negyedik emeletén laktak, az ii példájukból tanuljanak a diploma­táink. Nemcsak a forradalom térnyezőinek­ könnyelmű­sége és rosszindulata játszotta át az elszakított része­ket az ellenség kezébe, hanem elhibázott politikánk is. Áttér a közoktatásügy problémáira. A közoktatás­­ügyi minisztérium nem akarja a Nemzeti Színházat és az Operaházat az állami kezelésből kiadni, bár ez­­nagy terhekkel jár. Igaz, hogy a magánszínházak olya­nok, mint a lebujok, ahol idegen kufárok nemzet­rontó, erkölcsöket bénító, parázna és művészietlen da­rabokat adnak elő. Népjóléti kérdésekkel foglalkozik. A szociáldemokraták azon keseregnek, hogy nincs a parlamentben képviseletük. Ez nem áll, elegen van­nak a nemzetgyűlésen, akik a dolgozó nép érdekeit szem előtt tartják. Ha a szociáldemokrata párt részt vett volna a választásokon, szerezhetett volna egy-két mandátumot. Megállapítja, hogy a polgári társadalom fél a szociáldemokratáktól, nem a munkásságtól, ha­nem a szociáldemokrata munkásságtól. A szociálde­mokrata munkásság elveszítette a jogát ahhoz, hogy a rendért és konszolidációért folyó harcban mint küzdő fél jelenhessen meg. Nem akarja azt mondani, hogy terjeszkedésüket kivételes intézkedésekkel kell meggátolni. A kérdés csupán rendőrkérdés, olyan ér­telemben, ahogy Thaisz kezelte a szocialista kérdést. A szociáldemokráciát a vádlottak padjára ültették, melléjük ülteti az elmúlt idők parlamentjeit is. Ezek­nek sok bűnük van a szocáldemokráciával szemben, amelyeket most nekünk kell levezekelni. Beszél a munkanélküliségről, a munkásbiztosításról, majd át­tér az amnesztia-rendeletre, amelynek végrehajtását kritizálja. A kérvények zömét elutasították. A magyar kormány már elég erős ahhoz, hogy megbocsásson azoknak, akik tévedtek. (Andaházy Kasnya Béla: A kormány csak erőszakkal tud kormányozni.) Kifogá­solja a pénzügyminiszter adópolitikáját. Az új adók katasztrofális helyzetet teremtenek. Olyan nagy lesz az elszegényedés, hogy attól fél, az operáció sikerülni fog, de a beteg belehal- 14.000 korona hadinyereség­adót vetettek ki rá, holott hadinyeresége abból állott, hogy a proletárdiktatúra alatt elvették két tehenét, a románok pedig negyvenhat szekér szénáját. Kéri a pénzügyminisztert, teremtsen rendet a tőzsdén. (Ereki Károly: Elszedték a kisemberektől a részvényeket.) A nagybankok csinálták az árzuhanást. Haypál István: Gondoskodni­a kell a törvények végrehajtásáról. A miniszteri megbízatásokkal és a jó­­tékonycélú gyűjtésekkel a legkülönbözőbb visszaélé­seket követik el. Különböző atrocitásokat sorol fel.­­ Sándor Pál beszéde Dr . Sándor Pál: A budget-vitában több­s­zör hallotta, hogy úgy a háborúnak, mint a forradalomnak a zsi­dók voltak okai: a háborút a zsidók vesztették el, a forradalmat pedig a zsidók csinálták. ő, aki a forra­dalomban nem vett részt, azt az álláspontot képviseli, hogy a forradalom a háborúnak a következménye poft, hogy a lorrrszallom tisztességes alapágja indult el és csak az emberek gyöngesége miatt tolódott el bal­felé. Be fogja bizonyítani, hogy a háborút azért vesz­tettük el, mert impotens generálisaink voltak, mert a magyar nemzet el volt árulva, mert az osztrák diplo­mácia Magyarország érdekeit eladta. Az újságokat hazugságokkal töltötték meg. Hazudtak vakon, rendületlenül és mi voltunk olyan naivak, hogy elhittük. Mi nem tudtunk semmit és egy millió és millió ember életébe kellett kerülnie, millió és millió ember vérének kellett hiába omolnia, mert azok, akik a háborút vezették, tudták, hogy a háború elveszett. Mert ez a háború már tizennégyben el volt vesztve. Átütöm, hogy 1916-ban teljes bizonyos­sággal megállapították a mérvadó német és osztrák faktorok, hogy ez a háború elveszett. Állítom és bizo­nyítani fogom, hogy 1916 óta hiábavaló vérpocsékolás folyt. 1918 tavaszától kezdve ez a vérpocsékolás való­­­ságos kriminális ügy volt. Itt van Falkenhayn és Bülow mondása. Fal­cen­­hayn ezt mondja 1914 szeptember 14-én: Az általános hadihelyzet kisebb-nagyobb ingadozással komoly volt már 1914 december 14-én. De semminek sincs nagyobb része a háború siralmas végében, mint annak, hogy a helyzet komolyságáról csak akkor értesült a közvéle­mény, mikor már semmit sem lehetett megmenteni. Erzberger mondotta, hogy Falkenhayn kijelentette előtte, hogy a háború a marnéi csatával elveszett. Bülow, aki a marnei visszavonulást elrendelte, azt mondotta, hogy attól a pillanattól kezdve kezdett ki­bontakozni a tragikus sors, amely végül is a németek vereségére vezetett. (Szabó József: A zsidókat úgy se tudja fehérre mosni.) A zsidókat éppen úgy nem lehet fehérre mosni, mint a képviselő urat, mert ha a zsi­dók szerecsenek, akkor a képviselő úr is szerecsen. 1916-ban Windischgraetz egy zárt ülésen felpana­szolta, hogy Teschenben öt magasrangú katonatiszt gyakorolja a tényleges hatalmat, anélkül, hogy az ügyek vezetésébe bármely felelős tényezőnek beleszó­lása lenne. Nem tartom szükségesnek — folytatta Windischgraetz —, hogy a komarovi ütközetnek ak­táit letegyem a Ház asztalára. Eljön annak is az ideje és akkor ki fog tűnni, hogy kinek a lelkét terheli az a kétszázezer ember, aki ott elpusztult. 1915-ben szin­tén elveszett kétszázezer ember, a lucki és a limanovi ütközetben pedig körülbelül félmillió ember pusztult el. A háborúból visszajövő tömegek — úgymond Win­­dischgraetz — nem fogják magukat alárendelni egy rövidlátó politikának és alapjában romlott rendszer­nek és ezek a hazajövő tömegek nem fognak majd különbséget tenni a többséghez tartozók és mi közöt­tünk s el fognak bennünket söpörni valamennyiünket. 1916-ban kelt a román kormány és az antant közötti szerződés, amelyet akkor nem is hittek el. 1918 októ­ber 18-án közölték ezt Tiszával és Tisza erre azt­­mondta, hiszen akkor Geszt is beleesik. Annyira nem voltunk tehát tájékozva a dolgokról, hogy Magyaror­szág miniszterelnöke sem tudott egy szerződésről. (Rubinek Gyula: Ma is ugyanez a diplomácia mű­ködik!) Mikor kezdődött a bomlás Sándor Pál, 1916-ban vette át Hir­denburg a né­met hadsereg vezetését. A parlamenti vizsgálóbizott­ság előtt azt mondotta: „ettől a­z időponttól kezdve a haza nem támogatott beminkét, ekkor . kezdő- Szerda Minden tőzsdében megkapja a világot dett már a bomlás, amelynek a forradalom záróköve volt". 1916 decemberében minden ro­­mániai és nyugati siker dacára olyan volt a helyzet, hogy egyedül a szárazföldön győzelemre nem lehetett számítani. Krausz tábornok 1917-ben egy hadijelentést tett a királynak, amelyben súlyos helyzetünket ismer­tette. Ez a jelentés Clémenceanu kezébe került. Kihasz­nálták a magyar nemzet becsületes jóhiszeműségét. (Csernyus Mihály: A zsidók használták ki.) Azt hi­szem, hogy azzal, ha nem fejelek, én gyakorlom azt az erényt, amit a képviselő úrnak kellene gyakorolni: a türelmességet. (Csernyus újra közbeszól, amire az el­nök rendreutasítja.) Windischgraetz naplójából olvas fel részleteket. Ő is tudta már akkor, amint a naplóból megállapít­ható, hogy elvesztettük a háborút. Ő akkor miniszter volt. Kérdi, hogy milyen arccal meri most mondani a képviselő úr, (Nagy zaj,) hogy a hadsereget felizgat­ták, hogy az összeomlás csupán lelkiismeretlen izga­tók munkája- Hogy meri ezt állítani, amikor tudta, hogy már menedék nincsen? Természetes, hogy kel­lett egy prügellinabe, kellett valaki, aki a felelősséget mindenért viselje, kellett valaki, akit pellengérre ál­lítsanak. Nagyon alkalmas prügelknabe volt a zsidó­ság. (Nagy zaj.) 1918 október 2-án IV. Károly meg­ígérte Wekerle Sándor miniszterelnöknek, hogy a magyar csapatokat a haza határára hozzák, hogy az ország határait védjék, a magyar érdekeket szolgál­ják. Ez az ígéret, sajnos, nem teljesült. A király le­­küldte Tisza Istvánt a délszláv tárgyalásokra. Ezt bi­zonyítja, hogy 1918 őszén megjelenik egy esti lapnak a cikke, hogy a délszláv tárgyalások komoly stádiumba jutottak volna, azonban ott is elromolod minden. (Ernszt Sándor közbeszól. Csizmadia Sándor: A pa­pok ne szóljanak közbe, a papok fiai nem estek el a harctéren. Derültség.) A cseh-szlov­ák nemzeti tanács akkor már állandóan ülésezik és mindent megtesz a cseh-szlovák állam kiépítésére. Azt, amit Kramarz mondott, hogy „mi állam­­vagyunk?, már akkor meg­ kellett' volna torolni. Mi tette harcképtelenné a hadsereget? Andrássy Gyula gróf’még 1918 júniusában han­goztatta a német néphez való törhetetlen hűséget, azt mondva, hogy mi nem kereshetünk semmit a csehek­nél, cseh-szlovákoknál, mi a né­metekre vagyunk utalva. Ezzel szemben mi történt? 194­7 május 31-én egy svájci lap cseh-s­­lovák nyilatkozatot közölt, a függet­lenségi­ nyilatkozatot. Mi magyarok tovább is hívek maradtunk. Németország október 11-én felajánlotta a békét a mi megkérdezésünk és tudtunk nélkül, holott Andrássy Gyula gróf csak október 26-án ajánlotta fel Ausztria-Magyarország különbékéjét. 1918 október 27-én már Ausztriában a császár tudtával és beleegye­zésével nemzeti tanácsok működnénk, egyúttal meg­egyeztek abban is, hogy ezt Magyarországon nem te­szik közhírré. Windischgraetz maga bevallja, hogy két hétig ő gátolta meg ennek a hírnek közzétételét. Mit gondoljunk egy ilyen ténnyel kapcsolatban? Azonkí­vül volt egy hadiparancs, amely lement a frontra és ott csinált politikát és hogy milyen rettenetes hatása volt ennek, mutatja az, hogy a hadvezetőség maga mondja, nem kellett ott többé sem bolsevista agitáció, sem semmiféle forradalmi agitáció, az a hadsereg tel­jesen atomizálva volt, harcképtelenné volt téve. És ezzel egyidejűleg megkezdődött a csapatok hazaözön­­lése. Fel kell említenem, hogy a szakértők könyvében egyetlen helyen sem foglaltatik ez a mondat, hogy a­ hadsereg szétzüllése defallista vagy szocialista akció következménye, csak egyetlenegy ember mondotta. Pálfordulás Windischgraetz megírta, , hogy már 1918. októ­ber 26-án azt tanácsolta, hogy mindkét főváros szá­mára kérjenek entente-csapatokat, hogy azok szán­ják meg a fővárost. Andrássy ezt a tanácsot haza­árulásnak minősítette, mert mint mondotta, sem a forradalom, sem a lázadás semmi jele nincs. Ezt mondotta Andrássy október 26-án, pedig Andrássy Gyula jól lehetett tájékozva, hiszen a családjában volt az az ember, aki a forradalom vezére volt. Én merem állítani, hogy ez a Vakság sok tekintetben káros volt az országra. (Milotay István: Kinek a vak­sága?)­­Egész világosan megmondtam, amit mondtam. Annál inkább különös Andrá­ssynak ez a megállapí­tása, mert két órával később az osztrák Reichsratban már a republikánusok tanácskoztak. Ugyanakkor jelent meg gróf Andrássy Gyula mint külügyminisz­ter. De milyen jogon? Azon a jogon, hogy a király október 17-én kimondta a nemzeti tanácsok megala­kítását és ezzel Magyarország lényegileg önálló lett és ennélfogva sem kancellár, sem közös külügymi­niszter nem volt és nem lehetett. Nekem az a vélemé­nyem, hogy Andrássynak, aki alaposan informálva volt, másképpen kellett volna eljárnia. Az Andrássy és Tisza közti évtizedeken át folyó harc végzetessé vált különösen a háború alatt. (Kerekes Mihály: Családi politika. Rassay Károly: Kaszinói szórakozás. Gróf Andrássy Gyula: Kikérem magamnak, ez gyanúsítás, én nem csináltam soha családi politikát.) Én ezekre a dolgokra csak azért tértem ki... (Andrássy Gyula: Mert beléptem a kereszténypártba.) Én sokkal maga­sabbra taksálom gróf Andrássy Gyulát, semhogy ne tudna­k más érvet is felhozni ellenem. Kevés olyan kiváló emberünk van, mint Andrássy Gyula és én nem kevesebbre becsülöm Andrásszyt most, amikor elí­r páli gedulást, másu­el mint mank előtti.

Next