Világ, 1922. január (13. évfolyam, 1-25. szám)

1922-01-01 / 1. szám

me*mm&rto*kaMz*$ss n. Andrássy-ut 47.sx. Előfizetési árak Magyarországban: Egész évre 660 kor, félévre 340 bor, negyed­évre 170 kor, egy hóra 60 kor. A­­VILÁG“ megjelenik hétfő kivé­telével mindennap. Egyes szám ára Budapesten, vidéken és pályaudva­rokon 8 K, Ausztriában 3 magyar K. Jugoszláviában 3 jugoszláv korona. H­ottait felvétetnek Sn&puka e VILÁG K'adóhivatalában, Blockner J, Blant„ Bokor, Benkő és Társa, Győri és Nagy, Jankis és Társa, Tenczer Gyula, Vegfi Lajos, Klein Simon és Társa, Leopold Gyula, Leopold Cornel, Schwarz József, Siklay, Mezei Antal, Mossy Rudolf, Eckstein Bernát hirdetési iro­­dákban. Bécsben: Hausenstein is Vogler, M. Dakes Nachfolger, Rudolf Hesse. XIII. évfolyam Budapest, VASÁRNAP 1922 január 1­1-je szám Egyedül 1021 is címűit, a nyolcadik a hét nehéz év közül, amely sorjában lesújtott a magyar népre. A nyolcadik a hét nehéz év közül és aggódva nézünk az 1922. esztendő elé, aggódva, félve, hogy a kilencedik év nem lesz-e olyan, mint volt előtte a nyolc. Aggódva, félve, de nem remények nélkül, aggódva, félve, de gondosan számontartva azokat a jeleket, amelyek jobbulást ígérnek, a szelek változását, az idők fordulását. Nem könnyű már manapság reménykedni, a sok meghazudtolt re­mény, a sok keserves csalódás, a sok hirtelen megbénult lendület után. Nem könnyű remény­kedni és mégis: nem csupán kívánunk jobb esz­tendőt olvasóink táborának és Magyarország né­pének, hanem bízunk is abban, hogy az új év derűsebb lesz, enyhébb, szelídebb, mint a tavalyi volt, és az a hét esztendő, amely sorjában meg­előzte az elmúlt évet. Hisszük és reméljük, hogy Magyarországra jobb év fog következni és remél­jük, szeretnénk hinni azt, hogy reánk nézve, a Világ­ra nézve az új év sem lesz — rosszabb, mint volt a tavalyi esztendő.­­ Reméljük és szeretnénk hinni, hogy a Világ­ra nézve az új év sem lesz rosszabb a tavalyinál. Mert az elmúlt év harcokban telt el, az elmúlt évnek minden egyes napja harc volt számunkra, olyan harc, amelyben nem egyszer egész egyedül állottunk, egész magányosan, egész társtalanul legalább a magyar napilapok sorában. Napról­­napra kellett megújítanunk a harcot és néha ne­héznek látszott harcolni úgy, hogy nem volt tár­sunk egy sem. De alapjában véve, mégis könnyű volt ez a harc, könnyű volt azért, mert mindig tisztán, világosan, határozottan bontakozott ki szemünk előtt a számunkra egyedül lehetséges út, soha nem kellett haboznunk, soha nem voltak két­ségeink, mindig precízen jelölte meg­ az utat meg­győződésünk iránytűje. Nem kellett mást tennünk, mint megalkuvások és meggondolások nélkül kö­vetnünk minden akadályon és minden kockázaton át a meggyőződésünk iránytűje által kijelölt utat, és tudtuk azt, hogy a helyes úton, az igaz utón járunk, azon az utón, amely a jobb magyar jövő felé vezet. A kockázatok és az akadályok a ne­hézségek és a veszélyek zónáján át haladt ez az út, de azt hisszük, hogy megállapíthatjuk magunk­ról: soha nem tántorogtunk és soha nem kerestük a biztonságosabb mellékösvényeket. Ha az 1921. év vége más arcot mutat, mint mutatott az 1921. év eleje, ha az 1922. év jobb kilátások közt indul útjára, mint indult az 1921. esztendő, akkor abban talán van valamelyes része annak is, hogy mi megtaláltuk hangunkat akkor is, amikor nagy volt a csend, és nem egyszer tel­jen a némaság körülöttünk. A haladás lassú, óva­tos kopogtatásának esztendejévé lett Magyarország számára az elmúlt év, és számunkra is sokkal si­mábban, sokkal kedvezőbben múlt el, mint gondol­tuk volna. Nem panaszkodhatunk,­­semmi baj nem ért azért, amiért a jobb magyar jövő útjára, tehát az akadályok, a kockázatok, a veszélyek útjára lép­tünk, és nem tértünk le erről az útról egy hajszál­nyira sem. Nem panaszkodhatunk, semmi baj nem ért bennlünket, mert azért ugyan kár volna panasz­kodni, hogy az elmúlt év nyolc hónapján át a Világ nem mehetett ki az utcára. Hiszen ez a mi­niszteri rendelet mindössze, egy olyan terjesztési lehetőségtől fosztotta meg a Világ­ot, amellyel la­punk olvasóinak öthatodához jutott el a Világ. Kol­portázsjogunkat elvették, de meggyőződésünk ma­kulátlanul tiszta maradt az­ elmúlt éven át és így nem panaszkodhatnánk a nyolchónapos kolportázs­­tilalom miatt akkor sem, ha az csakugyan meg­fosztott volna bennünket olvasóinknak egy jelen­tékeny részétől, úgy, amint ez nyilván célja volt az ellenünk kiadott belügyminiszteri rendeletnek. Nem panaszkodhatunk, mert az igaz ügy katonái mérlegeltetnekt, nem pedig számláltat­nai, és így a Világ olvasóinak tábora megfogyatkozva is súly maradt volna, és alap a jövő felépítésére. Azon­ban gróf Ráday Gedeon eltévesztette a célját, vagy mi ismertük félre gróf Ráday Gedeon volt belügy­miniszter intencióját, és talán gróf Ráday Gedeon igazi szándéka az volt, hogy megacélozza hitünket, alátámassza meggyőződésünket, megerősítse han­gunkat és kiszélesítse azt a közönséget, amely a Világ hangjára figyel. Ha ma,­az 1921. év utolsó napján körülnézünk azokon, akik a meghurcolta­tás nyolc hónapja alatt kitartottak mellettünk, ha körül járatjuk pillantásunkat azokon, akik éppen a megpróbáltatás nyolc hónapja alatt sereglettek a Világ táborába, akkor azt kell mondanunk, hogy soha olyan jó esztendeje még nem volt a Világ­nak, mint 1921-ben, és főleg, mint 1921 nyolc utolsó hónapjában. Gróf Ráday Gedeon tevékeny­ségének emlékét ma már talán nem őrzi más, mint a Világ olvasóközönségének kiszélesedése, felsza­porodása, megnövekedése. A cári Oroszország­­ ta­táraitól nyugatra nem igen találunk még egy pél­dát arra, hogy egy lap az évnek kétharmad részén ert kénytelen lett volna nélkülözni a terjesztés leg­természetesebb, legfontosabb eszközét és módját, még­pedig anélkül, hogy a kolportázsjog minisz­teri rendelet útján történt megvonását a bírói el­járásnak, a bírák jóváhagyásának bármilyen for­mája követte volna. Heteken és hónapokon át sür­gettük szinte mindennap, hogy emeljenek ellenünk vádat a bíróság előtt a kolportázsjog megvonására nézve kiadott miniszteri rendelet által leszögezett bűnök utópjSítt­ visszhangja támadt a mi sürgeté­sünknek a nemzetgyűlésen is, azonban hiába vár­tuk a vádiratot. Tomcsányi Vilmos Pál igazságügy­­miniszter súlyos kötelességmulasztást követett el az elmúlt évben, mert kollégája, gróf Ráday Ge­deon, rendeletében a súlyos bűnök egész légióját olvasta a Világ fejére és a főpecsétőrnek tudnia kellett volna, hogy kollégája, a belügyminiszter, nem emel ilyen vádakat egy hivatalos rendeletben akkor, ha nincsenek evidens bizonyítékai a vádak igazolására. És Tomcsányi Vilmos Pál igazságügy­­miniszter mégsem adta meg a szükséges utasítá­sokat a királyi ügyésznek. Kolportázsjog nélkül töltöttük el az elmúlt nyolc hónapot és kolportázsjog nélkül lépünk át az 1922. esztendőbe, noha gróf Ráday Gedeont a belügyminiszteri székén már hetek előtt felvál­totta gróf Klebelsberg Kunó. Azonban az új bel­ügyminiszter még nem látta elérkezettnek az időt arra, hogy revízió alá vegye elődjének intézkedé­sét. Tahin azért nem, mert ez a rendelet exiszten­­ciális alapjától fosztott volna meg minden más magyar újságvállalatot a Világ­on kívül és így a rendelet nem érint olyan lényeges érdekeket, hogy sürgős lehetne újabb számbavétele. Talán azért nem, mert gróf Klebelsberg Kunó is olyan súlyos bűnnek tartja a májusi langyos napfénynek­­és a halál hideg, csontos kezének kontrasztba állítását, ennek az örök, nagy ellentétnek lírai kirezgését, mint amilyen főbenjáró vétek volt a Vil­ág­nak ez a májusi hangulat­ cikke gróf Ráday Gedeon fel­fogása szerint. Nem tudjuk és őszintén szólva: nem bánjuk. Mert nem fontos az, hogy a terjesz­tés szabad lehetőségével, vagy a terjesztés lehető­ségének erős korlátozásaival lépünk e az 1922. év küszöbére, csak egy fontos, az, hogy az­ uj évben is olyan tisztán, világosan, határozottan lássuk magunk előtt a számunkra egyedül lehetséges utat, mint láttuk tavaly. A múlt évben tiszta hittel vallottuk azt, hogy minden mondatunk, minden szavunk a magyar jövő nagy érdekeit szolgálja, minden mellékszem­­pont, minden megalkuvás nélkül, és ezt­ a tiszta hitünket igazolták az eredmények. Ezért jó év volt számunkra az elmúlt esztendő és ilyen évnek szeretnénk azt is, amely most köszönt reánk. A Világ táborának, Magyarország népének kívánunk szebb, jobb, boldogabb évet, mint amilyen az el­múlt volt. Magunknak pedig kívánjuk azt, hogy­ az új év legyen olyan, mint volt a tavalyi, amely­nek kétharmadát töltöttük el kolportázsjog nélkül és mind a tizenkét hónapját nehéz harcokban, de olyan harcokban, amelyeknek igazságát, szüksé­gességét és eredményeit ma már szinte a történet­­írás hűvös és objektív magaslatáról állapíthatjuk meg. Anatole France Stockholmban Szokatlanu'! ünnepélyes formák között vette át a Nobel-díjat a stockholmi akadémiától. Az akadémia ülésén megjelent az egész királyi csa­lád, az összes stockholmi követek, a svéd törvény­­hozás tagjai csaknem teljes számban és az összes miniszterek. Branting miniszterelnököt, a svéd szocialisták jobbszárnyának vezérét zajos taps fo­gadta, amikor belépett, mert éppen Anatole France Nobel-díjának átadása napján jelentette egy távirat Krisztiániából, hogy Branting kapta meg a Nobel-alapítvány békedíját. Branting 1917-ben hónapokon át fáradozott azon, hogy kö­zös konferenciára hívja össze az entente-országok és a központi hatalmak szocialista pártjait a béke előkészítése végett. Branting fáradozásai csak fél eredménnyel jártak, mert az ellenséges országok szocialistái tudvalevőleg nem találkoztak, sőt Anglia és Franciaország hivatalosan és félhivata­losan akadályokat gördítettek szocialista vezéreik stockholmi útja elé. Emlékezetes az, hogy az an­gol kormány előbb az útlevelet tagadta meg Henderson­tól, a munkáspárt vezérétől, aki éppen Lloyd George-nak a stockholmi konferencia ter­vével szemben tanúsított magatartása miatt vált ki a kormányból és a hadikabinetból. Amikor pedig megkapta végül az útlevelet Henderson és hajóra szállott Stockholm felé, a hajó legénysége ke­resztbefonta karját és nem akart elindulni a ki­kötőből addig, amíg Henderson nem hagyja el a hajót. Nem Brantingon múlt tehát a stockholmi konferencia zátonyra futása és így a svéd minisz­terelnök megérdemelte a békedíjat, noha egy kissé az entente javára volt elfogult a háborús években. Sokszoros erővel újult meg a taps, amikor feltűnt Anatole France magas, szikár, hajlott alakja és jellegzetes ősz feje, amely kissé meg­öregedett az ismert arcképekhez képest. Anatole France mellett egy, alacsony növésű, még eléggé fiatalos, mozgékony és­­ strammi ember lépett a terembe, orrán cvikkerrel: Walter Nernst, a ber­lini egyetem híres kéipikusa, aki a másik Nobel­­díjat kapta. Noha Nernst kétségkívül nemzetközi nagyság a természettudomány területén, most egy kissé háttérbe szorult Anatole France mellett. Dr. Karlfeldt, a svéd akadémia titkára, üd­vözölte Anatole France-ot, mint „az utolsó fran­cia klasszikust és a szkepticizmus Rabelais, Mon­taigne, Voltaire, Renan által megrajzolt vonalá­nak nagy folytatóját“. Anatole France átvette a királytól a Nobel-díjról kiállított oklevelet, né­hány szóval köszönetet mondott a besz­édért és újból elfoglalta helyét a király számára fenntartott karosszék mellett. Azután következett a diploma átadása Nernstnek. A berlini professzorral is elő­ször a király fogott kezet, azután Anatole France, sietett feléje, melegen megrázta kezét és szinte magához ölelte a köpcös, kis professzort. Az egész terem felállóit, a király és a királyi család is és percekig mennydörgött a taps, mert ez­ a je­lenet több volt egy francia író és egy német tudós kézszorításánál: ez a német kultúra kézszorítását jelentette a francia kultúrával annyi év után. Noha igaz, hogy Franciaország legnagyobb élő írója a szellemi világ egyik magas ormán trónol és lenn, a völgyben még nem látnál­ olyan tisztán, mint az oromról. Ezt a zordabb valóságot idézte föl Anatole France abban a beszédben, amelyet az ünneplés után tartott a lakomán. Itt többek közt a követ­kezőket mondta:­­- A világtörténelem legborzalmasabb hábo­rúját egy olyan béke követte, amely nem béke, hanem a háború­k meghosszabbítása. Európának tönkre kell mennie, ha a józan ész nem tér­ vissza újból a tanácstermekbe. A jog és az egyetértés győzelmét az európai közvéleményben a közel- Ujjait tapasztalatai után alig lehet remélni, de az olyan súlyos szavú és egyenes gondolkodású em­berek, mint amilyenek önök, legalább néha mégis érvényre fogják segíteni a jóság és a józanság szavát... A svéd akadémia ünnepi ülésének hangulatát csak az zavarta kissé, hogy az akadémia szónokai elég hosszú beszédeiket svéd nyelven tartották meg, tehát a nagyszámban összegyűlt idegen vendégek részére érthetetlenül. Azonban Anatole France re­gényeit azért ismerik Svédországban. A Pinguinek szigete beszél az öreg csillagászról, aki az égbolt éjszakai csodáinak megfigyelésével tölt egy hosszú életet a teleszkóp mellett, az asztronómiai intézet tornyában. Újságot sem olvas ez az öreg csillagász, csak egyszer kerül véletlenül kezébe egy napilap és abból megtudja, hogy a földi események nem mozognak" olyan sima, szabályos pályán, mint a bolygók és a naprendszer. Megtudja azt, hogy van egy igazságtalanul elitélt ember senn a födön, és ezért az egy igazságtalanul elitélt emberért cserbenhagyja az égbolt fényes csodáit, leereszke­dik az emberek közé, és felveszi a harcot az ár­tatlanul elítélt emberért. Anatole France tudva­levőleg nem idealizálja ezt a népszónokká válto­zott csillagászt, hanem minden gyengéjével egye­temben rajzolja le, és talán ezáltal ad heroikus arányokat alakjának. Pedig elmondja a szegény csillagászról azt is, hogy szónoki küzdelmei köz­­öt0ji__meghódít egy éjszakai kávéházakból kivo­nült hölgyet, és ebben látja a női nem tiszta esz­ményképét. Anatole France hőseinek azonban az ilyen szépséghibák sem ártanak.­­" . Amikor a svéd miniszterelnök emelt poharat Anatole France-ra, elmondotta azt, hogy kissé találva érezte megát, mikor az öreg csillagász tör­ténetét olvasta a Pinguinek szigeté­ben. Hiszen eredetileg Branting is a csillagászati pályára ké­szült, már igen fiatalon kitűnt a csillagászati ma­­tematika területén végzett száhu­ Lámvai és aji

Next