Világ, 1922. január (13. évfolyam, 1-25. szám)
1922-01-01 / 1. szám
me*mm&rto*kaMz*$ss n. Andrássy-ut 47.sx. Előfizetési árak Magyarországban: Egész évre 660 kor, félévre 340 bor, negyedévre 170 kor, egy hóra 60 kor. AVILÁG“ megjelenik hétfő kivételével mindennap. Egyes szám ára Budapesten, vidéken és pályaudvarokon 8 K, Ausztriában 3 magyar K. Jugoszláviában 3 jugoszláv korona. Hottait felvétetnek Sn&puka e VILÁG K'adóhivatalában, Blockner J, Blant„ Bokor, Benkő és Társa, Győri és Nagy, Jankis és Társa, Tenczer Gyula, Vegfi Lajos, Klein Simon és Társa, Leopold Gyula, Leopold Cornel, Schwarz József, Siklay, Mezei Antal, Mossy Rudolf, Eckstein Bernát hirdetési irodákban. Bécsben: Hausenstein is Vogler, M. Dakes Nachfolger, Rudolf Hesse. XIII. évfolyam Budapest, VASÁRNAP 1922 január 11-je szám Egyedül 1021 is címűit, a nyolcadik a hét nehéz év közül, amely sorjában lesújtott a magyar népre. A nyolcadik a hét nehéz év közül és aggódva nézünk az 1922. esztendő elé, aggódva, félve, hogy a kilencedik év nem lesz-e olyan, mint volt előtte a nyolc. Aggódva, félve, de nem remények nélkül, aggódva, félve, de gondosan számontartva azokat a jeleket, amelyek jobbulást ígérnek, a szelek változását, az idők fordulását. Nem könnyű már manapság reménykedni, a sok meghazudtolt remény, a sok keserves csalódás, a sok hirtelen megbénult lendület után. Nem könnyű reménykedni és mégis: nem csupán kívánunk jobb esztendőt olvasóink táborának és Magyarország népének, hanem bízunk is abban, hogy az új év derűsebb lesz, enyhébb, szelídebb, mint a tavalyi volt, és az a hét esztendő, amely sorjában megelőzte az elmúlt évet. Hisszük és reméljük, hogy Magyarországra jobb év fog következni és reméljük, szeretnénk hinni azt, hogy reánk nézve, a Világra nézve az új év sem lesz — rosszabb, mint volt a tavalyi esztendő. Reméljük és szeretnénk hinni, hogy a Világra nézve az új év sem lesz rosszabb a tavalyinál. Mert az elmúlt év harcokban telt el, az elmúlt évnek minden egyes napja harc volt számunkra, olyan harc, amelyben nem egyszer egész egyedül állottunk, egész magányosan, egész társtalanul legalább a magyar napilapok sorában. Naprólnapra kellett megújítanunk a harcot és néha nehéznek látszott harcolni úgy, hogy nem volt társunk egy sem. De alapjában véve, mégis könnyű volt ez a harc, könnyű volt azért, mert mindig tisztán, világosan, határozottan bontakozott ki szemünk előtt a számunkra egyedül lehetséges út, soha nem kellett haboznunk, soha nem voltak kétségeink, mindig precízen jelölte meg az utat meggyőződésünk iránytűje. Nem kellett mást tennünk, mint megalkuvások és meggondolások nélkül követnünk minden akadályon és minden kockázaton át a meggyőződésünk iránytűje által kijelölt utat, és tudtuk azt, hogy a helyes úton, az igaz utón járunk, azon az utón, amely a jobb magyar jövő felé vezet. A kockázatok és az akadályok a nehézségek és a veszélyek zónáján át haladt ez az út, de azt hisszük, hogy megállapíthatjuk magunkról: soha nem tántorogtunk és soha nem kerestük a biztonságosabb mellékösvényeket. Ha az 1921. év vége más arcot mutat, mint mutatott az 1921. év eleje, ha az 1922. év jobb kilátások közt indul útjára, mint indult az 1921. esztendő, akkor abban talán van valamelyes része annak is, hogy mi megtaláltuk hangunkat akkor is, amikor nagy volt a csend, és nem egyszer teljen a némaság körülöttünk. A haladás lassú, óvatos kopogtatásának esztendejévé lett Magyarország számára az elmúlt év, és számunkra is sokkal simábban, sokkal kedvezőbben múlt el, mint gondoltuk volna. Nem panaszkodhatunk,semmi baj nem ért azért, amiért a jobb magyar jövő útjára, tehát az akadályok, a kockázatok, a veszélyek útjára léptünk, és nem tértünk le erről az útról egy hajszálnyira sem. Nem panaszkodhatunk, semmi baj nem ért bennlünket, mert azért ugyan kár volna panaszkodni, hogy az elmúlt év nyolc hónapján át a Világ nem mehetett ki az utcára. Hiszen ez a miniszteri rendelet mindössze, egy olyan terjesztési lehetőségtől fosztotta meg a Világot, amellyel lapunk olvasóinak öthatodához jutott el a Világ. Kolportázsjogunkat elvették, de meggyőződésünk makulátlanul tiszta maradt az elmúlt éven át és így nem panaszkodhatnánk a nyolchónapos kolportázstilalom miatt akkor sem, ha az csakugyan megfosztott volna bennünket olvasóinknak egy jelentékeny részétől, úgy, amint ez nyilván célja volt az ellenünk kiadott belügyminiszteri rendeletnek. Nem panaszkodhatunk, mert az igaz ügy katonái mérlegeltetnekt, nem pedig számláltatnai, és így a Világ olvasóinak tábora megfogyatkozva is súly maradt volna, és alap a jövő felépítésére. Azonban gróf Ráday Gedeon eltévesztette a célját, vagy mi ismertük félre gróf Ráday Gedeon volt belügyminiszter intencióját, és talán gróf Ráday Gedeon igazi szándéka az volt, hogy megacélozza hitünket, alátámassza meggyőződésünket, megerősítse hangunkat és kiszélesítse azt a közönséget, amely a Világ hangjára figyel. Ha ma,az 1921. év utolsó napján körülnézünk azokon, akik a meghurcoltatás nyolc hónapja alatt kitartottak mellettünk, ha körül járatjuk pillantásunkat azokon, akik éppen a megpróbáltatás nyolc hónapja alatt sereglettek a Világ táborába, akkor azt kell mondanunk, hogy soha olyan jó esztendeje még nem volt a Világnak, mint 1921-ben, és főleg, mint 1921 nyolc utolsó hónapjában. Gróf Ráday Gedeon tevékenységének emlékét ma már talán nem őrzi más, mint a Világ olvasóközönségének kiszélesedése, felszaporodása, megnövekedése. A cári Oroszország tatáraitól nyugatra nem igen találunk még egy példát arra, hogy egy lap az évnek kétharmad részén ert kénytelen lett volna nélkülözni a terjesztés legtermészetesebb, legfontosabb eszközét és módját, mégpedig anélkül, hogy a kolportázsjog miniszteri rendelet útján történt megvonását a bírói eljárásnak, a bírák jóváhagyásának bármilyen formája követte volna. Heteken és hónapokon át sürgettük szinte mindennap, hogy emeljenek ellenünk vádat a bíróság előtt a kolportázsjog megvonására nézve kiadott miniszteri rendelet által leszögezett bűnök utópjSítt visszhangja támadt a mi sürgetésünknek a nemzetgyűlésen is, azonban hiába vártuk a vádiratot. Tomcsányi Vilmos Pál igazságügyminiszter súlyos kötelességmulasztást követett el az elmúlt évben, mert kollégája, gróf Ráday Gedeon, rendeletében a súlyos bűnök egész légióját olvasta a Világ fejére és a főpecsétőrnek tudnia kellett volna, hogy kollégája, a belügyminiszter, nem emel ilyen vádakat egy hivatalos rendeletben akkor, ha nincsenek evidens bizonyítékai a vádak igazolására. És Tomcsányi Vilmos Pál igazságügyminiszter mégsem adta meg a szükséges utasításokat a királyi ügyésznek. Kolportázsjog nélkül töltöttük el az elmúlt nyolc hónapot és kolportázsjog nélkül lépünk át az 1922. esztendőbe, noha gróf Ráday Gedeont a belügyminiszteri székén már hetek előtt felváltotta gróf Klebelsberg Kunó. Azonban az új belügyminiszter még nem látta elérkezettnek az időt arra, hogy revízió alá vegye elődjének intézkedését. Tahin azért nem, mert ez a rendelet exisztenciális alapjától fosztott volna meg minden más magyar újságvállalatot a Világon kívül és így a rendelet nem érint olyan lényeges érdekeket, hogy sürgős lehetne újabb számbavétele. Talán azért nem, mert gróf Klebelsberg Kunó is olyan súlyos bűnnek tartja a májusi langyos napfénynekés a halál hideg, csontos kezének kontrasztba állítását, ennek az örök, nagy ellentétnek lírai kirezgését, mint amilyen főbenjáró vétek volt a Világnak ez a májusi hangulat cikke gróf Ráday Gedeon felfogása szerint. Nem tudjuk és őszintén szólva: nem bánjuk. Mert nem fontos az, hogy a terjesztés szabad lehetőségével, vagy a terjesztés lehetőségének erős korlátozásaival lépünk e az 1922. év küszöbére, csak egy fontos, az, hogy az uj évben is olyan tisztán, világosan, határozottan lássuk magunk előtt a számunkra egyedül lehetséges utat, mint láttuk tavaly. A múlt évben tiszta hittel vallottuk azt, hogy minden mondatunk, minden szavunk a magyar jövő nagy érdekeit szolgálja, minden mellékszempont, minden megalkuvás nélkül, és ezt a tiszta hitünket igazolták az eredmények. Ezért jó év volt számunkra az elmúlt esztendő és ilyen évnek szeretnénk azt is, amely most köszönt reánk. A Világ táborának, Magyarország népének kívánunk szebb, jobb, boldogabb évet, mint amilyen az elmúlt volt. Magunknak pedig kívánjuk azt, hogy az új év legyen olyan, mint volt a tavalyi, amelynek kétharmadát töltöttük el kolportázsjog nélkül és mind a tizenkét hónapját nehéz harcokban, de olyan harcokban, amelyeknek igazságát, szükségességét és eredményeit ma már szinte a történetírás hűvös és objektív magaslatáról állapíthatjuk meg. Anatole France Stockholmban Szokatlanu'! ünnepélyes formák között vette át a Nobel-díjat a stockholmi akadémiától. Az akadémia ülésén megjelent az egész királyi család, az összes stockholmi követek, a svéd törvényhozás tagjai csaknem teljes számban és az összes miniszterek. Branting miniszterelnököt, a svéd szocialisták jobbszárnyának vezérét zajos taps fogadta, amikor belépett, mert éppen Anatole France Nobel-díjának átadása napján jelentette egy távirat Krisztiániából, hogy Branting kapta meg a Nobel-alapítvány békedíját. Branting 1917-ben hónapokon át fáradozott azon, hogy közös konferenciára hívja össze az entente-országok és a központi hatalmak szocialista pártjait a béke előkészítése végett. Branting fáradozásai csak fél eredménnyel jártak, mert az ellenséges országok szocialistái tudvalevőleg nem találkoztak, sőt Anglia és Franciaország hivatalosan és félhivatalosan akadályokat gördítettek szocialista vezéreik stockholmi útja elé. Emlékezetes az, hogy az angol kormány előbb az útlevelet tagadta meg Hendersontól, a munkáspárt vezérétől, aki éppen Lloyd George-nak a stockholmi konferencia tervével szemben tanúsított magatartása miatt vált ki a kormányból és a hadikabinetból. Amikor pedig megkapta végül az útlevelet Henderson és hajóra szállott Stockholm felé, a hajó legénysége keresztbefonta karját és nem akart elindulni a kikötőből addig, amíg Henderson nem hagyja el a hajót. Nem Brantingon múlt tehát a stockholmi konferencia zátonyra futása és így a svéd miniszterelnök megérdemelte a békedíjat, noha egy kissé az entente javára volt elfogult a háborús években. Sokszoros erővel újult meg a taps, amikor feltűnt Anatole France magas, szikár, hajlott alakja és jellegzetes ősz feje, amely kissé megöregedett az ismert arcképekhez képest. Anatole France mellett egy, alacsony növésű, még eléggé fiatalos, mozgékony és strammi ember lépett a terembe, orrán cvikkerrel: Walter Nernst, a berlini egyetem híres kéipikusa, aki a másik Nobeldíjat kapta. Noha Nernst kétségkívül nemzetközi nagyság a természettudomány területén, most egy kissé háttérbe szorult Anatole France mellett. Dr. Karlfeldt, a svéd akadémia titkára, üdvözölte Anatole France-ot, mint „az utolsó francia klasszikust és a szkepticizmus Rabelais, Montaigne, Voltaire, Renan által megrajzolt vonalának nagy folytatóját“. Anatole France átvette a királytól a Nobel-díjról kiállított oklevelet, néhány szóval köszönetet mondott a beszédért és újból elfoglalta helyét a király számára fenntartott karosszék mellett. Azután következett a diploma átadása Nernstnek. A berlini professzorral is először a király fogott kezet, azután Anatole France, sietett feléje, melegen megrázta kezét és szinte magához ölelte a köpcös, kis professzort. Az egész terem felállóit, a király és a királyi család is és percekig mennydörgött a taps, mert ez a jelenet több volt egy francia író és egy német tudós kézszorításánál: ez a német kultúra kézszorítását jelentette a francia kultúrával annyi év után. Noha igaz, hogy Franciaország legnagyobb élő írója a szellemi világ egyik magas ormán trónol és lenn, a völgyben még nem látnál olyan tisztán, mint az oromról. Ezt a zordabb valóságot idézte föl Anatole France abban a beszédben, amelyet az ünneplés után tartott a lakomán. Itt többek közt a következőket mondta:- A világtörténelem legborzalmasabb háborúját egy olyan béke követte, amely nem béke, hanem a háborúk meghosszabbítása. Európának tönkre kell mennie, ha a józan ész nem tér vissza újból a tanácstermekbe. A jog és az egyetértés győzelmét az európai közvéleményben a közel- Ujjait tapasztalatai után alig lehet remélni, de az olyan súlyos szavú és egyenes gondolkodású emberek, mint amilyenek önök, legalább néha mégis érvényre fogják segíteni a jóság és a józanság szavát... A svéd akadémia ünnepi ülésének hangulatát csak az zavarta kissé, hogy az akadémia szónokai elég hosszú beszédeiket svéd nyelven tartották meg, tehát a nagyszámban összegyűlt idegen vendégek részére érthetetlenül. Azonban Anatole France regényeit azért ismerik Svédországban. A Pinguinek szigete beszél az öreg csillagászról, aki az égbolt éjszakai csodáinak megfigyelésével tölt egy hosszú életet a teleszkóp mellett, az asztronómiai intézet tornyában. Újságot sem olvas ez az öreg csillagász, csak egyszer kerül véletlenül kezébe egy napilap és abból megtudja, hogy a földi események nem mozognak" olyan sima, szabályos pályán, mint a bolygók és a naprendszer. Megtudja azt, hogy van egy igazságtalanul elitélt ember senn a födön, és ezért az egy igazságtalanul elitélt emberért cserbenhagyja az égbolt fényes csodáit, leereszkedik az emberek közé, és felveszi a harcot az ártatlanul elítélt emberért. Anatole France tudvalevőleg nem idealizálja ezt a népszónokká változott csillagászt, hanem minden gyengéjével egyetemben rajzolja le, és talán ezáltal ad heroikus arányokat alakjának. Pedig elmondja a szegény csillagászról azt is, hogy szónoki küzdelmei közöt0ji__meghódít egy éjszakai kávéházakból kivonült hölgyet, és ebben látja a női nem tiszta eszményképét. Anatole France hőseinek azonban az ilyen szépséghibák sem ártanak." . Amikor a svéd miniszterelnök emelt poharat Anatole France-ra, elmondotta azt, hogy kissé találva érezte megát, mikor az öreg csillagász történetét olvasta a Pinguinek szigetében. Hiszen eredetileg Branting is a csillagászati pályára készült, már igen fiatalon kitűnt a csillagászati matematika területén végzett száhu Lámvai és aji