Világ, 1922. február (13. évfolyam, 26-48. szám)

1922-02-01 / 26. szám

: «B­BiaAMU! It. ton, 4oZii1m il 47, atm. KUfiwiM ink M*szivorssácban. Egén i­rt 1200 tanú, létért» 100 korona, negyed­én» üllő koma, egy bit« 100 korona. A .VILÁG* megjelenik hétfő kivi- Wtwl mindennap. Egye* síim tea Indapeeten, vidéken és pályaudvarokon S korona. Ausztriában 50 korona. 9BS államban 1 dinár 25 pata. XIII. évfolyam Igyes szám­ára 1 korona. Budapest, SZERDA 1922 február . VITÁG Hadahhatarban. Broolaw A. Blatt J„ Bök ”, Beoka ás Tiro*, Syfid 4* Nagy, János és Társa, Tsaser Oyala, Hegyi Lajos, Klein Simon h Tárta, Leopold Gyula, Leopold Górnál, Schrvatz Jissu­, Si­rvy, Mexek Antal, Moans Rudolf, Eckstein Barnás hirdetési iro­dákban. Bécsben: Hansenstemn én Voglat* M. Dukes, Nachfolger, Rudolf Monte. 26-ik szám Új Kisfaludysta Régen volt, igen réges­, volt, amikor még illett vezércikkekben foglalkozni a Kisfaludy-Társaság tag­választásaival. Akkor Greguss Ágost képviselte ott az esztétikát és Salamon Ferenc, aki az irodalomtörténeti problémákat is éles logikával, gazdag tudással, tiszta szemmértékkel bontotta szét elemeikre. A Kisfaludy- Társaságnak mindig volt egy üres helye a hirtelen felbukkant új, nagy tehetségek számára, ha jól em­lékszünk, Madách Imre helye, hiszen Madách Imre, a harmincnyolcéves koráig szinte ismeretlen költő Arany Jánosnak küldte be az Ember tragédiá­ját és Arany János a Kisfaludy-Társaság elé vitte a kezébe jutott kincset. A Kisfaludy-Társaság immár nyolcvan­­ötesztendős­­történetének vannak más szép és neve­zetes napjai is. A Kisfaludy-Társaság egyik pályáza­tán nyert díjat a fiatal Arany János Toldi­ja és az egész magyar közönség szemében nagy esemény volt a Kisfaludy-Társaságnak az az ülése, amelyen az évek óta elhallgatott öreg Arany János új balladáját olvas­ták fel. A tetemre hívás­t, vagy a Kisfaludy-Társaság­nak az a másik ülése, amelyen Lukács Móric, a Társaság elnöke, bemutatta a Toldi-trilógia titokban kinyomatott középrészét, a Toldi szerelmét ... És volt még egynéhány szép napja a Kisfaludy-Társaságnak, ahol az elnöki székben Fáy András, Jósika Miklós, Eötvös József, Kemény Zsigmond, Tolat­ Ferenc, Lukács Móric és Beöthy Zsolt váltották fel egymást. Az eleven irodalommal mindinkább megszakadt a Kisfaludy-Társaság kapcsolata ,e részben a Kisfaludy- Társaság hibája az, hogy lassan kint éles demarkációs vonal rajzolódott ki a hivatalos irodalom és a­­ tehetséges irodalom között, éles demarkációs vonal, amelyet a Kisfaludy­ Társaság az utóbbi években szinte tüntetően hangsúlyozott néhány egész frappáns tagválasztással... Az esztétikusok között azonban még nemrég is olyan emberek ültek, mint Péterfy Jenő, friedl Frigyes vagy Katona Lajos, az összeha­sonlító irodalomtörténetnek ez a széles tudású mű­velője. Ma viszont Császár Elemér és még néhány Császár Elemér képviseli a Kisfaludy-Társaság eszté­tikáját az irodalmi közönség előtt. Régi láncszemek továbbfű­zését jelenti, a tegnap expiálását, és a visszatérést a tegnapelőtthöz a Kis­faludy-Társaság tagjainak az a határozata, amellyel ma meghívták maguk közé Petrovics Eleket, a Szép­művészeti Múzeum főigazgatóját. A Péterfy Jenők és a Riedl Frigyesek mintájára szabott esztétikusok és­­ emberek ritka sorához tartozik Petrovics Elek, azok­hoz, akiknek írását a finom fogékonyság és a gyen­géd megértés jellemzi az emberi és a művészeti érté­kekkel szemben, nem pedig az üres és jelentéstelen szavak halmozása, pedánsan szabályos, vagy pedán­san nehézkes mondatokba. Petrovics Elek írásait mérlegelni kell, és nem számlálni, mert Petrovics Elek tollában megvan az a finom szemérem, és az az érzékeny tartózkodás, amely Péterfy Jenő és Riedl Frigyes tollát jellemezte. Azok, akiknek van mondani­valójuk és akik mondanivalóikat formába tudják ön­teni, gyakran tudnak hallgatni is. Azonfelül Petro­­vics életének, érdeklődésének, munkájának súlypontja a Szépművészeti Múzeum vezetése, nem pedig az Írás. Esztétikusnak ezért csak cum grano salis lehet mon­dani Petrovics Eleket, olyan értelemben, amint csak cum grano salis volt mű­vészethistorikus a két nagy né­met múzeumigazgató, Alfred Lichtwark, és főleg Hugo von Tschudi, a berlini modern képtárnak és a bajor képtáraknak nagy átszervezője. Tschudi ritkán vett tollat a kezébe, és nem irt simán, folyékonyan, nem írhatott simán és folyékonyan Mért, mert a művészet­­ imponderabile-it akarta szavakba foglalni, a művé­­­­szeinek legművészibb és leglényegesebb elemeit, ame­lyekről éppen nehéz kifejezhetőségük miatt ritkán esik csak említés a művészet irodalmában. A művészek intencióit egészen a gyökérszálakig tudta követni Hugo von Tschudi, a művészi formaadás eszközeit a legfinomabb, a legrejtettebb árnyalatokig, és ha va­laki ilyen szemmel látja a művészetet, nem könnyen ír a művészetről, nem könnyű megírnia azt, amit lát. Petrovics Eleket rokoni szálak fűzik Hugo von Tschudi-hoz, a művészi látás mélységében, tisztaságá­ban, gyengédségében. Ez a másik oka annak, hogy olyan kevéssé termékeny az írói munkássága. És van még egy rokonság Petrovics és Tschudi között: mind a ketten a modern művészeten itt jutottak el a klasszikus művészet megértéséig. Gyakran szokás ellentétet konstruálni a művészi látás, a művészi fogé­konyság két iránya, két formája között, gyakran szokás feltételezni olyan szemet, amely csak az im­­presszionista festés iránt fogékony, és olyan szemet, mely a művészettörténeti emlékek színeit, vonalait tudja csupán megértéssel követni. Ez a konstrukció alighanem hibás, mert aki például Manet vagy Degas képeit nem érti meg, az szükségszerűleg majdnem mindig kinvak a QuaUrgcenti vagy a congner-pip képeinek igazán festői vateur-jei iránt. Egészen más halk, romantikus megilletődést érezni a Primavera vagy Botticelli valamelyik Madonnája előtt és egészen más maradék nélkül felszívni Botticelli képeinek pikturális tartalmát. Már­pedig visszahelyezkedni a XV. század Firenzéjébe vagy a XVI. század Rómájába sokkal nehezebb feladat, mint követni szándékaikban és követni igazi értékeik küszöbéig azokat, akik kor­­társak, vagy csaknem kortársak. Heinrich Weifflin például, a nagy német művészethistorikus, az olasz klasszikus stílus klasszikus elemzője és történetírója, íróasztala fölé Degas híres lóversenyképét függeszt , tette a falra, azt a képet, amelytől Degas műkereske­­­­dője, Durand-Ruel, nem tudott megválni , és nem egyszer mondotta, hogy Degas-nak ezen a képén át értette meg Rafael kompozícióit... Ez sajátságosan hangzik és mégis természetes. Olyan természetes, mint amilyen elképzelhetetlen például az, hogy valaki ne értse meg Baudelaire költészetét és megértse Dante­­ látomásait, vagy ne értse meg Paul Verlaine szent gyengédségét, de megértse Wolfram von Eschenbach lantjának hangjait. A kétféle művészeti látás tartha­tatlan feltevése egész egyszerűen azon alapszik, hogy a művészettörténeti emlékek históriai és filológiai vonatkozásairól igen alapos tudással és néha nagyon érdekesen beszélhet az, aki nem látja meg a művészet­történeti emlékekben a­­ művél­etet. Petrovics Elek, a művészethistórikus, a XIX. szá­zad festésén át jutott el a régi mesterekhez, azon az egyetlen úton, amely igazán elvezet hozzájuk A tel­jes fogékonyság a régi művészet tisztán művészeti elemei iránt határozta meg Petrovics Elek múzeum­­politikáját a Szépművészeti Múzeum régi képtárával szemben: a XIX. század festésén kinevelődött és is­kolázott vak­ur­észekkel akasztott, rendezett, csopor­tosított, vásárolt régi képeket Petrovics Elek vagy­­ vásároltatott. Petrovics egyik nagy érdeme, hogy a nehéz időkben a mecénások széles csoportját tudta megszerezni a múzeum számára, és sikerült organi­zálnia az ajándékozásokat, organizálnia úgy, hogy az ajándékok szervizen illeszkednek a Szépmű­vészeti Múzeum anyagába és kipótolják annak héza­gait. A korona tragédiájának, Magyarország elszegé­nyedésének, a művészeti piac nagy árhullámzásának idején igen értékes teljesítmény lett volna Petrovics Elek részéről az is, ha csak az új képtárat fejleszti, olyanformán, hogy az reprezentatív képet adjon a modern magyar festésről, a modern magyar kultúra talán leggazdagabb lombozatú ágáról. De Petrovics nem csupán ezt a feladatot oldotta meg, hanem fej­leszte­ni tudta szinte pénz nélkül a Szépművészeti Múzeum régi képtárát, fejleszteni tudta néhány mu­barát támogatásával, úgy hogy a múzeum új szerze­ményein nem látszik meg az ajándék, mert minden ajándékozott kép olyan, mintha programmszerű és céltudatos vásárlás útján kerül volna helyére. Ferenczy Károly pikturális hagyatékából rende­zett most nagy emlékkiállítást Petrovics Elek a Mű­csarnokban és ez a baráti kegyelettel rendezett kiállítás megmutatta azt, hogy összefüggéseikbe he­lyezve kiszínesednek, lélegzetni kezdenek azok a Fe­­renczy-képek is, amelyek egyenként kissé egyhan­gúan hatottak. Néhány egyhangú kép meggazdago­dik árnyalatokban, meggazdagodik színességben, meg­gazdagodik mozgásban, ha egymás mellé kerül. Ez természetesen Ferenczy Károly művészetének magas­rendűségét dokumentálja, de egyben dokumentálja Petrovics Elek fogékonyságát a művészeti paleur-ök és fogékonyságát a képek helyes csoportosítása sze­rint. Qui bene distinguet, bene docet, mondja a latin példabeszéd ,és ezt itt így lehetne variálni: aki jól csoportosít képeket, az jó esztétikus és jó művészet­histórikus. Petrovics Elek jól csoportosította Fe­renczy Károly képeit és jól csoportosított más képe­ket is... Nem csupán a Műcsarnok minap megnyílt kiállí­tásának véletlene kapcsolja össze Ferenczy Károly és Petrovics Elek nevét, amint nem volt véletlen a ba­­rátja. Ferenczy és Petrovics között A nagybányai mester és a múzeumi főigazgató sokban emlékeztet­nek egymásra. Mind a ketten olyan emberek, akik­nek vérükké vált a kultúra, és vérükké vált a hiva­tás, amelynek felesküdtek. Mind a ketten csendes, hatka emberek, olyanok, akikről bizonyos, hogy soha még nem mondtak ki hangos szót, és soha nem fog­nak hangosan beszélni. De az ilyen csendes embe­rekben néha nagy energia lakik, nagy energia, nem az élettel szemben, hanem hivatásuk szolgálatában. Ezt megmutatta Ferenczy Károly gazdag hagyatéki kiállítása és ezt megmutatja az, hogy a Szépművé­szeti Múzeum fejlődött, sokasodott, gyarapodott olyan években, amelyeknek önsúlya bénaságra ítélte a magyar kulturális intézményeket. Petrovics Elek megérdemelte a Kisfaludy-Társaságnak, a régi Kis­­faludy-Társaságnak, nem a mainak, tagsági helyét, szám szerint kevés, súly szerint gazdag írásaival, fő­leg pedig megérdemelte a régi Kisfaludy-Társaság­­nak, nem a mainak, tagsági helyét, azzal a hibátlan és impozáns munkával, amelyet a Szépművészeti Mú­zeum igazgatói székében végzett. (f. g.) Megindult a fi­arc a választójogi javaslat ellen­ ­ A választójogi bizottság ma délután tartotta első ülését, amelyen az ellenzék teljes számmal vo­nult fel, hogy megindítsa a harcot a kormány vá­lasztójogi javaslatával szemben. Egész erejével tá­mogatja ebben a küzdelmében az ellenzéket Haller István is, aki úgy látszik, a kereszténypárt nagy többségének álláspontját képviseli. Amennyiben Hallernek sikerül a kereszténypárt egységét meg­óvni, úgy a kormány alig egy-két főnyi többséget tud majd magának biztosítani. A harc előrelátha­tóan nagy hullámokat fog vetni és miután az ellen­zék precízen és határozottan megfogalmazott prog­rammal megy bele a harcba, nincsen kizárva, hogy az ellenzéki haderők újabb erősítést kapnak a kis­gazdák és a disszidensek részéről is. A helyzet ugyanis az, hogy az ellenzék állásfoglalása a kor­mánnyal szemben már egészen tisztán kialakult, ugyanakkor azonban a kormány a kisgazdák és a disszidensek támogatását csak azzal tudja bizto­sítani, hogy több kérdést, így a titkos szavazást és­­a női választójog kérdését nyílt kérdésnek dekla­rálta. A kisgazdák a nyílt szavazásra vonatkozólag a leghatározottabban leszögezték álláspontjukat, ami azt jelenti, hogy ha majd döntésre kerül a sor, szintén a titkosság mellett foglalnak állást. Ezzel szemben a kormány mindent el fog követni, hogy a javaslat eredeti formájában menjen keresztül, ami elkerülhetetlenné teszi, hogy a kormány és pártja között súrlódási felületek ne támadjanak. A politikai szituáció még a kormány pozícióját illető­leg is teljesen bizonytalan és így súlyosabb kom­plikációktól is lehet tartani. Emellett a kormány a legmerevebben elzár­kózik az elől, hogy megismertesse álláspontját arra vonatkozóan, mi fog történni akkor, ha a nem­zetgyűlés a választójog megalkotása nélkül fejezné be életét. Úgy az ellenzék, mint a kereszténypárt több ízben követelte az 1920. évi I. t.-c. rendelke­zéseinek olyértelmű hivatalos interpretációját, hogy ebben az esetben az új választásokat csak a Friedrich-féle választójogi rendelet alapján lehet elrendelni. Amikor az ellenzék ezt az álláspontját határozati javaslat formájában a­ nemzetgyűlés elé terjesztette, a kormány állást foglalt ellene: ez az egyetlen olyan pozitívum, amelyből a kor­mány felfogására vonatkozóan következtetéseket lehet levonni. A belügyminiszter tegnapi nyilatko­zatából ezenkívül kiderült az is, hogy a kormány az ellenzékre kívánja hárítani a felelősséget azért, ha a választójogi javaslatot február tizenhatodikéig nem tudja tető alá hozni a nemzetgyűlés. Mind­ezek alapján azt hiszik, hogy a kormány semmi­­esetre sem hajlandó meghosszabbítani a nemzet­gyűlés időtartamát és inkább azzal a tervvel fog­lalkozik, hogy rendeleti úton lépteti életbe a javas­latot olyan formában és olyan indokolással, amely­nek éle azok ellen a pártok ellen irányulna, amelyek ragaszkodnak a jelenlegi javaslat gyöke­res módosításához. A nyilvánosság kizárásával tárgyalják a választójogi javaslatot A választójogi bizottság ma este kezdte meg a kormány választójogi törvényjavaslatának tárgya­lását. Az ülés délután öt órától késő éjszakáig tar­tott. A sajtónak nincs módjában, hogy ebben az országos jelentőségű alkotmányjogi kérdésben kö­­telességszerűen, híven tájékoztathassa a közvéle- szényt mai a buntság, minden e­ddigi makorlat­tal ellentétben, hivatalosan jelentést nem adott ki, sőt tagjainak a sajtó­tájékoztatását határozatával megtiltotta. A múltban ugyanis minden bizott­sági tárgya­­lásról hivatalos jelentést adtak ki, a legutóbbi vá­lasztójogi javaslatnak bizottsági tárgyalásairól pe­dig 2018-ban a sajtó a legkimerítőbb, részletes és j­aito­s Misteten jureisnéi teteauzéssk gllután kés

Next