Világ, 1922. november (13. évfolyam, 249-273. szám)

1922-11-01 / 249. szám

■?}> T952 hovemtier T. > élelmességet, amikor ellenség helyett franciákra kel­lett lőniök. Csak éppen a Páris alá koncentrált csa­patok elvonultal­ Páris alól, anélkül, hogy találkoz­­tak volna a forradalommal. A nemzetgyűlés még egy lépést sem mert tenni a párisi forradalom, vagy —, amint a nemzetgyűlésen nevezték — a „párisi sze­rencsétlenség“ politikai értékesítésére, amikor XVI. Lajos már kapitulált. A forradalom csakugyan győ­zött, de csak akkor, amikor XVI. Lajos Versailles­­ből elindult a nemzetgyűlés tagjaitól kísérve a párisi Hotel de Villé erkélyére, hogy ott a szabadság ki­rálya gyanánt ünnepeltesse magát. Ez a hivatalos szankcionálás volt a forradalom erejének és hatal­mának igazi forrása. Julius tizennegyedike mellett augusztus tizedike a francia forradalom másik nagy fordulónapja. 1789 Julius tizennegyedike mellett 1792 augusztus tize­dike..­. Erről a három évről beszél Taine úgy, mint ■az anarchia megszervezésének esztendőiről. Kétség­kívül az államhatalomnak, a­­l­lamhatalom minden formájának következetes lerombolását hozták meg ezek az évek. A nemzetgyűlés érezte hatalmának bi­zonytalanságát és ezért nem mert hatalmat adni mrr­­sok kezébe. A politikai féltékenykedés vezetett arra a végzetes határozatra, amely szerint a nemzetgyűlés tagjai nem lehettek miniszterekké. A király minisz­tereitől viszont minden hatalmat megvont a nemzet­gyűlés­ A teljes centralizmusból Franciaország fejest ugrott a teljes decentralizációba, a kinevezett t­rokrácia rendszerét­ átmenet nélkül váltotta fel az önkormányzat elvének következetes érvényesítése. Hiszen még az egyes tartományok élére sent került legalább egy kormányhivatalnok, hanem minden tar­tomány saját ízlése és tetszése szerint kormányozta magát az általános választói joggal­ kijelölt, vagy a terrorista kisebbség által állásaikba emelt hivatal­nokok által. A francia kormánynak alig volt módja rendeletek kibocsátására és semmi módja nem volt arra, hogy gondoskodjék a kibocsátott rendeletek végrehajtásáról. És mégis, az államhatalom organizmusának há­romesztendős bomlási folyamata után, akkor, amikor a forradalmi erőknek három esztendőn át volt íz , minden szabadságuk és minden eszközük a szrn­­kedésre, 1792 augusztus tizedikén t is kemény ,hat,T­­után bukott el a francia királyság,- p­dig a fegyveres fölkelést ezúttal a párisi commit mozgósította... Ha XVI. Lajos ezen a napon kitart azok mellett, akik fegyvert fogtak a trón oltalmára és nem bízza sor­sukra védőit, hogy a törvényhozás termének gyorsírói páholyában helyezkedjék el és ott egyen jó étvággyal sült csirkét, vörös borral öblögetve, akkor még min­dig másként fordulhatott volna az augusztus tizediki nap. Úgy, mint három év előtt, július tizennegyedikén, most sem a forradalom győzött, hanem XVI. Lajos ejtette ki kezéből a kardot. A szervezett államhatalom, még legyengült állapotban is, mindig erősebb, mint a forradalmi energiák. A történelem nagy forradalmai sorjában fegyverletételek, és a hatalmat szinte önként adják fel a törvényes formáért 1848 március tizenharma­dikán Metternich Kelemen herceg megkönnyebbülve lélegzett fel, hogy aránylag olyan enyhén érte Bécset ai párisi februári forradalom előre várt tovább­­hullámzása. Revolució helyett csak egy utcai kraváli ez volt Metternich érzése, amíg nem kapta meg a felmentését a kancellári állás alól, mert Lajos főher­ceg és azok, akik V. Ferdinánd helyett intézték Ausztria sorsát, a tüntetőket látva. Lajos Fülöp trónjának összeomlására gondoltak és­­ preventív politikát csináltak : nem vártak a forradalom menny­dörgésére, hanem meghátráltak, amin­ hallották ajta­jukon a forradalom kopogtatását... Még sajátságo­sabban alakult a forradalom „győzelme“ Berlinben, ahol 1848 március tizennyolcadikén építették fel a bar­ikádokat és március tizenkilencedikének hajnalára a király csapatai teljes győzelmet vívtak ki, de elkésve, mert IV. Frigyes Vilmos a győzelem órájában már ka­pitulált a forradalom előtt. Az egykorú memoárok pa­naszkodva beszélnek arról, hogy milyen brutálisan bántak a katonák az elfogott forradalmárokkal: a po­rosz tisztek teljesen kezükben tartották csapataikat és a porosz tisztek nem voltak fogékonyak a forradalmi szellem iránt. IV. Frigyes Vilmos kapitulációjának okai­val sokat foglalkozott a német történetírás, pedig a fegyverletétel különös okai nem érdekesek, mert egy­­­szerűen a forradalom lélektanának legfőbb törvénye érvényesült ebben az esetben is, igen könnyű a con­trario is bebizonyítani azt, hogy milyen gyengék vol­tak a forradalmi ék­"', és milyen túlsúlyban volt az államhatalom a negyvennyolcas mozgalom idején. A reakció gyorsan és könnyen győzött Ausztriában, gyor­san és könnyen győzött Németországban, tehát a régi rend még a fegyverletétel után is elég erős volt arra, hogy visszaszerezze a forradalmi elemeknek átengedett hatalmat, amint vállal­ta a kisé­let rizikóját. Sőt a negy­vennyolcas forradalmak nagy kráterében, Párisban is erősebb volt a régi rend a forradalmi elemeknél. 1848 február huszonnegyedikén győzött a forradalom, de ép­pen négy hónappal k­ésőbb, a június huszonnegyedikén megindult három:­­nos utcai harcban Cavaignac tábor­nok szétmorzsolta a forradalmi erőket Ez a júniusi küzdelem volt a leg­agyobb forradalmi csata a törté­nelem évkönyveiben, soha előbb és soha utóbb nem vetett harcba ilyen tömegeket a forradalom, de offen­­zívája mégis összeomlott, mert organizált és erőteljes ellenállásra talált a konzervatív többségű nemzetgyűlés részéről. , A forradalom problémáját visszájára fordítva Szo­kta elemezni a történetírás, mert a forradalomnak a negatív és nem a pozitív oldala szorul magyará­­zatra. A forradalmi erők megmozdulása sokkal ke­vésbbé érdekes probléma, mert az, hogy miért enged az államhatalom bizonyos pillanatokban egy aránylag gyenge nyomásnak, és miért teszi le a fegyvert, no­ha a küzdelem végigi­vása megszerezné számára a győ­zelmet. Az államhatalom ritkán készített elő annyira egy forradalmat, mint a francia kormány július tizemvegye:ükét Hi.­­en Hecker, mint pénzügyminisz­ter és mint a kormány feje voltaképpen „forradal­­már"­ volt, de forradalmárok volta­k imár elődei is, Calomie és Brienne bíbor nők. A főnemesség és az egyház kiváltságai, a feudális parlamenteknek a kö­zépkorból leszármazott privilégiumai ellen a király miniszterei indították meg az offenzívát és a király miniszterei organizálták a polgári osztály felsorako­­zását a kiváltságos rendek ellen. Hiszen az udvarnak a régi rend ellen vívott küzdelme során szabadítot­ták fel a sajtót: százával és ezrével jelen­tek meg a röpiratok és a pamfletek, erős támadások­kal a privilégiumok ellen A röpiratok egy részét a miniszterek rendelték, nyomatták ki, fizették meg, nem gondolva arra, hogy milyen erős hatást fognak kiváltani ezek a támadások, egyszerűen azért, mert megszólaltatnak olyan kérdéseket, amelyekről hosszú ideig nem volt szabad hangosan beszélni. A kivált­ságos rendek ellenállásának megtörésére hívta össze a nemzetgyűlést Necker, még­pedig merész ugrással, minden átmenet nélkül az általános választói jog alapján. Százhetvenöt év óta először választott kép­viselőket Franciaország és a kormány gondoskodott arról, hogy ez az amúgy is nagy lökés minél erősebb hullámverést váltson ki. Hiszen a választási rendelet egyenesen meghagyta, hogy minden községben gyűl­jön össze a lakosság és vegyen fel jegyzőkönyvet sérelmeiről, panaszairól, kívánságairól. Az ilyen jegyzőkönyv, a cahier, azután a megválasztott kép­viselő kezébe került Útmutatás gyanánt, tevékeny­ségének irányítására... A kormány hivatalnokai jár­tak faluról-falu­ra, toborozták össze a népgy­űléseket, gondoskodtak arról, hogy mindenki elmondhassa és jegyzőkönyvbe foglaltathassa panaszait, tehát a Bastille ostromának előestéjén a francia kormány akaratlanul és a következmények előrelátása nélkül olyan forradalmi propagandát fejtett ki, amilyenre egy párt ereje, szervezete, pénze, energiája nem lett volna elég. A kormány figyelmeztette országszerte a francia népet arra, hogy gondolkozzék sérelmeiről, a kormány hintette el a nagy átalakulás reményét mindenfelé, a kormány állította fel a forradalom kádereit, és a háromesztendős, „legfelsőbb irányítás“ mellett történt előkészülés után Páris mégis csak néhány tucat hadastyánt győzött le, de Párist könnyen legyőzték volnjk­ az elzászi ezredek, ha parancsot kapnak az előnyomulásra. 1789 július tizennegyedikén a forradalom esz­méi eveztek a régi rend fölött, és nem a párisi nép rohama foglalta el a régi rend bástyáit. A francia udvarnak elég fizikai eszköze lett volna a forradalom letiprására akkor, ha lelkileg nem adja fel ügyét, akkor, ha hisz a régi rend életképességében és nem hajlik meg a forradalmi eszmék érvényesülésének szükségessége előtt. Sokat vitatták azt a kérdést, milyen részük van a felvilágosodás filozófusainak a francia nép forr­adalmi osztásában. Nem túlságosan vagy egyoldalúsággal így lehetne válaszolni a kér­désre­: Semmi... A felvilágosodás filozófusainak könyvei nem hatoltak el azokba a francia falvakba, ahol a parasztok fegyvert fogtak a földesurak ellen és a Contrat social-nak aligha volt sok olvasója a Faubourg-Saint-Antoine szűk utcáiban. De azért a felvilágosodás filozófusai nélkül nem győzhetett volna a nagy francia forradalom, mert Voltaire-nek és tár­sainak könyveit olvasták a nagy párisi szalonokban, olvasták az arisztokrácia köreiben, olvasták a hivatal­nokosztály vezetőrétegeiben, olvasták mindazok, akik­ letéteményesei voltak az államhatalomnak a régi rend idején, és ezektől vette el a hitet a régi rend iránt a felvilágosodás korának filozófiája. A régi rend tá­maszainak és oszlopainak nem volt energiájuk fel­venni az erőteljes harcot egy olyan ügyért, amely érzésük szerint ellenkezett a fejlődés irányával és így elveszettnek látszott, noha a fizikai túlsúly a régi rend oldalán volt. A történelem nagy forradalmainak során mindig más és más körülmények őrölték fel az államhatalom képviselőinek ellenállóképességét, legutóbb az el­vesztett háború... De egy bizonyos, ha a forradalmi felelősség kérdését firtatja a történetírás vagy a po­litika, ezt a kérdést mindig az államhatalom birtoko­saival szemben kell felvetni. A forradalom győzel­méért azok felelősek, akik a hatalmi erők birtokában átadták a hatalmat a forradalomnak, annak a forradalomnak, amely gyakran nem volt m­ás, mint csak egy fikció, mint például 1918 októ­berében a budapesti forradalom. A forradalom győzelméért nem lehet felelős a Nemzeti Tanács, amely legfeljebb néhány száz katonájával nem tudta volna birtokba venni az államhatalmat, ha­­azt’ nem viszik tálcán elébe. Aki nem ismeri el, hogy bizo­nyos órákban és bizonyos fordulatoknál a forrada­lom lehet hasznos, vagy lehet káros, de minden-­­képp történeti és pszichológiai szükségszerűség, az vádolja meg a felelősséggel a kapitulálókat, a régi rend képviselőit, az államhatalom birtokosait. A vád nem érhet mást, csak azokat, akik jól alátámasztott, jól körülbástyázott pozíciókat adtak fel egy fzél­­fúvásra. Amikor viharzik a történelem, az ilyen szét­­fúvás nem maradhat el, és ha nem indul útjára az egyik szögletből, akkor útnak indul a másik szög­letből. De még a történelem viharzásának óráiban is mindig erősebb a forradalmi hullámnál az államha­talom és fizikailag kivédhetné a forradalom ostro­mát, ha nem volnának olyan okok és megfontolások, amelyek miatt az államhatalom letéteményesei szinte­ várják az alkalmat a kapitulálásra. igy-i SZáZ MFHaYAR tts­ZT MiREnCI JENŐ IRTAI KÍVHY JÓZSEF dr. „A tudománynak mint olyannak is megvannak a tonga kívánságai; az igazi tudós mindenáron azon lesz, hogy tudományát előbbre vigye, még azon eset­ben is, ha ezen tudományos működésével nemzete vajmi keveset törődik s alig látszik hasznát venni.“ Ábel Jenőnek, a legnagyabb magyar klasszikus-filo­lógusnak ezek a szavai, melyeket Charles Grani em­lékezetének szentelt kis cikkében hagyott ránk, utolsó betűig ráillenek az ő sorsára is. Mert bizonyára nagyon kevesen vannak magyarok, akik Ábel Jenő nevét­ és tudományos munkásságát ismerik, pedig ezt a munkásságot a német, angol és olasz klasszikus­filológusok a múlt század nyolcvanas éveiben feszült figyelemmel kisérték s lapjaikban, élükön a már akkor tekintélyes Wilamowitz-Moellendorffal, elra­gadtatással s a klasszika-filológia egyik legbecsesebb értéke gyanánt ünnepelték. Itthon per lepi könyveit s nevel. Ebben az or­szágban, mely egyik legnagyobb büszkeségünknek, Katona Lajosnak, csak halála előestéjén tudott ka­tedrát adni, a latin és görög tudományok mindeddig sem tudták szélesebb körök érdeklődését felkelteni. Katona Lajos tudománya, a folklore­s az össze­­hasonlító irodalomtörténet, még csak számot tart­hatott volna általános érdeklődésre, de sajnos, a magyar közönséget ez sem tudta megmozdítani. Ábel tudománya: a klasszika-filológia s a humanizmus még kevésbbé. Pedig ez eléggé csodálatos s egyben szomorú jelenség, hiszen századokon át latinul be­szélő ország voltunk s a laimanista­ munkából kevés kis nemzet vette ki oly derekasan részét, mint a magnk. Az iskola tette-e lelketlen és száraz gramma­­t­izálásával, a fővárosi hirtelen indusztriális fejlődés s a vidék megmozdíthatatlan „vis inertiae“-je volt-e az oka, ne­m tudom. De annyi bizonyos, hogy a klasszika-filológia nemcsak, hogy népszerű nem lett nálunk squst, reggel mind­e­ás­t talpig mig a m­i­veit laikusok zöme is bizonyos idegenkedéssel fordul­­el tőle. Graeca sunt, non regnitur — ennél jobban semmi sem fejezi ki a magyar közönség viszonyát a klasszika-filológiához. Az is igaz, hogy a magyar föld sohasem termelt egy-Ligv Wilamowitzot, Friedlaendert vagy Boissiert, aki nemes értelemben vett népszerűsítő könyveivel generációk érdeklődését keltette fel az antik világ s közvetve a klasszika-filológia iránt. Nálunk nem voltak szuggesztiv egyéniségek, céhünk műhelyeiből nem kerültek ki szuggesztiv könyvek. Ha valaki be­vallja, hogy klasszikus-filológus, megcsodálják, de — legyünk őszinték — bizonyára szivből sajnálják ezt a jobb sorsra érdemes embertársukat. Ábel Jenő ezt a filológus életet élte s mig egy­felől ízlelte a külföldi elismerés minden édességét, ismerte (s neve ma is szenvedi) az itthoni ismeret­lenség tragikumát. Harmincegy évet élt s már har­minchárom éve halott. Kegyetlen az élet és csúnya fantom a halhatatlanság, ha egyik legnagyobb érté­künk neve és élete munkája ilyen rövid idő alatt is már csak a céhbeliek kis körében tisztelt emlék, komoly és tartalmas valóság. Igaz, az élete is csendes és eseménytelen volt — kifelé; szürkén indult s mindjárt a küszöbön halá­los betegség fátumát kellett magára vennie. A gyilkos betegséget korán felismeri; talán érzi, hogy sietnie kell s onnan kezdve, hogy az antik világ szerelme megszállói, hihetetlen energiával tör célja felé. Min­den családi ellenkezés hiábavaló: klasszikus-filológus lesz: húszéves korában doktor, huszonkétéves korá­ban egyetemi magántanár, két évre rá pedig akadé­mikus. Ekkorra már feltárta Európa könyvtárait s egész életre (és hosszabb életre) való szövegkritikai jegyzet tornyosodik íróasztalán. De nem nyugszik: szinte folyton uton van, külföldön görög kéziratokat olvas. Bártfán a humanizmus nyomait kutatja, Kon­stantinápolyban Corvinákkal foglalkozik s közben egymásután jelennek meg itthon és a külföldön könyvei, cikkei, értekezései. Konstantinápolyban rokkan meg végleg; még hazavánszorog, de a beteg tüdő — tudósok végzete — hamar megöli. Életének utolsó harmada, tizenegy esztendő ju­tott a tudományos munkásságnak. A görög írók szö­vegének kritikájára esik klasszika-filológiai kutatá­sainak súlypontja. Néhány kisebb cikk és a doktori disszertáció után a késői görög miszticizmus s az ős-­ keresztyén vallásos rajongás csodálatos titkos taní­tásainak és revielációuiak vers-romhalmazában* orphikus töredékeknek káoszában rendet teremt és kiadásával (Orphica, 1885) egy csapásra kivívja a külföld feltétlen elismerését Biztos módszerrel dol­gozik s figyelmét még a­­legjelentéktelenebb kézirat sem kerüli ki. Ezért tökéletesebb a kritikai appará­tusa minden előzőjénél s ezért köszönheti neki a tu­domány a görög vallási élet misztikumainak tökéle­tesebb ismereteit. Ezért mennek eseményszámba ké­sőbbi szövegkiadásai (Homerosi hymnusok) is. Ez az aggodalmas gondossága és szinte szenvedélyes kéz­irat­ szerelme keverte polémiába Hamian Ottóval, aki­nek Lipcsében megjelent Pindaros-kiadását éppen huszonöt, tö­bbé-kevésbbé fontos régi kézirat elhanya­golása miatt részesítette kemény bírálatban. Nem té­ved ugyan a tudományos irodalmunkban később oly vígan felburjánzó személyeskedés dzsungeljébe, de legalább egy kis rést nyit, amelyen át legszemélye­sebb tudománypolitikai meggyőződésébe bepillantha­tunk: leszögezi azt a keserű igazságot, hogy Magyar­­országon önálló klasszika-filológiai irodalomról nem tehet szó, hiszen nincs kiadója, nincs közönsége. Az, akinek mondanivalója van, kénytelen idegen nyelven írni, aki pedig nem tud önállót és értékeset alkotni, az fordítsa munkáját a tanulóifjúság s a nagyközön­ség előkészítésére, tegye őket fogékonyakká a komoly filológiai munkásság iránt. Negyvenhat év múlt el azóta, a­ogy ezek a szavak elhangzottak s elég szo­morú, hogy ma is időszerűen csengenek. A fiatalon elhunyt Graus emlékének szentelt so­raiban még egyszer kibukkan szubjektivizmusa: „Boldog az a tudós — mondja —, ki amellett, hogy mint kozmopolita szaktudós, bár idegen nyelven is, jeles szakmunkákat teremt, akár a saját, akár a má­sok tudós munkálatainak általánosabb érdekű ered­ményeit szélesebb körökkel is megismerteti.“ Neki magának, a túlságosan objektív és rajongó búvárnak egész telki alkata idegen volt a népszerűsítéstől, amelyre pedig filológusának jeggyzefa­­tatási ifluencia- VILÁG ................................ ■Szerda

Next