Világ, 1922. november (13. évfolyam, 249-273. szám)

1922-11-01 / 249. szám

■?}> T952 hovemtier T. > élelmességet, amikor ellenség helyett franciákra kel­lett lőniök. Csak éppen a Páris alá koncentrált csa­patok elvonultál; Páris alól, anélkül, hogy találkoz- tok volna a forradalommal. A nemzetgyűlés még egy lépést sem mert tenni a párisi forradalom, vagy —, amint a nemzetgyűlésen nevezték — a „párisi sze­rencsétlenség“ politikai értékesítésére, amikor XVI. Lajos már kapitulált. A forradalom csakugyan győ­zött, de csak akkor, amikor XVI. Lajos Versailles- hél elindult a nemzetgyűlés tagjaitól kisérve a párisi Hotel de Vilié erkélyére, hogy ott a szabadság ki­rálya gyanánt ünnepeltesse magát. Ez a hivatalos szankcionálás volt a forradalom erejének és hatal­mának igazi forrása. Julius tizennegyedike mellett augusztus tizediké a francia forradalom másik nagy fordulónapja. 1789 Julius tizennegyedike mellett 1792 augusztus tize­diké..'. Erről a három évről beszél Taine úgy, mint ■az anarchia megszervezésének esztendőiről. Kétség­kívül az államhatalomnak, o- r'lnmhatalom minden formájának következetes lerombolását hozták meg ezek az évek. A nemzetgyűlés érezte hatalmának bi­zonytalanságát és ezért nem mert hatalmat adni mrí- sok kezébe. A politikai féltékenykedés vezetett arra a végzetes határozatra, amely szerint a nemzetgyűlés tagjai nem lehettek miniszterekké. A király minisz­tereitől viszont minden hatalmat megvont a nemzet­gyűlés- A teljes centralizmusból Franciaország feiest ugrott a teljes decentralizációba, a kinevezett I rokrácia rendszerét' átmenet nélkül váltotta fel az önkormányzat elvének következetes érvényesitése. Hiszen még az egyes tartományok élére sent került legalább egy kormányhivatalnok, hanem minden tar­tomány saját ízlése és tetszése szerint kormányozta magát az általános választói joggal1 kijelölt, vagy a terrorista kisebbség által állásaikba emelt hivatal­nokok állal. A francia kormánynak alig volt módja rendeletek kibocsátására és semmi módja nem volt arra, hogy gondoskodjék a kibocsátott rendeletek Végrehajtásáról. Es mégis, az államhatalom organizmusának há­romesztendős bomlási folyamata után, akkor, amikor a forradalmi erőknek három esztendőn át volt ír • minden szabadságuk és minden eszközük a szr". kedésre: 1792 augusztus tizedikén t ik kemény ;>at,T' után bukott el a francia királysár.- p dig a fegyveres fölkelést ezúttal a párisi commit mozgósította... Ha XVI. Lajos ezen a napon kitart azok mellett, akik fegyvert fogtak a trón oltalmára és nem bízza sor­sukra védőit, hogy a törvényhozás termének gyorsírói páholyában helyezkedjék el és ott egyen jó étvággyal sült csirkét, vörös borral öblögetve: akkor még min­dig másként fordulhatott volna az augusztus tizediki nap. Úgy. mint három év előtt, július tizennegyedikén, most sem a forradalom győzött, hanem XVI. Lajos ejtette ki kezéből a kardot. A szervezett államhatalom, még legyengült állapotban is, mindig erősebb, mint a forradalmi energiák. A történelem nagy forradalmai sorjában fegyverletételek, és a hatalmat szinte önként adják fel a törvényes formáért 1848 március tizenharma­dikán Metternich Kelemen herceg megkönnyebbülve lélegzett fel, hogy aránylag olyan enyhén érte Bécset ti párisi februári forradalom előre várt lovább- hullámzása. Revolució helyeit csak egy utcai kraváli ez volt Metternich érzése, amíg nem kapta meg — lelmentéséh a kancellári állás alól, mert Lajos főher­ceg és azok, akik V. Ferdinand helyett intézték Ausztria sorsát, a tüntetőket látva. Lajos Fülőp trónjának összeomlására gondollak és — preventív politikát csináltak : nem vártak a forradalom menny­dörgésére, hanem meghátráltak, amin. hallották ajta­jukon a forradalom kopogtatását... Még sajátságo­sabban alakult a forradalom „győzelme“ Berlinben, nhol 1848 március tizennyolcadikén építették fel a bar­ikádokat és március tizenkilencedikének hajnalára a SZáZ MFHäYAR its ZT MiBEüCi JENŐ IRTAI KÍVHV JÓZSEF dr< „A tudománynak mint olyannak is megvannak a toaga kívánságai; az igazi tudós mindenáron azon lesz, hogy tudományát előbbre vigye, még azon eset­ben is. ha ezeu tudományos működésével nemzete vajmi keveset törődik s alig látszik hasznát venni.“ Ábel Jenőnek, a legnavvnbb magyar klasszikus-filo­lógusnak ezek a szavai, melyeket Charles Grnui em­lékezetének szentelt kis cikkében hagyott ránk, utolsó betűig ráillenek az ő sorsára is. Mert bizonyára nagyon kevesen vannak magyarok, akik Ábel Jenő nevét- és tudományos munkásságát ismerik, pedig ezt a munkásságot a német, angol és olasz klasszikus­filológusok a múlt század nyolcvanas éveiben feszült figyelemmel kisérték s lapjaikban, élükön a már akkor tekintélyes Wilamowilz-Moellendorffal, elra­gadtatással s a klasszika-filológia egyik legbecsesebb értéke gyanánt ünnepelték. Itthon per lepi könyveit s nevel. Ebben az or­szágban, mely egyik legnagyobb büszkeségünknek, Katona Lajosnak, csak halála előestéjén tudott ka­tedrát adni, a latin és görög tudományok mindeddig sem tudták szélesebb körök érdeklődését felkelteni. Katona Lajos tudománya: a folklore s az össze- hasonlitó irodalomtörténet, még csak számot tart­hatott volna általános érdeklődésre, de sajnos, a magvar közönséget ez sem tudta megmozdítani. Ábel tudománya: a klasszika-filológia s a humanizmus még kevésbbé. Pedig ez eléggé csodálatos s egyben szomorú jelenség: hiszen századokon át latinul be­szélő ország voltunk s a luimanista-munkából kevés kis nemzet vette ki oly derekasan részét, mint a mignk. Az Iskola tette-e lelketlen és száraz gramma- . Hzálásával, a fővárosi hirtelen indusztriátis fejlődés s a vidék megmozdíthatatlan „vis inertiae“-je volt-e nz oka, r,;m tudom. De annyi bizonyos, hogy a klasszika-filológia nemcsak, hogy népszerű nem lelt nálunk sq|st, feggpi miad # ®j)í talpig ®ig a nni­király csapatai teljes győzelmet vívtak ki, de elkésve, mert IV. Frigyes Vilmos o győzelem órájában már ka­pitulált a forradalom előtt. Az egykorú memoárok pa­naszkodva beszélnek arról, hogy milyen brutálisan bántak a katonák az elfogott forradalmárokkal: a po­rosz tisztek teljesen kezükben tartották csapataikat és a porosz tisztek nem voltak fogékonyak a forradalmi szellem iránt. IV. Frigyes Vilmos kapitulációjának okai­val sokat foglalkozott a német történetírás, pedig a fegyverletétel különös okai nem érdekesek, mert egy-t szerűen a forradalom lélektanának legfőbb törvénye érvényesült ebben az esetben is. igen könnyű a con­trario is bebizonyítani azt, hogy milyen gyengék vol­tak a forradalmi éri"': és milyen túlsúlyban volt az államhn’alom a negyvennyolcas mozgalom idején. A reakció gyorsan és könnyen győzött Ausztriában, gyor­san és könnyen győzött Németországban: tehát a régi rend még a fegyverletétel után is elég erős volt arra, hogy visszaszerezze a forradalmi elemeknek átengedett hatalmat, amint vállrl ~' a kisé-let rizikóját. Sőt a negy­vennyolcas forradalmak nagy kráterében, Párisban is erősebb volt a régi rend a forradalmi elemeknél. 1848 február huszonnegyedikén győzött a forradalom, de ép­pen ncoy hónappal ' -sőbb, a junius huszonnegyedikén megindult három: -nos utcai harcban Cavaignac tábor­nok szétmorzsolta a forradalmi erőket Ez a júniusi küzdelem volt a ler-ngyobb forradalmi csata a törté­nelem évkönyveiben, soha előbb és soha utóbb nem vetett harcba ilyen tömegeket a forradalom, de offen- zivája mégis összeomlott, mert organizált és erőteljes ellenállásra talált a konzervatív többségű nemzetgyűlés részéről. , A forradalom problémáját visszájára fordítva Szo-kta elemezni a történetírás, mert a forradalomnak a negatív és nem a pozitív oldala szorul magvará- zatra. A forradalmi erők megmozdulása sokkal ke­vésbbé érdekes probléma, műit az, hogy miért enged az államhatalom bizonyos pillanatokban egy aránylag gyenge nyomásnak, és miért tesz, le a fegyvert, no-ha a küzdelem végigiivása megszerezné számára a győ­zelmet. Az államhatalom ritkán készített elő annyira egy forradalmat, mint a francia kormány julius tixemvogyc:ükét Hi.'-en Hecker, mint pénzügyminisz­ter és mint a kormány feje voltaképpen „forradal- már'‘ volt, de forradalmárok voltaik imár elődei is, Calomie és Brienne bíbor nők. A főnemesség és az egyház kiváltságai, a feudális parlamenteknek a kö­zépkorból leszármazott privilégiumai ellen a király miniszterei indították meg az offenzivát és a király miniszterei organizálták a polgári osztály felsor&ko- zását a kiváltságos rendek ellen. Hiszen az udvarnak a régi rend ellen vívott küzdelme során szabadítot­ták fel a sajtót: százával és ezrével jelen­tek meg a röpiratok és a pamfleíek, erős támadások­kal a privilégiumok ellen A röpiratok egy részét a miniszterek rendelték, nyomatták ki, fizették meg, nem gondolva arra, hogy milyen erős hatást fognak kiváltani ezek a támadások, egyszerűen azért, mert megszólaltatnak olyan kérdéseket, amelyekről hosszú ideig nem volt szabad hangosan beszélni. A kivált­ságos rendek ellenállásának megtörésére hivfa össze a nemzetgyűlést Necker, még pedig merész ugrással, minden átmenet nélkül az általános választói jog alapján. Százhetvenöt év óta először választott kép­viselőket Franciaország és a kormány gondoskodott arról, hogy ez az amúgy is nagy lökés minél erősebb hullámverést váltson ki. Hiszen a választási rendelet egyenesen meghagyta, hogy minden községben gyűl­jön össze a lakosság és vegyen fel jegyzőkönyvet sérelmeiről, panaszairól, kívánságairól. Az ilyen jegyzőkönyv, a cahier, azután a megválasztott kép­viselő kezébe került Útmutatás gyanánt, tevékeny­ségének irányítására... A kormány hivatalnokai jár­lak faluról-falitra, toborozták össze a népgy üléseket, gondoskodtak arról, hogy mindenki elmondhassa és VILÁQ veit laikusok zöme is bizonyos idegenkedéssel fordul -el tőle. Graeca sunt, non iegnntur — ennél jobban semmi sem fejezi ki a magyar közönség viszonyát a klasszika-filológiához. Az is igaz, hogy a magyar föld sohasem termelt egy-*i’v Wilamowitzot, Friedlaendert vagy Boissiert, aki nemes értelemben vett népszerűsítő könyveivel generációk érdeklődését keltette fel az antik világ s közvetve a klasszika-filológia iránt. Nálunk nem voltak szuggesztiv egyéniségek, céhünk műhelyeiből nem kerültek ki szuggesztiv könyvek. Ha valaki be­vallja, hogy klasszikus-filológus, megcsodálják, de — legyünk őszinték — bizonyára szivből sajnálják ezt a jobb sorsra érdemes embertársukat. Ábel Jenő ezt a filológus életet élte s mig egy­felől Ízlelte a külföldi elismerés minden édességét, ismerte (s neve ma is szenvedi) az itthoni ismeret­lenség tragikumát. Harmincegy évet élt s már har­minchárom éve halott. Kegyetlen az élet és csúnya fanlom a halhatatlanság, ha egyik legnagyobb érté­künk neve és élete munkája ilyen rövid idő alatt is már csak a céhbeliek kis körében tisztelt emlék, komoly és tartalmas valóság. Igaz, az élete is csendes és eseményleien volt — kifelé; szürkén indult s mindjárt a küszöbön halá­los betegség fátumát kellett magára vennie. A gyilkos betegséget korún felismeri; talán érzi, hogy sietnie kell s onnan kezdve, hogy az antik világ szerelme megszállói, hihetetlen energiával tör célja felé. Min­den családi ellenkezés hiábavaló: klasszikus-filológus lesz: húszéves korában doktor, huszonkétévis korá­ban egyetemi magántanár, két évre rá pedig akadé­mikus. Ekkorra már feltúrta Európa könyvtárait s egész életre (és hosszabb életre) való szövegkritikai jegyzet tomyosedik íróasztalán. De nem nyugszik: szinte folyton utón van, külföldön görög kéziratokat olvas. Bártfán a humanizmus nyomait kutatja, Kon­stantinápolyban Corvinákkal foglalkozik s közben egymásután jelennek meg itthon és a külföldön könyvei, cikkei, értekezései. Konstantinápolyban rokkan meg végleg; még hazavánszorog, de a beteg tüdő — tudósok végzete — hamar megöli. Életének utolsó harmada, tizenegy esztendő ju­Jott a tudományos munkásságnak. A göjög írók sző­jegyzőkönyvbe foglaltathassa panaszait, tehát a Bastille ostromának előestéjén a francia kormány akaratlanul és a következmények előrelátása nélkül olyan forradalmi propagandát fejtett ki, amilyenre egy párt ereje, szervezete, pénze, energiája nem lett volna elég. A kormány figyelmeztette országszerte a francia népet arra, bogy gondolkozzék sérelmeiről, a kormány hintette el a nagy átalakulás reményéi mindenfelé, a kormány állította fel a forradalom kádereit: és a háromesztendős, „legfelsőbb irányítás“ mellett történt előkészülés után Páris mégis csak néhány tucat hadastyánt győzött le, de Párist könnyen legyőzték volrjp. az elzászi ezredek, ha parancsot kapnak az előnyomulásra. 1789 julius tizennegyedikén a forradalom esz­méi evőztek a régi rend fölött, és nem a párisi nép rohama foglalta el a régi rend bástyáit. A francia udvarnak elég fizikai eszköze lett volna a forradalom letiprására akkor, ha lelkileg nem adja fel ügyét, akkor, ha hisz a régi rend életképességében és nem hajlik meg a forradalmi eszmék érvényesülésének szükségessége előtt. Sokat vitatták azt a kérdést, milyen részük van a felvilágosodás filozófusainak a francia nép forr adatni osztásában. Nem túlságosan uagy egyoldalúsággal így lehelne válaszolni a kér­désre': Semmi... A felvilágosodás filozófusainak könyvei nem hatoltak cl azokba a francia falvakba, ahol a parasztok fegyvert foglak a földcsurak ellen és a Contrat social-nak aligha volt sok olvasója a Faubourg-Saint-Antoine szűk utcáiban. De azért a felvilágosodás filozófusai nélkül nem győzhetett volna a nagy francia forradalom, mert Voííaire-nek és tár­sainak könyveit olvasták a nagy párisi szalonokban, olvasták az arisztokrácia köreiben, olvasták a hivatal­nokosztály vezetőrétegeiben, olvasták mindazok, akik' letéteményesei voltak az államhatalomnak a régi rend idején: és ezektől vette el a hitet a régi rend iránt a felvilágosodás korának filozófiája. A régi rend tá­maszainak és oszlopainak nem volt energiájuk fel­venni az erőteljes harcot egy olyan ügyért, amely érzésük szerint ellenkezett a fejlődés irányával és így elveszettnek látszott, noha a fizikai túlsúly a régi rend oldalán volt. A történelem nagy forradalmainak során mindig más és más körülmények őrölték fel az államhatalom képviselőinek ellenállóképességét: legutóbb az el­vesztett háború... De egy bizonyos, ha a forradalmi felelősség kérdését firtatja a történetírás vagy a po­litika, ezt a kérdési mindig az államhatalom birtoko­saival szemben kell felvetni. A forradalam győzel­méért azok felelősek, akik a hatalmi erők birtokában átadták a hatalmat a forradalomnak, annak u forradalomnak, amely gyakran nem volt niás, mint csak egy fikció, mint például 1918 októ­berében a budapesti forradalom, A forradalom győzelméért nem lehet felelős a Nemzeti Tanács, amely legfeljebb néhány száz katonájával nem tudta volna birtokba venni az államhatalmat, ha <azt’ nem viszik tálcán elébe. Aki nem ismeri el, hogy bizo­nyos órákban és bizonyos fordulatoknál a forrada­lom lehet hasznos, vagy lehet káros, de minden-: képp történeti és pszichológiai szükségszerűség, aá vádolja meg a felelősséggel a kapitulálókat, a régi rend képviselőit, az államhatalom birtokosait. A vád nem érhet mást, csak azokat, akik jót alátámasztott, jól körülbástyázott pozíciókat adtai fel egy s-él- fuvásra. Amikor viharzik a történelem, az ilyen szet- fuvás nem maradhat el, és ha nem indul útjára aX egyik szögletből, akkor útnak indul a másik szög­letből. De még a történelem viharzásának óráiban i3 mindig erősebb a forradalmi hullámnál az államha­talom és fizikailag kivédhetné a forradalom ostro­mát, ha nem volnának olyan okok és megfontolások* amelyek miatt az államhatalom letéteményesei szinte! várják a: alkalmat a kapitulálásra. i—y-i ................... ............. ■Szerda vegének kritikájára esik klasszika-filológiai kutatá­sainak súlypontja. Néhány kisebb cikk és a doktori disszertáció után a késői görög miszticizmus s az ős-! keresztyén vallásos rajongás csodálatos titkos taní­tásainak és revielációuiak vers-romhalmazában* orphikus töredékeknek káoszában rendet teremt és kiadásával (Orphica, 1885) egy csapásra kivívja S külföld feltétlen elismerését Biztos módszerrel dol­gozik s figyelmét még a 'legjelentéktelenebb kézirat sem kerüli ki. Ezért tökéletesebb a kritikai appará­tusa minden előzőjénél s ezért köszönheti neki a tu­domány a görög vallási élet misztikumainak tökéle­tesebb ismereteit. Ezért mennek eseményszámba ké­sőbbi szövegkiadásai (Homerosi hymnusok) is. Ez az aggodalmas gondossága és szinte szenvedélyes kéz­irat-szerelme keverte polémiába Hómian Ottóval, aki­nek Lipcsében megjelent Pindaros-kiadását éppen huszonöt, tijbbé-kevésbbé fontos régi kézirat elhanya­golása miatt részesítette kemény bírálatban. Nem té­ved ugyan a tudományos irodalmunkban később oly vígan felburjánzó személyeskedés dzsungeljóbe, de legalább egy kis rést nyit, amelyen át legszemélye­sebb tudománypolitikai meggyőződésébe bepillantha­tunk: leszögezi azt a keserű igazságot, hogy Magyar- országon önálló klasszika-filológiai irodalomról nem tehet szó, hiszen nincs kiadója, nincs közönsége. Az, akinek mondanivalója van, kénytelen idegen nyelven írni, aki pedig nem tud önállót és értékeset alkotni, az fordítsa munkáját a tanulóifjúság s a nagyközön­ség előkészítésére, tegye őket fogékonyakká a komoly filológiai munkásság iránt. Negyvenhat év múlt el azóta, tíogy ezek a szavak elhangzottak s elég szo­morú, hogy ma is időszerűen csengenek. A fiatalon elhunyt Graus emlékének szentelt so­raiban még egyszer kibukkan szubjektivizmusa: „Boldog az a tudós — mondja —, ki amellett, hogy mint kozmopolita szaktudós, bár idegen nyelven is, jeles szakmunkákat teremt, akár a saját, akár a má­sok tudós munkálatainak általánosabb érdekű ered­ményeit szélesebb körökkel is megismerteti.“ Neki magának, a túlságosan objektív és rajongó búvárnak egész telki alkata idegen volt a népszerűsítéstől, amelyre pedig filológusának jgggjtefa 'tajáff iflyenció-

Next

/
Thumbnails
Contents