Világ, 1922. november (13. évfolyam, 249-273. szám)

1922-11-01 / 249. szám

Szerda VILÁG Őszi rózsa, fekete ing­ ­Mussolini fekete ingben jelent meg II. Viktor Emánuel király előtt, fekete ingben, mint egykor Garibaldi is vörös inget hordott, amikor a re galan­­tuomo-nak jelentette, hogy a marsalai ezer elfoglalta Szicíliát, készen arra, hogy megvívja Róma falait is. Egy szeptemberi délelőttön, miközben fájdalmasan zúgtak a harangok túl a Tiberisen, ahol még utolsók­nak tartották magukat IX. Pius hű svájci testőrei, Garibaldi vörösingesei bevonultak Róma falai közé és a San Pietro katedráléját a San Paolo székesegy­házától kürn a falakon kívül azóta­ végtelen messze­ségként választja el egymástól: az új királyság. Musso­linit feketeingesei megálltak Róma falai előtt, de­­ Mussolini fekete ingben vette át a királytól a hatal­mat; tegnap még forradalmár volt és ma már dik­tátora az országnak, tegnap még köztársasági és ma már miniszterelnöke a királynak. Tegnap még félel­mes és rémes dolog volt a fascizmus sokak előtt, ré­mes és rettenetes azoknak a politikusoknak, akik más pártkeretek­ között keresték az érvényesülést, keresték a sikert és keresték a miniszteri tárcát és ma már nem egy ezek közül ott ül Mussolini kabi­netjében, vagy pedig ott vár a Montecitorio előtt, várván, hogy az új nap friss kegye reásüssön... Forradalom volt itt is, négy esztendő előtt, őszirózsás forradalom, ahogy ma nevezik és mi­jük be, ma már négy esztendő távolából bevallhatjuk: bukott forradalom. Az eszmék, amelyekért harcba szállott, nem valósultak meg; a gondolatok, amelyek e forradalom lelkében lelkedzettek, nem váltak való­ságokká, a reménységek, amelyeket hozzája fűztek, csalókák lettek. Négy esztendő távlatából azt is meg lehet azonban állapítani, hogy ez a forradalom a legkatasztrofálisabb időben született meg, mai legka­­tasztrofálisabb körülmények között, amikor az en­tente akarata vad erővel roppantotta szét azokat a kialakult formákat, amelyek közepette a habsburgi monarchia évszázadokon át élt és amikor a diadalmas szövetségesek legázolták Németország nagyhatalmi erejét is. Nem volt különálló, nem volt magában való jelenség ez a magyar forradalom és négy év távlatá­ból azt is meg lehet állapítani, hogy inkább feltörő erőknek heves kitörése volt, mint szervezett, tudatos és előkészített munkának kialakult eredménye. Kö­rülötte új, megerősödött államiságok hevülete tom­bolt, nem messze tőle a német birodalomban a szélső­ségek legmerészebb túlzásokba kaptak: lehetséges volt-e — egy vesztett háború után, a világégés zűr­zavarában — akkor ennek a forradalomnak céltuda­tos vezetése, a szenvedélyek okos megfékezése és le­hetséges volt-e akkor ezt a forradalmat rákként irá­nyítani, ahogyan azt helyesen és bölcsen lehetett volna — utólagos okoskodások és a levont tanulsá­gok alapján? Lehetett-e akkor előre látni, hogy Ver­­saillesben a túlzás és a szélsőség politikája érvénye­sül, a józan megértés helyett a zordon erőszaké és lehetett-e tudni, hogy ezzel szemben vad, és kímélet­len erők, gonosz és bűnös lelkek fognak majd fel­törni a pincékből, sikátorokból és talán a csatornák­ból is? A forradalom, bevalljuk, megbukott és ha most —­­­égy év távlatából — efölött a forradalom fölött íté­letet mondanak azok, akik mindenkor szemközt állot­tak vele, akik akkor is hívek maradtak a királyság gondolatához, a Habsburg uralkodóhoz, amikor már túl az Elbán megingott a Hohenzollern-hatalom is, akik akkor is szilárdan és meggyőződéssel teljesen ragasz­kodtak, hogy úgy mondjuk, a maguk konzervatív fel­fogásához, ha ítéletet mondanak fölötte azok, akik el­lenfelek voltak még akkor, hogy úgy mondjuk, az ő politikájuk akkori bukásában is­­— be kell vallanunk; ítéletük logikus, mert önzetlen és tisztességes meggyő­szegénységük, gondatlanságuk és módszerbeli járat­lanságuk kényelmes és hatásos maszkírozása céljá­ból, egészen napjainkig oly mohón vetette magát. Nem volt s nem is akart népszerűsítő „tudós“ lenni, hiszen jól tudta, hogy az Orphica vagy a homerosi hymnusok szövegkritikáját még a céhbeliek közül is­­csak­­a kevesek tudták értékelni, de joggal remél­hette, hogy tudományos munkásságának másik ága, a humanizmus, az ókori irodalmak és művészet újjászületése révén nekilendült tudós tevékenység, melynek során, a 15. század második felében, Ma­gyarország is fontos tényezője volt az európai kul­­turéletnek ,a szélesebb körök érdeklődését is fel fogja kelteni. Meddő magyar viszonyainkban s ha­gyományos indolenciánkban látom az okát annak, hogy ez a reménye sem teljesülhetett. A Corvin-kódexek szövegeinek filológiai vizsgá­lata közben terelődött figyelme a renaissancera s a humanizmusra; ennek különösen magyarországi tör­ténetére oly hatalmas anyagot gyűjtött és számos roblémáját oly eredeti és tiszta világításba helyezte, így minden további idevágó kutatásnak az ő mun­kásságából kell kiindulnia. Adataiból ő maga csak két kötetnyit tudott kiadni (Analecta, Irodalomtörté­neti emlékek), de egyes problémáit (Egyetemeink a középkorban, Magyarországi humanisták és a Dunai tudós társaság, A bártfai Szent Egyed-templom könyvtára) a napfényre hozott adatokból bámulatos virtuozitással oldotta meg. Humanista irányú kutatá­sainak legnagyszerűbb terméke a 15. század forduló­ján élt Isota Nogarola műveinek kétkötetes, nagy­szabású kiadása és az eléje írt bevezetés, amely ma­gyarul, németül és latinul jelent meg. A kiadást Apponyi Sándor gróf bőkezűsége tette lehetővé: nagynevű anyai ősének emlékét akarta vele meg­örökíteni s hogy a feladatot Ábel végezte el, egy­úttal a humanizmus kutatását is az egyik legkitűnőbb tudós alkotáshoz segítette. A különös humanista nő­nek összetett egyénisége s az egész lázas kor, amely­ben élt, erőteljes vonalakkal domborodik ki Ábel rajzában; a filológus szinte önmagát múlta felül, a szövegkritikus eljutott minden aprólékosnak és je­lentéktelennek látszó filológiai munka izgató szinté­ziséig: megérezte s megelevenítette ,egy, álmokban fődésből ered. Az ellenfél ítélete, h­a győzött, jogos: az eredmény neki adott igazat. Ugy­e, hogy ugyanakkor odaállanak bíráknak, odaállanak nem is birákul, hanem üvöltő sakálokul azok, ak­ik akkor, amikor a forradalom győzedelmeskedni látszott, az el­sők voltak a forradalom örömeinek és sikerének ki­­élvezésében, hogy most, amikor az ellenforradalom győzedelmeskedett, a legjobban üvöltenek azok, akik akkor a leghangosabban üvöltöztek, hogy most, ami­kor a hatalom más kezekben van, a legjobban verik a mellüket azok, akik akkor egész mellel tolakodtak: ez az a látvány, amely a forradalom minden emléke között­­ a legszégyenletesebb. Hogy kellett akkor fékezni őket, hogy kellett akkor lehűteni vérmességüket, leinteni in­dulatosságukat, milyen túlfűtöttek voltak és milyen he­vesek! Az egyik még udvari kocsin jött, a másik fúj­tatva sietett, a harmadik üdvözletet hozott, a negyedik csatlakozott, az ötödik eszméket ajánlottaa hatodiknak szöktetés volt, hogy a király gyermekeit elengedték, a hetediknek nagyon sürgős volt a köztársaság, a nyol­cadik tízezer fejet követelt, a kilencedik boldog volt, hogy letépték a sapkarózsákat és a tizedik... a tizedik is — mint a többi —­ ajánlkozott tízszer is egymás­után, jelentkezett és kellette magát, mutogatván múlt­jának­ vérző sebeit, amelyeket az új eszmékért való harcokban egykoron kapott. Ők voltak akkor a leghan­gosabbak és ők a leghangosabbak most is: soha nem lehet megkülönböztetni,­­ hogy a festettarcú vásár­kikiáltó orditozása-e a szavuk, vagy a sakál üvöltése? ... Mussolinihoz Barzilai, az olasz újságíró-egyesü­­let elnöke táviratot küldött, amelyben a sajtószabadság védelmét kérte... Forradalmakban a sajtónak nagy és felelősségteljes­ a szerepe: eszméket kell adnia, gondo­latokat kell termelnie és m­indenekfölött fékezőként kell meggátolnia a gyors zuhanást a lejtős és síkos pályán, amelyre minden indulat könnyen ráviszi a ha­ladás járművét. Bevalljuk, az októberi forradalomban­­— most négy évvel ezelőtt — mi az októberi eszmék, az októberi célok, az októberi gondolatok mellett állot­tunk és ma is hisszük, hogy minden szavunk, minden írásunk nem volt egyéb, mint fékezése, csillapítása, le­­higgasztása azoknak a tombolásoknak, amelyekkel kí­vülálló erők rontották az eszmék érvényesülését és amelyekkel eltérítették az októberi programmot igazi céljától és igazi rendeltetésétől. Vállaljuk mindazt, ami a mi cselekedetünk volt, sokszor mondottuk és mond­juk most is, állítsanak érte bíróság elé! Ha már el­évült, ám készüljön erre a célra visszaható erővel sajtónovella! De kívánjuk és követeljük, hogy állítsák oda a bíróság elé a többieket is, akik akkor hirtelen és merész lendülettel a legmagasabb fára kúsztak és onnét süvöltöztek és onnét rikoltoztak, onnét terrori­záltak és omiét sivitották merész és forradalmi dalai­kat Ma, hogy visszaemlékezünk ezekre a napokra, fel­ébred bennünk a múlt, amikor nekünk kellett csendre inteni őket, amikor nekünk kellett elítélni túlzásaikat és figyelmeztetni őket, hogy a szélsőséges vad és durva hang terror és nem meggyőzés. Ha az a sajtó, amely akkor szemközt állott a forradalom ügyével, ma is hir­deti becsületes meggyőződését és ha az a sajtó, amely akkor ítéletet mondott az októberi eseményekről, ma is szigorúbban ragaszkodik meggyőződéséhez: ez sikere a bölcs előrelátásnak és az elvekhez való ragaszkodás­nak. De hogy újságok, amelyeknek akkor nem volt eléggé szélsőséges semmi, amelyek nem elégedtek meg a lap eszközeivel, de albumokban és könyvekben is igyekeztek a forradalom indulását minél tombolóbbá tenni, hogy most, most azok nem félnek attól, hogy előkerülnek a múlt emlékei és hogy kísértetként meg­jelennek a nem is olyan régmúlt szellemei, ez az, ami érthetetlen, ez az, ami csodálatos. Csodálatos, ami meg­tobzódó, színes és rajongó kor szive dobogását. ...Fáradt szive, ziháló tüdeje nem bírta a ma­gára kényszerített iramot. Merész ívelésű, szédítő ütemű pályája derékban törik ketté, de utolsó léleg­zetéig dolgozott, lázasan és mohón, szinte érezte, hogy sietnie kell. És korrektúra közben érte a halál. Az öröksége? Egy sor maradandó értékű könyv, egy bátor és biztató kiindulás s egy nagyszerű tanulság. Klasszika-filológiai munkásságát maradandó értékű­nek nevezem, hiszen megilleti ez a név ebben a tu­dományban az olyan alkotásokat, amelyek immár majdnem félszázada állják a tudomány sodró hala­dását. Egyszer el fognak avulni, bizonyos, habent sua fata libelli, de jóval túlélték máris tragikus sorsú szerzőjüket s még mindig oszlopai­k a késő utódok munkásságának. Bátor és biztató kiindulás: a hu­manizmus magyarországi kutatásának megalapozása. Tudományunk legnagyobb tartozása, hogy a magyar­­országi humanizmus történetét minden izében föl­derítse. Az epigonok munkássága Ábel hagyatékának kiadására s egy-két jelentéktelen és dadogó kísérletre szorítkozik. Ez Ábel után visszaesés. A tudós világ önálló kutatást és komoly munkát vár tőlünk s teljes joggal várja ezt éppen a magyarországi klasszikus filológusoktól. Sajnos, ezek nem akarják meglátni, hogy a speciálisan magyar feladatok egész sora vár munkáskezekre. Ábel pompás ívelésű kezdése egye­lőre mintha meddő maradt volna. De ha egyszer le­higgadnak a szenvedélyek, s megindul itt is a váll­vetett munka, akkor Abel neve újra a régi fényben ragyog fel s minden kutatás és minden siker, abból a magból fog kisarjadni, amelyet ő elvetett. És végül a nagyszerű tanulság: tudományos kérdésekben fölülemelkedni a kicsinyes nemzeti hiúságon, nemzet­közivé avatni a magyar értékeket, belekapcsolódni a magunk egyéni és faji súlyával a tudomány kozmo­­politizmusába s nem legyezgetni a nemzeti hiúságot ábrándos féligazságokkal, szofizmokkal s ködös tu­­ránizmussal, — mint ahogy Ábel is kíméletlenül szét­tépte a középkori egyetemeink körül sűrűsödött legenda-szövevényt. Sorsa magyar sors, magyar zseni, magyar filo­lógus sorsa, kifelé megbecsülés, itthon feledés, di­csőség és ko­rai halál. Fölemelő és szomorú, lett csak egy van érthetetlen, hogy azoknak, akik ak­­kor is a forradalom ellenfelei voltak s akik közül most többen benn ülnek a kormányban, hogyan tetszhetnek most ezek az új szövetségesek, nyilván ezúttal is hívek, kitartóak és meggyőződésesek? . . . Mussolininak nem kell félnie, amíg az övé a siker, amíg az övé a hatalom, amit az övé a kormány ereje, lesznek barátai, lesznek hívei, lesznek rajongói, de még többen lesznek uszítói, még többen lesznek, akiknek kevés lesz mindaz, amit cselekszik, akik köztársaság­­iabbak lesznek nála a republikánusnál, akik több fed­­jet követelnek nála a forradalmárnál, akik minden percben börtönt fognak emlegetni, fegyházat és gálya­­rabságot. Mussolini ne féljen, a példa azt mutatja: a forradalom gőzhajójának mindig megvan a maga uszá­­lya, a póthajó, amelyre felkapaszkodnak az örökké kifi­paszkodók. Jól vigyázza meg őket Mussolini, mert fiai egykor elbuknak, nem Nitti, az igazi ellenfél lesz az, aki halált követel számára, fegyházat, börtönt és szám­kivetést, hanem a táborában vannak most azok, az új hívei között, és talán éppen a kormányában ülnek, ta­lán éppen a pártjában hódolnak, talán éppen lapjaikban zengik hozsannáját, mint ahogy ők bent akarnak ülni minden kormányban, minden pártban és hozsannát zengenek mindenkor annak, aki fenn van és halált kö­vetelnek mindenkor annak számára, akitől éppen távol van az élet dicsősége és az élet sikere... 1922 november 1. ) Fcces«3»»ce 3 ez 4 p et Dtes pe«e 9»s«9«eM Az Ingyenkenyér válságos élete (A Világ tudósítójától.) Az év elején, szép, fehér téli napon feltámadt az Ingyenkenyér. Két évig ha­lott volt, mert helyiségéből kilakoltatták buzgó fiatalok. Február elsején új helyiség előtt álltak sorba Budapest nyomorgói az ingyen kenyérért Ettől az időtől fogva egész tavaszig minden nap meg­jelentek a Lehel­ utca 27. számú ház előtt az éhező anyák és munkanélküli apák, kócos és rongyos gye­rekek és rövid várakozás után boldogom szaladtak haza friss kenyérrel a hónuk alatt Az Ingyenkenyér­­nek története van­ Egyszer már elmondottuk, de úgy érezzük, hogy ma, amikor a tél betette lábát Buda­pestre és az éhezők ezrei rettegnek a legrettenete­sebb téltől, amit a miniszterelnök is megjósolt előre, látó bölcseséggel még a nyár ragyogásában, úgy érez­­zük hát, hogy ezt a történetet éppen ma ismét fel kell idéznünk, nem magáért a történetért, hanem a kenyérre éhes, sűtetlen szobában vacogó nyomot ruh­ak kedvéért. 1920 januárjában beszüntette működését az In­­gyenkenyér-Egyesület, nem anyagi ereje kifogyása miatt. Nem is az áldozatkészség kiapadása ölte meg. Az Ingyenkenyér azért alakult meg 1901-ben, hogy ingyenkenyeret adjon az éhezőknek egy kegyes pá­risi pap példájára. Az egyesület tagjai tizenkilenc éven át fáradhatatlanul áldoztak a jótékony célra és 1920 januárjában azért kellett beszüntetniük az in­­gyenkenyér-osztást, mert egy nap kilakoltatták helyi­ségéből az egyesületet. Ott, ahol éveken át kenyérrel látták el az éhezőket, ma sportkereskedés van, ahol kenyér várt halomba rakva az éhezőkre, ma vívós kardok lesnek harcias vevőt. Két évig halott volt az Ingyenkenyér, mert nem talált helyiséget. Végre ta­valy Beck Gyula vegyészeti gyárának egyik utcai szobáját átengedte az Ingyenkenyér jótékony cél­jaira. Február elsején délután három órakor meg­kezdődhetett az ingyenkenyér-osztás. Az egyesület nagy akadályokkal küzdött, mert nagy nehezen bírta beszerezni a kenyeret, melynek akkor kedvezményes beszerzési ára 15 korona volt. Havonta körülbelül kétszázötvenezer koronát áldozott az Ingyenkenyér­ Egyesület. Százötvenezer koronával vágott neki missziójának és a közönség támogatásával sikerült teljesítenie nemes feladatát egész télen át naponta kétezer éhezőt látott el ingyenkenyérrel. Minden je­lentkező kivétel nélkül megkapta a maga kenyér­adagját Nem kértek tőlük személyazonossági igazol­ványt, sem szegénységi bizonyítványt. Aki odaült a Lehel­ utcai ház kis­kapuja elé, kenyeret kapott, ki éhező nagy családok külön ellátásban részesültek, hiszen a család minden tagja nem állhatott sorba kenyérért és az egy személyre szóló kenyéradag vajmi kevés lett volna egy héttagú család részére. A nyomorgó családokat az egyesület hölgytagjai látoz­gatták sorra és ezek a családok naponta három-négy darab kenyeret kaptak. Végignéztük az ingyenkenyér-osztás első napját és nem tudtuk elkerülni, hogy papírra ne vessük akkor a kenyérosztás megdöbbentően szép mozza­natait. Asszonyok sírtak örömükben, kis gyerekek haraptak bele mohón, nevető arccal a friss cipóba, aggastyánok akartak hálálkodó hebegéssel kezet csön­kölni a kenyérkiosztónak... És ma, amikor itt a tél és a külvárosok rongyos éhezői dideregve várnak az ingyenkenyérre, az In­­gyenkenyér kényszerű válságáról kell beszámolnunk. Tavalyi ideiglenes helyiségét elvesztette, mert a Lehel­­utca 27. számú házban építkezés folyik. Az Ingyenkenyérnek ma ismét nincs helyisége, új vezetőség mindent elkövet, hogy valamelyik külvá­rosi épületben egy alkalmas szobát kapjon, ahol néhány órán át oszthatná az éhezők kenyerét. Ma még nincs helyiség és ma még nincs pénz, de a jó, lelkek nem csüggednek és a nyomor elleni harcukban segítségül hívnak minden jólelket. Ez a megmozdu­lás bizonyára eredményre fog vezetni. Akad talán valaki, aki ad egy szobát a nyomorgók ezreinek és akadnak ma is áldozatkész emberek, akik a száz­negyvenkoronás kenyérár idején, a legrettenésebb tél elején nem engedik, hogy másodszor is és talán vég­érvényesen meghaljon az Ingyenkenyér. Rózsavölgyi Manó dr., az Ingyenkenyér­ Egyesület elnöke, a mai válságos napokban is bizakodással mondta: — Tudom, hiszem, hogy épp úgy, mint tavaly, az idén is megmozdul a társadalom. Lesz helyisé­günk, lesz pénzünk, mert minden van, ha a jóság él a lelkekben és az idén is lesz­ kenyerük az éhezőknek.

Next