Világ, 1922. november (13. évfolyam, 249-273. szám)
1922-11-01 / 249. szám
Szerda VILÁG Őszi rózsa, fekete ing Mussolini fekete ingben jelent meg II. Viktor Emánuel király előtt, fekete ingben, mint egykor Garibaldi is vörös inget hordott, amikor a re galantuomo-nak jelentette, hogy a marsalai ezer elfoglalta Szicíliát, készen arra, hogy megvívja Róma falait is. Egy szeptemberi délelőttön, miközben fájdalmasan zúgtak a harangok túl a Tiberisen, ahol még utolsóknak tartották magukat IX. Pius hű svájci testőrei, Garibaldi vörösingesei bevonultak Róma falai közé és a San Pietro katedráléját a San Paolo székesegyházától kürn a falakon kívül azóta végtelen messzeségként választja el egymástól: az új királyság. Mussolinit feketeingesei megálltak Róma falai előtt, de Mussolini fekete ingben vette át a királytól a hatalmat; tegnap még forradalmár volt és ma már diktátora az országnak, tegnap még köztársasági és ma már miniszterelnöke a királynak. Tegnap még félelmes és rémes dolog volt a fascizmus sokak előtt, rémes és rettenetes azoknak a politikusoknak, akik más pártkeretek között keresték az érvényesülést, keresték a sikert és keresték a miniszteri tárcát és ma már nem egy ezek közül ott ül Mussolini kabinetjében, vagy pedig ott vár a Montecitorio előtt, várván, hogy az új nap friss kegye reásüssön... Forradalom volt itt is, négy esztendő előtt, őszirózsás forradalom, ahogy ma nevezik és mijük be, ma már négy esztendő távolából bevallhatjuk: bukott forradalom. Az eszmék, amelyekért harcba szállott, nem valósultak meg; a gondolatok, amelyek e forradalom lelkében lelkedzettek, nem váltak valóságokká, a reménységek, amelyeket hozzája fűztek, csalókák lettek. Négy esztendő távlatából azt is meg lehet azonban állapítani, hogy ez a forradalom a legkatasztrofálisabb időben született meg, mai legkatasztrofálisabb körülmények között, amikor az entente akarata vad erővel roppantotta szét azokat a kialakult formákat, amelyek közepette a habsburgi monarchia évszázadokon át élt és amikor a diadalmas szövetségesek legázolták Németország nagyhatalmi erejét is. Nem volt különálló, nem volt magában való jelenség ez a magyar forradalom és négy év távlatából azt is meg lehet állapítani, hogy inkább feltörő erőknek heves kitörése volt, mint szervezett, tudatos és előkészített munkának kialakult eredménye. Körülötte új, megerősödött államiságok hevülete tombolt, nem messze tőle a német birodalomban a szélsőségek legmerészebb túlzásokba kaptak: lehetséges volt-e — egy vesztett háború után, a világégés zűrzavarában — akkor ennek a forradalomnak céltudatos vezetése, a szenvedélyek okos megfékezése és lehetséges volt-e akkor ezt a forradalmat rákként irányítani, ahogyan azt helyesen és bölcsen lehetett volna — utólagos okoskodások és a levont tanulságok alapján? Lehetett-e akkor előre látni, hogy Versaillesben a túlzás és a szélsőség politikája érvényesül, a józan megértés helyett a zordon erőszaké és lehetett-e tudni, hogy ezzel szemben vad, és kíméletlen erők, gonosz és bűnös lelkek fognak majd feltörni a pincékből, sikátorokból és talán a csatornákból is? A forradalom, bevalljuk, megbukott és ha most —égy év távlatából — efölött a forradalom fölött ítéletet mondanak azok, akik mindenkor szemközt állottak vele, akik akkor is hívek maradtak a királyság gondolatához, a Habsburg uralkodóhoz, amikor már túl az Elbán megingott a Hohenzollern-hatalom is, akik akkor is szilárdan és meggyőződéssel teljesen ragaszkodtak, hogy úgy mondjuk, a maguk konzervatív felfogásához, ha ítéletet mondanak fölötte azok, akik ellenfelek voltak még akkor, hogy úgy mondjuk, az ő politikájuk akkori bukásában is— be kell vallanunk; ítéletük logikus, mert önzetlen és tisztességes meggyőszegénységük, gondatlanságuk és módszerbeli járatlanságuk kényelmes és hatásos maszkírozása céljából, egészen napjainkig oly mohón vetette magát. Nem volt s nem is akart népszerűsítő „tudós“ lenni, hiszen jól tudta, hogy az Orphica vagy a homerosi hymnusok szövegkritikáját még a céhbeliek közül iscsaka kevesek tudták értékelni, de joggal remélhette, hogy tudományos munkásságának másik ága, a humanizmus, az ókori irodalmak és művészet újjászületése révén nekilendült tudós tevékenység, melynek során, a 15. század második felében, Magyarország is fontos tényezője volt az európai kulturéletnek ,a szélesebb körök érdeklődését is fel fogja kelteni. Meddő magyar viszonyainkban s hagyományos indolenciánkban látom az okát annak, hogy ez a reménye sem teljesülhetett. A Corvin-kódexek szövegeinek filológiai vizsgálata közben terelődött figyelme a renaissancera s a humanizmusra; ennek különösen magyarországi történetére oly hatalmas anyagot gyűjtött és számos roblémáját oly eredeti és tiszta világításba helyezte, így minden további idevágó kutatásnak az ő munkásságából kell kiindulnia. Adataiból ő maga csak két kötetnyit tudott kiadni (Analecta, Irodalomtörténeti emlékek), de egyes problémáit (Egyetemeink a középkorban, Magyarországi humanisták és a Dunai tudós társaság, A bártfai Szent Egyed-templom könyvtára) a napfényre hozott adatokból bámulatos virtuozitással oldotta meg. Humanista irányú kutatásainak legnagyszerűbb terméke a 15. század fordulóján élt Isota Nogarola műveinek kétkötetes, nagyszabású kiadása és az eléje írt bevezetés, amely magyarul, németül és latinul jelent meg. A kiadást Apponyi Sándor gróf bőkezűsége tette lehetővé: nagynevű anyai ősének emlékét akarta vele megörökíteni s hogy a feladatot Ábel végezte el, egyúttal a humanizmus kutatását is az egyik legkitűnőbb tudós alkotáshoz segítette. A különös humanista nőnek összetett egyénisége s az egész lázas kor, amelyben élt, erőteljes vonalakkal domborodik ki Ábel rajzában; a filológus szinte önmagát múlta felül, a szövegkritikus eljutott minden aprólékosnak és jelentéktelennek látszó filológiai munka izgató szintéziséig: megérezte s megelevenítette ,egy, álmokban fődésből ered. Az ellenfél ítélete, ha győzött, jogos: az eredmény neki adott igazat. Ugye, hogy ugyanakkor odaállanak bíráknak, odaállanak nem is birákul, hanem üvöltő sakálokul azok, akik akkor, amikor a forradalom győzedelmeskedni látszott, az elsők voltak a forradalom örömeinek és sikerének kiélvezésében, hogy most, amikor az ellenforradalom győzedelmeskedett, a legjobban üvöltenek azok, akik akkor a leghangosabban üvöltöztek, hogy most, amikor a hatalom más kezekben van, a legjobban verik a mellüket azok, akik akkor egész mellel tolakodtak: ez az a látvány, amely a forradalom minden emléke között a legszégyenletesebb. Hogy kellett akkor fékezni őket, hogy kellett akkor lehűteni vérmességüket, leinteni indulatosságukat, milyen túlfűtöttek voltak és milyen hevesek! Az egyik még udvari kocsin jött, a másik fújtatva sietett, a harmadik üdvözletet hozott, a negyedik csatlakozott, az ötödik eszméket ajánlottaa hatodiknak szöktetés volt, hogy a király gyermekeit elengedték, a hetediknek nagyon sürgős volt a köztársaság, a nyolcadik tízezer fejet követelt, a kilencedik boldog volt, hogy letépték a sapkarózsákat és a tizedik... a tizedik is — mint a többi — ajánlkozott tízszer is egymásután, jelentkezett és kellette magát, mutogatván múltjának vérző sebeit, amelyeket az új eszmékért való harcokban egykoron kapott. Ők voltak akkor a leghangosabbak és ők a leghangosabbak most is: soha nem lehet megkülönböztetni, hogy a festettarcú vásárkikiáltó orditozása-e a szavuk, vagy a sakál üvöltése? ... Mussolinihoz Barzilai, az olasz újságíró-egyesület elnöke táviratot küldött, amelyben a sajtószabadság védelmét kérte... Forradalmakban a sajtónak nagy és felelősségteljes a szerepe: eszméket kell adnia, gondolatokat kell termelnie és mindenekfölött fékezőként kell meggátolnia a gyors zuhanást a lejtős és síkos pályán, amelyre minden indulat könnyen ráviszi a haladás járművét. Bevalljuk, az októberi forradalomban— most négy évvel ezelőtt — mi az októberi eszmék, az októberi célok, az októberi gondolatok mellett állottunk és ma is hisszük, hogy minden szavunk, minden írásunk nem volt egyéb, mint fékezése, csillapítása, lehiggasztása azoknak a tombolásoknak, amelyekkel kívülálló erők rontották az eszmék érvényesülését és amelyekkel eltérítették az októberi programmot igazi céljától és igazi rendeltetésétől. Vállaljuk mindazt, ami a mi cselekedetünk volt, sokszor mondottuk és mondjuk most is, állítsanak érte bíróság elé! Ha már elévült, ám készüljön erre a célra visszaható erővel sajtónovella! De kívánjuk és követeljük, hogy állítsák oda a bíróság elé a többieket is, akik akkor hirtelen és merész lendülettel a legmagasabb fára kúsztak és onnét süvöltöztek és onnét rikoltoztak, onnét terrorizáltak és omiét sivitották merész és forradalmi dalaikat Ma, hogy visszaemlékezünk ezekre a napokra, felébred bennünk a múlt, amikor nekünk kellett csendre inteni őket, amikor nekünk kellett elítélni túlzásaikat és figyelmeztetni őket, hogy a szélsőséges vad és durva hang terror és nem meggyőzés. Ha az a sajtó, amely akkor szemközt állott a forradalom ügyével, ma is hirdeti becsületes meggyőződését és ha az a sajtó, amely akkor ítéletet mondott az októberi eseményekről, ma is szigorúbban ragaszkodik meggyőződéséhez: ez sikere a bölcs előrelátásnak és az elvekhez való ragaszkodásnak. De hogy újságok, amelyeknek akkor nem volt eléggé szélsőséges semmi, amelyek nem elégedtek meg a lap eszközeivel, de albumokban és könyvekben is igyekeztek a forradalom indulását minél tombolóbbá tenni, hogy most, most azok nem félnek attól, hogy előkerülnek a múlt emlékei és hogy kísértetként megjelennek a nem is olyan régmúlt szellemei, ez az, ami érthetetlen, ez az, ami csodálatos. Csodálatos, ami megtobzódó, színes és rajongó kor szive dobogását. ...Fáradt szive, ziháló tüdeje nem bírta a magára kényszerített iramot. Merész ívelésű, szédítő ütemű pályája derékban törik ketté, de utolsó lélegzetéig dolgozott, lázasan és mohón, szinte érezte, hogy sietnie kell. És korrektúra közben érte a halál. Az öröksége? Egy sor maradandó értékű könyv, egy bátor és biztató kiindulás s egy nagyszerű tanulság. Klasszika-filológiai munkásságát maradandó értékűnek nevezem, hiszen megilleti ez a név ebben a tudományban az olyan alkotásokat, amelyek immár majdnem félszázada állják a tudomány sodró haladását. Egyszer el fognak avulni, bizonyos, habent sua fata libelli, de jóval túlélték máris tragikus sorsú szerzőjüket s még mindig oszlopaik a késő utódok munkásságának. Bátor és biztató kiindulás: a humanizmus magyarországi kutatásának megalapozása. Tudományunk legnagyobb tartozása, hogy a magyarországi humanizmus történetét minden izében földerítse. Az epigonok munkássága Ábel hagyatékának kiadására s egy-két jelentéktelen és dadogó kísérletre szorítkozik. Ez Ábel után visszaesés. A tudós világ önálló kutatást és komoly munkát vár tőlünk s teljes joggal várja ezt éppen a magyarországi klasszikus filológusoktól. Sajnos, ezek nem akarják meglátni, hogy a speciálisan magyar feladatok egész sora vár munkáskezekre. Ábel pompás ívelésű kezdése egyelőre mintha meddő maradt volna. De ha egyszer lehiggadnak a szenvedélyek, s megindul itt is a vállvetett munka, akkor Abel neve újra a régi fényben ragyog fel s minden kutatás és minden siker, abból a magból fog kisarjadni, amelyet ő elvetett. És végül a nagyszerű tanulság: tudományos kérdésekben fölülemelkedni a kicsinyes nemzeti hiúságon, nemzetközivé avatni a magyar értékeket, belekapcsolódni a magunk egyéni és faji súlyával a tudomány kozmopolitizmusába s nem legyezgetni a nemzeti hiúságot ábrándos féligazságokkal, szofizmokkal s ködös turánizmussal, — mint ahogy Ábel is kíméletlenül széttépte a középkori egyetemeink körül sűrűsödött legenda-szövevényt. Sorsa magyar sors, magyar zseni, magyar filológus sorsa, kifelé megbecsülés, itthon feledés, dicsőség és korai halál. Fölemelő és szomorú, lett csak egy van érthetetlen, hogy azoknak, akik akkor is a forradalom ellenfelei voltak s akik közül most többen benn ülnek a kormányban, hogyan tetszhetnek most ezek az új szövetségesek, nyilván ezúttal is hívek, kitartóak és meggyőződésesek? . . . Mussolininak nem kell félnie, amíg az övé a siker, amíg az övé a hatalom, amit az övé a kormány ereje, lesznek barátai, lesznek hívei, lesznek rajongói, de még többen lesznek uszítói, még többen lesznek, akiknek kevés lesz mindaz, amit cselekszik, akik köztársaságiabbak lesznek nála a republikánusnál, akik több fedjet követelnek nála a forradalmárnál, akik minden percben börtönt fognak emlegetni, fegyházat és gályarabságot. Mussolini ne féljen, a példa azt mutatja: a forradalom gőzhajójának mindig megvan a maga uszálya, a póthajó, amelyre felkapaszkodnak az örökké kifipaszkodók. Jól vigyázza meg őket Mussolini, mert fiai egykor elbuknak, nem Nitti, az igazi ellenfél lesz az, aki halált követel számára, fegyházat, börtönt és számkivetést, hanem a táborában vannak most azok, az új hívei között, és talán éppen a kormányában ülnek, talán éppen a pártjában hódolnak, talán éppen lapjaikban zengik hozsannáját, mint ahogy ők bent akarnak ülni minden kormányban, minden pártban és hozsannát zengenek mindenkor annak, aki fenn van és halált követelnek mindenkor annak számára, akitől éppen távol van az élet dicsősége és az élet sikere... 1922 november 1. ) Fcces«3»»ce 3 ez 4 p et Dtes pe«e 9»s«9«eM Az Ingyenkenyér válságos élete (A Világ tudósítójától.) Az év elején, szép, fehér téli napon feltámadt az Ingyenkenyér. Két évig halott volt, mert helyiségéből kilakoltatták buzgó fiatalok. Február elsején új helyiség előtt álltak sorba Budapest nyomorgói az ingyen kenyérért Ettől az időtől fogva egész tavaszig minden nap megjelentek a Lehel utca 27. számú ház előtt az éhező anyák és munkanélküli apák, kócos és rongyos gyerekek és rövid várakozás után boldogom szaladtak haza friss kenyérrel a hónuk alatt Az Ingyenkenyérnek története van Egyszer már elmondottuk, de úgy érezzük, hogy ma, amikor a tél betette lábát Budapestre és az éhezők ezrei rettegnek a legrettenetesebb téltől, amit a miniszterelnök is megjósolt előre, látó bölcseséggel még a nyár ragyogásában, úgy érezzük hát, hogy ezt a történetet éppen ma ismét fel kell idéznünk, nem magáért a történetért, hanem a kenyérre éhes, sűtetlen szobában vacogó nyomot ruhak kedvéért. 1920 januárjában beszüntette működését az Ingyenkenyér-Egyesület, nem anyagi ereje kifogyása miatt. Nem is az áldozatkészség kiapadása ölte meg. Az Ingyenkenyér azért alakult meg 1901-ben, hogy ingyenkenyeret adjon az éhezőknek egy kegyes párisi pap példájára. Az egyesület tagjai tizenkilenc éven át fáradhatatlanul áldoztak a jótékony célra és 1920 januárjában azért kellett beszüntetniük az ingyenkenyér-osztást, mert egy nap kilakoltatták helyiségéből az egyesületet. Ott, ahol éveken át kenyérrel látták el az éhezőket, ma sportkereskedés van, ahol kenyér várt halomba rakva az éhezőkre, ma vívós kardok lesnek harcias vevőt. Két évig halott volt az Ingyenkenyér, mert nem talált helyiséget. Végre tavaly Beck Gyula vegyészeti gyárának egyik utcai szobáját átengedte az Ingyenkenyér jótékony céljaira. Február elsején délután három órakor megkezdődhetett az ingyenkenyér-osztás. Az egyesület nagy akadályokkal küzdött, mert nagy nehezen bírta beszerezni a kenyeret, melynek akkor kedvezményes beszerzési ára 15 korona volt. Havonta körülbelül kétszázötvenezer koronát áldozott az Ingyenkenyér Egyesület. Százötvenezer koronával vágott neki missziójának és a közönség támogatásával sikerült teljesítenie nemes feladatát egész télen át naponta kétezer éhezőt látott el ingyenkenyérrel. Minden jelentkező kivétel nélkül megkapta a maga kenyéradagját Nem kértek tőlük személyazonossági igazolványt, sem szegénységi bizonyítványt. Aki odaült a Lehel utcai ház kiskapuja elé, kenyeret kapott, ki éhező nagy családok külön ellátásban részesültek, hiszen a család minden tagja nem állhatott sorba kenyérért és az egy személyre szóló kenyéradag vajmi kevés lett volna egy héttagú család részére. A nyomorgó családokat az egyesület hölgytagjai látozgatták sorra és ezek a családok naponta három-négy darab kenyeret kaptak. Végignéztük az ingyenkenyér-osztás első napját és nem tudtuk elkerülni, hogy papírra ne vessük akkor a kenyérosztás megdöbbentően szép mozzanatait. Asszonyok sírtak örömükben, kis gyerekek haraptak bele mohón, nevető arccal a friss cipóba, aggastyánok akartak hálálkodó hebegéssel kezet csönkölni a kenyérkiosztónak... És ma, amikor itt a tél és a külvárosok rongyos éhezői dideregve várnak az ingyenkenyérre, az Ingyenkenyér kényszerű válságáról kell beszámolnunk. Tavalyi ideiglenes helyiségét elvesztette, mert a Lehelutca 27. számú házban építkezés folyik. Az Ingyenkenyérnek ma ismét nincs helyisége, új vezetőség mindent elkövet, hogy valamelyik külvárosi épületben egy alkalmas szobát kapjon, ahol néhány órán át oszthatná az éhezők kenyerét. Ma még nincs helyiség és ma még nincs pénz, de a jó, lelkek nem csüggednek és a nyomor elleni harcukban segítségül hívnak minden jólelket. Ez a megmozdulás bizonyára eredményre fog vezetni. Akad talán valaki, aki ad egy szobát a nyomorgók ezreinek és akadnak ma is áldozatkész emberek, akik a száznegyvenkoronás kenyérár idején, a legrettenésebb tél elején nem engedik, hogy másodszor is és talán végérvényesen meghaljon az Ingyenkenyér. Rózsavölgyi Manó dr., az Ingyenkenyér Egyesület elnöke, a mai válságos napokban is bizakodással mondta: — Tudom, hiszem, hogy épp úgy, mint tavaly, az idén is megmozdul a társadalom. Lesz helyiségünk, lesz pénzünk, mert minden van, ha a jóság él a lelkekben és az idén is lesz kenyerük az éhezőknek.