Világ, 1923. október (14. évfolyam, 221-246. szám)

1923-10-02 / 221. szám

/ # / A J&LAI / /A­m / A Világ a polgár! Jogok harcosa. Tiszteli a tar­tomány, a művészet és a gondolat szabadságát. I /Halmazza a gyengéket, az elnyomottakat, az ildüzötteket. Vétót kiált az Igazságtalanságnak, a gyűlöletnek és a bosszúnak. Védelmezi a mankét, mely a békétlenség levegőjében el­sorvad. Hirdeti a népek, osztályok és felekeze­tek egyetértését. Tanítja az egyén áldozatkész­ségét a nemzet és a társadalom nagy érdekei iránt, az erősebb mérsékletét a politikai és gaz­dasági életben. Hirdeti a műveltség hatalmát, a kultúra útjának szabadságát és vámmentességet. ÁRA 350 KOROSA­­ '' MteS­SKY. 2-VILÁG A Világ Magyarország megújhodását a demo­­krácintól és a fokozott műveltségtől várja. Nem veszi hiába ajkára a haza nevét, de a hazát szolgálja minden betűje, gondolata, érzése. A­ Világ ereje a tiszta meggyőződés; megtörhetik, de meg nem hajlíthatják. A Világ tiszteli má­sok meggyőződését, de hadat üzen az elvek mögé rejtőző kalandozásnak és üzletnek. A V­ilág eszméket, ideálokat, reformtörekvéseket szolgál, nem pártokat. Pajzsa a gyengéknek. Védelmezője az elnyomottaknak ; kardja a szebb, ébb és tisztább magyar élet gondolatának. X­IV. ÉVFOLYAM ♦ BUDAPEST, KEDD 1­­ 3 SS OKTÓBER 3 ♦ 3 3 1 - I­K SZÁMI A koMuskSpünyec a politikának nincs programja. A külföldi kölcsön ügye véget vet annak az eddigi hallga­tag ürességnek, hogy ez meg az a politika mindennap megmenti az integritást. Azt se veszi komolyan többé senki, hogy mindennap pontosan megszabadítanak bennünket a bolse­­vizmustól. Marad tehát az utolsó, még fel nem pukkadt hólyag : az antiszemitizmus. Most már jobbról is, balról is a zsidózás körül folyik az egész téma, minden program. Mintha semmi egyéb bajunk nem volna, csak ez a negatívum. Külpolitikai helyzetünk a legpompásabb. Kul­túránk az egész világnak imponál. Közgazdasá­gunk, valutánk, drágaságunk, külkereskedel­münk, államháztartásunk mind ragyogó fé­nyesre van kikefélve. Közegészségügyünkről sem hallatszik semmi panasz. Nincs semmi ügyünk-bajunk, mindannyian beülhetünk mu­latni az ide-oda zsidózás cirkuszába. , dombos többször kijelentette, hogy ő nem lármás-furkós antiszemita, hanem a keresztény közönséget akarja gazdaságilag talpraállítani. Csak éppen hogy azt a programját nem tudja megtalálni, amelyik úgy segítené föl a keresz­tény társadalmat, hogy az egész ország ne m­­ögje a segítséget. Nem lehet konkrét pro­gramot hallani tőle, mert nem is fog ilyet ta­lálni sohse. Nem­­leh­et egy negatívumból pozi­tív­ programot kihozni. Nem lehet a fölforgatás elvéből teremtés elvét formálni. Rakovszky Iván belügyminiszter vasárnap Simontornyán új politikai területre lépett. A be nem avatottaknak nagy meglepetésére a zsi­dókat védte meg a lármás antiszemitizmus el­len. A beavatottak valószínűleg azt hiszik, hogy ezt a „Scheinwerfwhrt", ezt a liberális fényszó­rást a külföldi kölcsönü­ggyel kell kapcsolatba hozniuk. A zsidók azonban még valószínűbben hálásabbak lennének a belügyminiszter úrnak, ha a numerus claususról, a trafik- és mozien­gedélyekről, a pusztán csakis zsidóságuk miatt elcsapott tanárok­, tanítók és más egyéb hiva­talnokok ügyéről, valamint sok-sok hasonló jókról és rosszakról szólott volna Sim­ontornya jó magyar népéhez. El se tudja képzelni a bel­ügyminiszter úr, hogy mennyivel komolyabban l­ették volna az általa pártfogásba vett zsidók, ha őket a lármás antiszemitizmussal szemben nem ugyanúgy csak ü­res szavakkal védte volna meg, hanem hivatalos komolysággal beígérte volna a polgári jogegyenlőségnek bekövetkez­ő, zendő tetteit, így csak üres taktika a zsidózás jobbról is, balról is, akár pro, akár kontra. Csak egy bő­ koldusköpönyeg ez a zsidózás, amely letakarja a politika ruhátlanságát, mezítelenségét, pro­­gramtalanságát. Arcuk verejtékével antiszemi­ták, vagy zsidóvédők ők, mert semmiféle ön­­megerőltetéssel nem képesek maguknak egy közérdekű országos programot találni, valami nagyot pedig mégis csak köteles a szónok, az áhítatosan hallgató közönsége számára magá­ból kiszenvedni.­­ Abban azonban igaza van a belügyminiszter­ úrnak, hogy az államhatalomnak nincs szük­sége a különböző szervezetek önkéntes mentő segítségére. Ámde miért ilyen későn jutott a belügyminiszter úr ennek a megértésére. Hát eddig szükség volt a szervezetekre ? S ha nem volt szükség, miért tűrték őket ? Abban is igaza van a belügyminiszter úrnak, hogy nincs szükség a galíciai bevándorlásra. De kinek mondja ezt a belügyminiszter úr­? Hát van Magyarországon akár keresztény, akár zsidó, aki kívánja a galíciai bevándorlást ? Valóban itt volna már az ideje, hogy az általá­nos közszólamok teréről az ország újrafelépí­­tési programjára és ennek keresztülvitelére térne rá úgy a tiszteletreméltó jobboldal, mint a nem kevésbé tisztelt baloldal, valamint mind a kettőt összefoglaló középút­­nak, zörgő csontú lovak vonják a feketére má­zolt szekeret, a­ pap rövidre fogja a búcsúzta­tót, a fakeresztről egyetlen ősz lemossa a fel­iratot. A közkórházak lassan elsenyvedő mun­­kás-hektikásai, a kültelki villamoselgázolások megjegyezhetetlen nevű mártírjai, csöndesen eltávozó kishivatalnok-feleségek tragikus vég­­tisztessége ez a temetés, amelynek megrendezé­séért a községi üzem mától kezdve százezer ko­ronát mer kérni az élettel kétségbeesetten har­coló hátramaradottaktól. És jelentkezik a ma­gánvállalkozás és memorandumokban, föllebbe­­zésekben bizonygatja, hogy pontosan a feléért elvégzi ezt a szomorú üzleti feladatot , de nem figyel rá senki, a főváros a magánvállalkozás­ban nem lát elég garanciát arra, hogy a teme­tés egész vonalán érvényesül az a szellem, amelynek ma Budapesten életet és halált át kiéll szaturálnia a maga keresztény és nemzeti jellegével. Jó üzlet a községi temetkezési üzem, egyike azoknak a fővárosi vállalkozásoknak, amelyre nem lehet ráfizetni, amelyből így, szezon ide­jéül, még talán pótolni is lehet egyéb üze­mek deficitjét, amelyek az életünket üzemesítik kevesebb sikerrel. Azt sem lehet állítani, hogy a főváros mai urai nincsenek predesztinálva egy „pom­pés’funebres" irányítására: évek óta készülődnek egy milliós nagyváros temetésére nagy üzleti érzékkel, bár kissé kevés kegyelettel. Már-már beszegezték a fejünk fölött a községi deszkakoporsót és a kereszténység emblémái közül azt a keresztet ácsolták a legnagyobb ambícióval, amely Budapest európai, nagyvárosi életének, gazdag és reményteljes múltjának sír­dombjára készült. Ez a temetés talán el fog maradni, de a legolcsóbb községi halált, a százezer koronást, már nem lehet elhárítani a községi élettől tönkresanyargatott elevenek fejéről. A százezer koronás keresztény nemzeti halál itt leselkedik mindnyájunkra, akiknek ősei nem gondoskodtak cs­aládi sírboltról és akiknek éppen elég gondot okoz a jelen, pilla­nat, amelyben — isten csodájára — még élnek. Vizünk, világításunk, villanyosunk, iskolánk, kórházunk Wolff Károly országlása alatt lett technikai és szociális közkincsből egymillió budapesti polgár számára napról-napra elvisel­hetetlenebb teherré, anyagi és idegbeli meg­próbáltatások kiapadhatatlan forrásává. A cir­kusz az egyetlen „katúrérték, amit egyelőre sikerült kimenteni a keresztény-nemzeti tröszt­ből ; örüljenek neki a gyerekek, a derék ház­tartási alkalmazottak és őrmestertől lefelé a katonák. Az életünkkel úgy rendelkezik ez a konszern, ahogy a hadvezér a katonákéval -, egyre újabb és újabb tömegeket vet a tanács­talan nyomorúság frontjára. A községi élet és a községi halál között nehéz választani , de mintha a kétféle üzemcsoport között céltuda­tos összjáték lenne. De végül is bármily tehet­séges temeté­s rendezők a mai urak, meg kel­lene fontolni: nem lenne-e vágjon mégis csak okosabb a cirkusz bérletével csökkenteni mo­hóságukat. Ha már csak a kettő közül lehet választani, mégis csak elviselhetőbb, ha egy nagy cir­kuszt csinálnak ebből a városból, mint a mai nagy temető, amelyben a halottnak is fizetni kell a közüzemi hozzájárulást. . Községi fiatál­ ­M­otff Károly városában egy hónap alatt s­záz százalékkal megdrágult a halál. Ez az ugrásszerű áremelkedés olyan forgalmi terüle­tet érint, amelyen az elmúlt esztendők alatt hi­hetetlen arányokban megnövekedett az üzlet­menet , csöndesen, suttyomban, anélkül, hogy a többtermetést háború, vagy­ dühöngő járvány fokozta volna, évről-évre emelkedik a statiszti­kai főkönyvben a halál aktíváinak végösszege. Fel lehetne sorolni azokat a tényezőket, ame­lyek a mohó Kaszás számára dús televénnyé trágyázták a budapesti aszfaltot, oldalakon ke­resztül lehetne vádiratot szerkeszteni azok el­len, akik a halál marokszedőinek akadálytalan grasszálása idején a politikai kuruzslás eszmei kotyvalékával és ráolvasásával akarták megvé­­deni, megmenteni a fajt, amely végül is nem egyéb, mint emberi egyediket magába ölelő gyűjtőfogalom. De ne írjunk vádiratot, marad­junk a halál­üzem ügyének tárgyalásánál is a rideg üzleti alapnál, mert ez a rideg üzleti alap az a bizonyos sík, amelyre a főváros mai urai­nak életet és halált üzemesítő tevékenységét le lehet egyszerűsíteni. A Községi Temetkezési Intézet mától kezdve a C. osztályú, legolcsóbb temetés költségeit százezer koronában szabta meg és a ravatalo­zásért külön huszonötezer koronás díjat számít. Ezt a százezer koronás temetést azok kénytele­­nek igénybe venni, akik halottjukat meg akar­ják menteni a tömegsírtól, a névtelen, meztelen hullák szomorú meszes­ gödrétől. Díszleten, p­­j ható gyászpompa jár ki a C. osztályú halottak­ Egy korona — tizenháromezer márka • 3,010 A centtime-os reggeli és déli ár­folyam után a zürichi délutáni forgalom már újból csak 3 centime-mal jegyezte a budapesti kifizetést, míg Genfben nem vál­tozott a 2,9 centime-os jegyzés. Újabb visszaesés érte az effektív államjegyet Bécs­ben, ahol középértéke ma 2.20 osztrák ko­ronáról 2.10 osztrák koronára esett vissza. A bécsi devizaközpont 2.20 osztrák koro­náért adta, és 2 osztrák k­oronáért vette át a magyar államjegyet, amelyet így már csak egy árnyalat választ el az 1.90 osztrák ko­ronával elért mélyponttól. A budapesti ki­fizetés középértéke változatlanul 3,76 oszt­rák korona, tehát a kifizetés alapján számí­tott bécsi paritás közel jár a 3 centime-hoz, de az effektív államjegy paritása mindössze 1.6 centime volt ma Bécsben. Prágában nem volt eltolódás, Belgrádban 5 dinárról 4.7 dinárra esett vissza a budapesti kifize­tés, Amsterdamban nem változott az 1.5 fo­rintos árfolyam, Londonban javult a ko­rona értékelése, mert 85.000 koronáról 80.000 koronára eselt vissza a font ára, el­lenben New­ Yorkban újabb lemorzsolódás következett be a budapesti kifizetés árfo­lyamánál, amely 5.45 cent volt ma. New-Yorkban ma a szombati 0.52 cent után reggel 0.37, és délelőtt tizenegykor már csak 0.30 centtel jegyezték a berlini kifizetés minden millióját, tehát a dollár ára new-yorki paritásban 192 millió már­káról 363 millió márkára szökött fel, Lon­donban pedig egészen 1350 millió márkáig emelkedett a font ára, pedig szombaton még csak 825 és 900 millió márka között mozgott a jegyzés. Egyben bebizonyosodott az, hogy a birodalmi bank teljesen kifogyott a márka alátámasztására szánt deviza­tartalékokból, mert ma már csak öt száza­lék erejéig elégítették ki a francia frank iránt támasztott igényléseket, hat százalék volt a repartírozás kulcsa a dollárnál és a holland forintnál, tíz százalék a fontnál, a líránál és a svájci franknál. A budapesti ki­fizetés iránt támasztott igényeket tizenöt százalékig honorálták. Ilyen alacsony kulcsra még nem volt példa­­a budapesti kifizetésnél. A külföldi márkaeséseknek és a repartí­­rozási kulcsok visszaesésének kettős nyo­mása aránylag kevéssé hajtotta föl a deviza­­árfolyamokat, mert a piac nyilván még mindig attól félt, hogy hátha egyszer újból száz százalékig fogja kielégíteni az igénylé­seket a birodalmi bank, megismételve a múltkori meglepetést: azonfelül a deviza­kormánybiztos lefoglalási jogköre is alályiti a spekulációs kedvet. A budapesti kifiz­etés hivatalos zárlata azért koronánként 8006­ márkáról 13.000 márkára emelkedett, az osztrák koronáé 2250 márkáról 3420 már­kára, a svájci franké 28.4 millióról 43.2 millióra, a francia franké 9.8 millióról 12.6 millióra, a dolláré 160 millióról 212 millióra, a fonté 725 millióról 1100 millióra. Az utó­­tőzsdén azután igen jelentékeny árfolyam­­emelkedések játszódtak le: a font 400 millió márkával javította meg zárlati kurzusát és 1500 millióra szökött fel, a szombati ár­folyam kétszeresére, a dollár újból elérte a 325 milliós jegyzést, a svájci frankért 58,15 milliót adtak, tehát 15 millióval többet a závlati árfolyamnál, a francia frank elérte a 20 milliós árfolyamot, az osztrák korona­­1590 márkáig emelkedett és a lengyel márka ára 975 német márka volt, és így a leg­olcsóbb valutát már csak egy lépés választja el az ezermárkás árfolyamtól. A délutáni magánforgalom során az utótőzsde árfolya­mai maradtak érvényben. A valutajavítási kísérlet eredménye tehát csakugyan rövid életű volt, és ma már újból a maximális árfolyamok küszöbéig jutottak el a külföldi fizetési eszközök berlini jegy­zései. A font berlini jegyzése szerint ma egy békemárkának 75 millió papírmárka felel meg, tehát a milliárdos bankjegyből nyolc darab pótolja a békeévek százmárkáját. A berlini reggeli lapok ezek után már nem sokáig érhetik be a példányonként négy­millió márkás árral, hanem nemsokára kénytelenek lesznek még nagyobb számot nyomatni az ár megjelölésére. A brit birodalmi konferencia megnyitása A brit birodalmi konferencia ma tartotta első ülését. Az ülésen Baldwin angol minisz­terelnök üdvözölte a dominionok és India képviselőit és felhívta a figyelmet arra a gyarapodásra, mely a konferenciát az ír szabadállam megalakulásával érte, melynek elnökét, Cosgravet, szívélyesen üdvözölte. A brit miniszterelnök ezután a nem­zetközi helyzettel foglalkozott. Miután röviden vázolta a német jóvátételi kér­dés fejleményeit, a következőket mondta: A jelen pillanatban, úgy látszik, új szakasz­hoz értünk a német passzív ellenállás összeomlásával. Hogy az új helyzet hogyan fog kialakulni, arra nézve nem merek jóslá­sokba bocsátkozni. De egy dolog világos volt előttünk Párizsban és mind világosabb lesz, hogy csak a legszorosabb együttműkö­déssel és a szövetségesek legteljesebb köl­csönös bizalmával remélhetjük az európai nehézségek megoldását. Baldwin kifejezte megelégedését afölött, hogy az olasz—görög viszály, mely már-már azzal fenyegetett, hogy komoly arányokat fog ölteni, megoldódott és különösen fel­hívta a figyelmet arra a rendkívül hasznos és sikeres működésre, melyet a népszövet­ség ebben az ügyben végzett. A miniszterelnök a legfontosabb teendők egyikének jelölte meg a nemzetközi forga­lom helyreállításának kérdését, majd be­széde végén sajnálatának adott kifejezést afölött, hogy a hadseregek litszáma, vala­mint a fegyverkezésre fordított összegek ma sokkal nagyobbak, mint 1914-ben vol­tak, és hogy a gazdasági szolidaritás megla­zult. Csupán a népszövetség munkája nyújt bizonyos vigaszt, mivel ebben a nemzetközi erkölcsi érzés növekedése látszik és az az elhatározás jut kifejezésre, hogy a fegyver­kezés csökkentésének problémájával komo­lyan akarnak foglalkozni. Teleszky A tőzsdén ma letöredeztek­ és lehasadoz­t­tak az árfolyamok. A baisse egyik oka az, a többfelől terjesztett hír volt, hogy Kátay­, Tibort egyik előde fogja követni a pénzügy-­­minisztérium élén: Teleszky János. Nem is tudjuk, mennyiben hiteles a gazdasági főknek ez az értesülése, de az bizonyos,, hogy Teleszky pénzügyminiszterségénel ai híre nem csupán a tőzsde környékén vált ki aggodalmakat. Hegedűs Lóránd keltette életre a pénz-­ ügyi tanácsot és a pénzügyi tanács először­ azzal tért le hivatásának útjáról, hogy a nem gyakorolt kritikát életrekeltője fölött,­ rosszul értelmezett hálából, hiszen Hegedűst Lóránd nyilván szükségét érezte a kritiká-­ nak, és ezért hívta össze a pénzügyi taná­csot, nem pedig azért, hogy egy kegyeleti aktusnak tegyen eleget elődeivel szemben. A volt pénzügyminiszterek arra az állás-­­pontra helyezkedtek, hogy műtét közben, nem szabad az operatőrt zavarni, és ezzel­ a formulával nem zavarták a tízhónapos operációt, hanem hagyták dolgozni Hegedűs­ Lóránd kését egészen addig a kezvetlen napig, amíg a korona katasztrófális össze­omlása igazolta a Világ­ot, amely kezdettől fogva azt hirdette, kitartva álláspontja mel­­lett magányosan is, a látszólagos siker he­teiben, azt hirdette, hogy Hegedűs Lóránd pénzügyi politikájának alaptételei logikai­ és gazdasági ellentétben vannak egymással,­ tehát nincs az a jó szándék, amely mellett ez az egymást kizáróan ellentétes princípiu­mokból összekovácsolt pénzügyi politika máshova vezethetne, mint a csőd felé. Nem tartjuk magunkat különösen éleslátóaknak, sem különösen tájékozottaknak a pénzügy­tan területén tehát kétségtelennek és bizo­­­nyosnak ta hogy a pénzügyi ta­nács tagjai­­, közöttük elsősorban Teleszky 3 molyan tisztán és vi­lágosan fái s áldozatokkal össze­kötött kísá ,­s•­gtelen sorsát, mint a Világ. A p| “á.'V /■ ács feladata lett soluo jfp'j-kíru-rat szagol ettől az expe­rimentumtt , galább vétót mondani akkor, ara kezdtek kibontakozni a következ pénzügyi tanács for­mulája szt vált, de nem menti a pénzügyi t­­artását, mert ha öt­hat operát h­­ívnak konzíliumra, és azok azt látják, hogy a hetedik sebész hi­bás diagnózis szerint és hibás módszerekkel vagdal egy beteget, akkor az operatőröknek ez a társasága súlyos orvosi kötelesség­mulasztást követ el, ha­­ nem zavarja munkájában a hibás útra tévedt sebészt,­ hanem engedi, hogy az első céltalan és fáj­dalmas vágás után az újabb céltalan és fáj­dalmas vágások sorával sanyargassa a be­teg testét. Hegedűs örökét azután — Teleszky János vette át. Hiszen Teleszky kinevezése Kállay­ Tibor utódává, csak egy tényleges helyzetet szankcionálna, egy olyan tényleges helyze­tet, amely 1921 ősze óta tart, Hegedűs Ló­ránd távozása óta. Pénzügyminiszterek jött­­tek, pénzügyminiszterek mentek azóta, de a pénzügyi politika útját és irányait a Pénz­ügyi Tanács elnökének kemény akarata, erős energiája, rideg logikája szabta meg. És nem tudjuk , olyan kedvezőek-e az el­múlt két év eredményei, hogy ajánlatossá­ tennék az 1921 ősze óta követett út folyta­tását. Nem lehet tagadni és senki nem tagadja a pénzügyi tanács elnökének kivételes ké­pességeit. Teleszky János ismeri az adógé­pezet minden csavarját és rugóját, minden fogyatékosságát és minden tökéletesítési le­hetőségét. Teleszky Jánosnak van egy kon-­ cepciója a pénzügyi politikáról, és ezt a­ koncepciót nagyszerű dialektikai erővel kép­viseli. Hegedűs Lóránt szuggesztív beszéde­ket tartott, míg Teleszky János erős, fegyel­mezett, fordulatos dialektikai készségével hengerel le minden ellenmondást. Egyetlen más pénzügyi koncepciónak sincsen ma Ma­gyarországon olyan éleseszű, és olyan erős dialektikájú képviselője, amilyen Teleszky János, csak éppen­­ ez még nem dönti el a kérdést. Aki jól képvisel és jól véd egy elhibázott pénzügyi koncepciót, az nem használ többet az országnak, mint aki ke­vésbé éles dialektikával és az érveknek ke­vésbé gazdag tárházával próbál jogaihoz se­gíteni egy jó pénzügyi koncepciót. Hegedűs Lóránd fantaszta-álma és Te­leszky János kegyetlenül rideg­­józansága a két ellentétes véglet. De azért a két ellenté­tes végletben vannak közös vonások : az élettől idegen dogroatizmus, a gazdasági élet finomságainak negligálása, és főleg a res­­pektus hiánya a gazdasági,élet­folytan­ássa­l adnak legtöbbji törvényével­­ szemben. ’ Te-^

Next