Világ, 1924. március (15. évfolyam, 51-75. szám)

1924-03-01 / 51. szám

A Világ a polgári logok harcosa. TlsíteH a tu domáuy. a művészet és a gondolat szabadságát Oltalmazza a gyengéket, az elnyomottakat, az üldözötteket. Vétőt kiált az igazságtalanságnak a gyűlöletnek éa a bosszúnak. Védelmezi a munkát mely a békétlenség levegőiében el­sorvad. Hirdeti a népek osztályok és felekeze­tek egyetértését, ránttja az egyén áldozatkész- •égét o nemzet és a társadalom nagy érdekel Iránt, az eresebb mérsékletét a politika) és gaz­dasági életben. Hirdeti a műveltség hatalmát, a kultúra útjának szabadságát és vámmentességét. XV. ÉVFOLYAM AMA 11)00 KffKOIA A Világ Magyarország megújhodását a demo­kráciától és a fokozott műveltségtől várla. Nem ♦ veszi hiába ajkúm a haza nevél. de a hazái szolgálja minden betűje, gondolata, érzése. A Világ ereje a tiszta meggyőződés : megtörhetik, de meg nem hajlíthatják. A Világ tiszteli má­sok meggyőződését, de hadat üzen az elvek mőgé rejtőző kalandorságaak és üzletnek. A Világ eszméket, ideálokat. refor*ntörekvésAket szolgál, nem pártokat. Pajzsa a gyengéknek, védelmezője aa elnyomottaknak : kardja a szebb. Jobb és tisztább magyar élet gondolatának* Kényszerkölcsön A német birodalom pénzügyminisztere, Lutl.., dr., ma arról beszélt, hogv 1913-ban 556 aranymárka volt az adómentes létmi­nimum Németországban, míg most az adó­mentes létminimum határa lesüllyedt 285 aranymárkára, és mivel az aranymárka vá­sárlóereje is alacsonyabb legalább egy- harmaddal, mint volt a háború előtt, ez annyit jelent, hogy 556 békemárka helyett ma a vásárlóerőnek számbavételével nem egész 200 békemárka az adómentes létmi­nimum. Ez mindenesetre igen súlyos nyo­más-fokozódását jelenti az adócsavarnak, és a másik fokmérője a nyomás megsúiyoso- dásának az a Luther dr. által említett adat, amely szerint a háború előtt a jövedelmek­nek átlag 10.0 százalékát foglalta le a kincs­tár, mig most a jövedelmek 27.7 százalékát szívia fel az állami szükségletek kielégítése. Teljesen nem lehet ellenőrizni a Luther dr. által felhozott adatokat, és ezek bizo­nyos ellentétben állanak a Snowden angol pénzügyminiszter állal tegnap közzétett statisztikai összehasonlítással, amely nyilván azért készült, hogy kimutassa : mennyivel súlyosabb terheket visel Anglia Francia- országnál. Snowden erről a kérdésről már néhány hónap előtt tartott egy igen érdekes beszédet az alsóházban, és noha akkor még csak igen kevesen gondolhattak arra, hogy Snowden nemsokára az angol pénzügy­minisztérium élére fog kerülni: a beszédet és a statisztikai adatokat hagy figyelemmel hallgatta meg az alsóház jobboldala Is. A most hivatalosan közzétett statisztika szerint Anglia minden lakosára 380 shilling egyenes és közvetett adó esik, mig a francia fej­kvóta nem több 100 shillingnél. Az angol font d'evizaközponti árfolyama szerint ez az alifc száz shillinges fejkvóta is másfél millió magyar koronának felel meg, míg az an­gol fejkvóta közel jár az évi 6 millió ko­ronához. Snowdennek ez a statisztikája Né­metországra nézve mindössze 81 shilling, tehát ötnegyed millió magyar korona fej­kvótát állapít meg : és ez kevesebb, mint •mennyi Luther német pénzügyminiszter adataiból következnék. De azért nagy erőki­fejtést jelentene az elszegényedett Német­országra nézve az is, ha az adók fejkvótája „csak" 80 százaléka volna a franciának. A háború nagy számláját ki kell fizetni. Angliában 90 shilling volt az állami terhek fejikvótája a háború előtt, 380 shilling he­lyéit : ha tehát Németországban 160 száza­lékkal növekedett az adóteher a békeévek­kel szemben, akkor Angliában az emelke­dés 330 százalék. Ezek beszédes számok, ésiaz ilyen beszédes számok megtaníthatják Magyarországot is arra, hogy nálunk szin­tért hosszú ideig kell az elviselhetőség leg­szélsőbb határáig fokozott adóterhekkel számolni. Viszont az elviselhetőség legszél­sőbb határán túl fokozni nem szabad az állami terhek kirovását úgy, amint a ka­zán szétrobbanásának határán túl célsze­rűtlen fokozni a lokomotív — sebességét, ruert akkor a vonat megállása következik be: és nem a cél gyorsabb elérése. Adam Smith már 1776-ban igen bölcs elveket állított fel az adó-kivetés helyes módjára nézve, és amikor az ifjabb Piti egyszer egy pohárköszöntőben Smith hálás tanítványának nevezte magát: alighanem a Wealth of Nations adópolitikai fejezeteire gondolt, mert arra nem igen lehetne bizo­nyítékokat találni, hogy ennek a könyvnek más fejezetei is befolyásolták volna azt az angol miniszterelnököt, aki Walpole mellett a leghosszabb ideig tartotta kezében a kor­mány gyeplőjét. Az Adam Smith által fel­állított adópolitikai elveknek legalább rész­leges figyelembevétele magyarázza meg azt, ha Anglia aránylag súlyosabb zökkenések nélkül tudta viselni a napóleoni háború költségeit : noha természetesen kár volna megfeledkezni arról, hogy a napóleoni há­ború dimenziói egészen törpék voltak, ösz- szemérve azzal a háborúval, amelynek ter­hei alatt roskadozik a mi nemzedékünk. Adam Smith bölcs adópolitikai tételei egy és más irányban revízióra szorulnak, nem azért, mintha célszerűbb elvekkel lehetne helyettesíteni őket, hanem azért, mert Adam Smith kalkulációiban nem szerepeltek olyan számoszlopok, amilyeneket az európai há­ború financiális hagyatéka vett át' a csilla­gászattól. De egy adópolitikai elv nem inoghat meg most sem, és ez az adópolitikai elv egyszerűen az, hogy az elviselhetőség határát respektálnia kell az állam minden financiális rendszabályának. Az elviselhetőség elve praktikusabb szö­vegezésben úgy hangzik, hogy az ország gaz­dasági rétegeinek nagy része csak jövedel­méből tud egy részt az állam céljaira áten­Május 11 gedni: és nem vagyonából. Az elmúlt évek ] során végzett kísérletek sora gyakorlatilag isj megmutatta, hogy milyen más szubstancia a vagyon, és milyen más szubstancia a jöuede-. lem. Teoretikusan legalább a jövedelemnek, vagy legalább bizonyos jövedelmeknek akár 90 százalékát lefoglalhatja az állam, míg a j vagyon bizonyos formáival szemben már | csaknem keresztülvjhetctlennek mutatkozik j az adónak akár csak 5 százalákos kulcsa. És mivol a bizonyításnál nem szabad visz- szariadni a legnépszerűtlencbb, a leg- odiózusabb példáktól sem, hadd adjon pél­dát a — tőzsde arra, milyen nehéz vagyon­részeket az állam rendelkezésére bocsájtani. Noha ma újból visszaestek az árfolyamok a tőzsdén; a Kereskedelmi Bank 400.000 rész­vénye még mindig több, mint 800 milliárd értéket képvisel, a Hitelbank 1,375.000 rész­vénye mintegy 1200 milliárd koronát: és az Angol-Magyar Bank által kiadott részvények több, mint 300 milliárdot. Ez a három bank részvénye tehát magában véve vagy 2400 milliárdot jelent : az összes bankok részvé­nyei pedig közel 6000 milliárd értékel. Hadd sorakozzon ide még néhány iparvállalat : a Ganz-Danubius értékelése jelentékenyen fö­lötte jár az 1000 milliárdnak, tehát körül­belül annyi, mini az egész magyar állam- jegyforgalom, a Magyar Általános Kőszén értékelése szintén meghaladja az 1000 mil­liárdot, és körülbelül szintén eléri Magyar- ország államjegy forgalmát... Ez a néhány kiragadott adat megmutatja, mi következ­nék akkor, ha az állami igények kielégítése végett piacra kerülne egy-két hét leforgása alatt a tőzsde által jegyzett papíroknak akár csak 5 százaléka. És számos más va- gyon-szubstancia mozgósítása hasonlóan nagy nehézségekbe ütköznék. Az ilyen meggondolások azok, amelyek­nek pontos számvetésre kell kényszeriteniük az állami adópolitikát, akkor is, ha az adó­teher a kényszerkölcsön palástját ölti ma­gára. És a számvetéseknél két elvnek kell dominálnia. Hibát követ el az állam, ha olyan terheket ró ki, amelyeknek lerovásá­nál az adókötelesek a többszörösét veszítik annak, mint ami az állam pénztárába jut: továbbá hibát követ el az állam, ha a vagyon megadóztatására gondolva, aránylag csekély produktív eredménnyel rombolja le olyan mértékben a jövedelmi lehetőségeket, hogy az összeszűkíti az állam rendszeres bevéte­leinek alapját. Ez a két elv még nem gaz­daságpolitika, hanem a rideg fiskális gon­dolkodás határai között marad. Ez a két elv még nem a teherviselők érdekeiből indul ki, hanem szigorúan a kincstári egoizmus gon­dolat-körében mozog. Nagy kár volna tehát, ha a kényszer­kölcsön kivetésének mértéke, vagy a kény­szerkölcsön behajtásának technikai lebo­nyolítása nem méltányolná teljes mértékben az ilyen primitív elveket sem. Amennyiben az idáig nyilvánosságra került részletekből kitűnik, a kényszerkölcsön tervezetének vannak igen szerencsés megoldási modali­tásai, legalább egyes vonatkozásokban, vi­szont az idáig kialakult megoldási modali­tások között van néhány igen szerencsétlen is, olyan, amely súlyos kárt okozna: a te­herviselők károsodását, és a — kincstár ká­rosodását. Már pedig a kényszerkölcsön szabályozását nem szabad a kompenzációs elv alapjára helyezni, és nem szabad úgy gondolkodni, hogy a szerencsés modalitások ellensúlyozzák a szerencsétlen modalitáso­kat. A kénysezrkölcsön súlyos operációjának ugyanis van egy kétségtelen rendeltetése. Ez az operáció Magyarország gazdasági sza­nálásának alapjait akarja megvetni, tehál vigyázni kell arra, hogy ne nehezítse meg és ne hátráltassa a gazdasági szanálást. Akkor, amikor a magyar gazdasági élet testének fokozott munkateljesítményre kell vállalkoznia: előkészület gyanánt nem volna célszerű a gazdasági élet testének egyik kar­ját fölösleges módon leamputálni... Az ilyen ! operációt lehet hangzatos jelszavakba öltöz- J tetni, de így nem lehet a kitűzött cél felé ! közeledni. (—y.) Mn«mw«p.i.nr.i i ti mudnm Véres verekedés a francia kamarában Párizsból jelentik . A kamara mai ülésén megkezdték számos, már november és de­cember óta a kormány belpolitikája ügyé­ben beterjesztett interpelláció vitáját. Első­nek Mandel képviselő, Clemenceau volt irodafőnöke indokolja meg a belpolitikára vonatkozó interpellációját. Abban az órá­ban, amikor a miniszterelnök csillaga hal­ványulni kezd, boldog, hogy elismerheti óriási munkaerejét, azonban szemére kell vetnie Poincarénak, hogy mindig és min­denütt arra törekedett, hogy a középső vo­nalon maradjon, különösen a belpolitika kérdéseiben. Mandel foglalkozik ezután Poinoaré kabinetjének tagjaival, akiknek az a szándékuk, hogy a radikálisokkal egy listára vétessék magukat Szól azok­ról a prefektusokról, akik szintén hajlan­dók a választások alkalmával támogatni a kamarai többség ellenfeleit. Nyilt kijelen­tést követel a kormánytól, hogy minő maga­tartást foglalnak el a prefektusok a kama­rai választásoknál. Szól a vallási egyesüle­tek visszatérésének kérdéséről és arról, hogy a kamara a törvényhozási periódus alatt nem tudott semmiféle közigazgatási refor­mot végrehajtani. Mandel különösen azt hi­báztatja, hogy a, kormány nem tanúsított erélyt a kommunistákkal szemben. A jobboldal és a baloldal között éles összetűzésekre került sor, úgy hogy az el­nök 7 óra tájban kénytelen volt az ülést felfüggeszteni. Herriot félbeszakította Mandel beszédét. Azt mondta, hogy Mandel a politikát össze­keveri a közönséges rendőri módszerekkel. Ez alácsonyrendü eljárás. Herriot e sza­vaira az. egész Házban óriási lárma támadt. A jobboldal fenyegető állást foglal el, míg a baloldal megtapsolja Herriot képviselőt. Daudet kijelenti, hogy ilyen események már Mandel előtt is történtek és hevesen megtámadja Painlevé volt miniszterelnököt, az Action Francaise-tal szemben 1917-ben tanúsított eljárásáért Painlevé azonnal szót kért. Daudet és hívei rendkívül izgatottak. Mindkét párt kölcsönösen igyekszik egymást megakadá­lyozni a beszédben. Painlevé nagynehezen szóhoz jut, de állandóan félbeszakítják. Is­merteti a royalistáknak abban az időben folytatott üzelmeit. Magne képviselő ezt kiáltja Painlevének : Canaille ! E szóra leírhatatlan tumultus támadt. Az elnök Magnet rendreutasítja. A két párt kép­viselői egymásnak rontanak. A teremőrök nem képesek megakadályozni, hogy egyes képviselők közt tettlegességre ne kerüljön a sor. Az elnök 7 óra 15 perckor felfüggeszti az ülést. A karzatokat kiürítik. Chaussy kép­viselő felbukott és homlokán könnyen meg­sérült. Félórával később az ülést újból meg­nyitják. Magne képviselő bocsánatot kér és kije­lenti, hogy a „canaillc“ kifejezéssel egyál­talán nem akarta Painlavét illetni, e kifeje­zést csupán idézetként használta. Painlevé tudomásul vette Magne kijeién- tését. Ezután Mandel képviselő folytatja be­szédét és rámutat arra, hogy a belpolitika terén támadt válságok igen sokszor rossz hatással vannak a külpolitikára. A vita folytatását ezután a jövő péntekre halasztották. Az ülés este nyolc órakor éri véget. A legközelebbi ülés csütörtökön lesz. * A kamara izgatott hangulatát talán nem politikai okok magyarázzák meg, hanem inkább — Mandel személye. Mandel szer­kesztőségi titkára volt Clemenceaunak, és amikor Clemenceau a vezércikkírást a mi­niszterelnökséggel cserélte fel: magával vitte Mandelt is. Mivel pedig Clemenceau szinte megközelíthetetlen volt a francia po­Clemenceau bukása után gyakran mon­dották, hogy a diktatúrát voltaképpen nem Clemenceau gyakorolta, hanem a Mandel— Tardieu—Louc/ieur-triumvirátus, tehát há­rom olyan ember, aki nem volt képviselő, és idegen elemnek számított a politikában. Loucheur szintén Mandel ajánlására lett Clemenceau gazdasági szakemberévé. A Clemenceau által irányított választáso­kon természetesen mandátumhoz jutott a triumvirátus bárom tagja, de Mandel órákig állott hiába a szószéken, mikor először akart beszédet tartani, mert a kamara egy része lehurrogta minden szavát. Mandel azóta sem tudta fokozni népszerűségét, és felszólalásai minden -alkalommal nagy vi­harokkal jártak. Mai interpellációját már három hónap előtt jegyezte be Clemenceau volt titkára, de idáig halogatták a napi­rendre tűzést, mert újabb botránytól féltek, a mai események szerint nem alaptalanul, litikusok számára, Mandel tárgyalt minden­kivel, és valóságos nagyhatalommá lett. Pe­dig Mandel semmivel sem károsabb poli­tikus, mint például Tardieu. (A Világ párizsi tudósítójától.) Bizonyosai erről még nem lehet tudni, annál kevésbi mert a végérvényes döntés még több tecl nikai körülménytől függ, de azért valószín' hogy május tizenegyedike lesz az a na amelyen egy Európa történetére nézve nag jelentőségű döntést fognak hozni a franc választók. Eredetileg már április végére t< vezték az új választások megejtését, de felhatalmazási törvény hosszúra nyúlt tája miatt megváltozott ez a terv, és így lett április végéből május tizenegyedike. Ma már egyre valószínűbb, hogy május tizenegyedikén még Poincaré ellen fognak felvonulni a baloldali pártok. Már a műit hét végén jelentettem azt a hangulatválto­zást, amely letompította a baloldali pártok támadásait a kormány ellen, és az azóta le­lejátszódott események igazolják az akkor fölállított prognózist: a baloldali pártok Poincaré megbuktatásának erőszakolása he­lyett inkább megpróbálják átsegíteni a Poincaré-kormányt azokon a heteken, ame­lyek még elválasztják Franciaországot az új választásoktól. A baloldali politika vezéreit elsősorban taktikai megfontolások vezetik, de egyes politikusoknál alighanem érvényesült az a szempont is, hogy nem szabad Franciaor­szág érdeke ellen cselekedniük. Clemenceau, Barthou vagy Tardieu: ez a három lehetsé­ges utóda volt Poincarénak. Hiszen Poincaré helyzetét a szélsőjobb és a baloldal koncen­trikus támadásai őrölték meg, tehát a nem­zeti blokk új kormányára nézve az jelentett volna teherkönnyítést, ha legalább az egyik támadási irányban áll helyre a béke. De a Tardieu-csoport leszerelésére nem igen kí­nálkozott más mód, mint a Tardieu-csoport bekapcsolása a kormányba, annak számba­vételével, hogy a kétségkívül igen tehetséges és még kétségtelenebből igen kíméletlen André Tardieu — nem akar rcsszort-minisz- ter lenni, vagy legfeljebb Clemenceau mi­niszterelnöksége alatt .vállalna tárcát. Ügy lálszik, Barthou sem tudta volna leszerelni Tardieu éles támadásait, és így Poincaré bukásának esetére alig kínálkozott más meg­oldás, mint ez: a nyolcvannégy esztendős Clemenceau, vagy a hirtelen megnövekedői André Tardieu. Tardieu kormánya a német politika újabb kiélezésével ugyanúgy csak rövid átmenet lehetne, miqt Clemenceau kormánya: de ez a rövid átmenet sokat árthatna Franciaor­szágnak. Clemenceau és Tardieu nem ven­nék figyelembe az angol politikában bekö­vetkezett nagy fordulatot, vállalnák, sőt keresnek a teljes szakítást Angliával: és egyoldalúan megszigorítanák a rendszabá­lyokat Németországgal szemben. Ez teljessé tenné Franciaország elszigetelődését, aligha­nem súlyos következményekkel járna gazda, sági és pénzügyi vonatkozásokban, de a vá­lasztások idejére esetleg megerősítené a nemzeti blokkot, amelynek nem volna egy jobboldali republikánus ellenzéke: és nem kellene kivédenie a kritikát félrendszabályai ellen. Azonkívül még egyszer kísérletezni lehetne azzal a jelszóval, amely haza- árulókká bélyegzi és Franciaország bizton­ságának kockáztatásával vádolja meg azo­kat, akik hajlandóak Németország talpra- állását előresegíteni. A baloldali politikusok egy része félt a Tardieu-kaland kockázataitól, a baloldali politikusoknak egy széjesebb csoportja félt a nemzeti blokk választási helyzetének megjavulásától, és az egész baloldal végül egyetértett abban, hogy kár folytatni a tá­madásokat Poincaré ellen Clemnceau vagy Tardieu hatalomra segítése végett. Így kö­vetkezett be a francia politikai vihar hirte­len elcsendesedése: pedig majdnem bizo­nyos, hogy ez a hét meghozta volna Poin­caré bukását, ha a baloldal folytatja a ro­hamozást. lr. A nemzeti blokk tehát Poincaré kissé el- rongyolt zászlójával fog a választási küz- delembe indulni : és Poincaré eléggé kijó- zanult politikájával. Macdonald tévedhet Poincaré engedményeinek terjedelmére nézve, de az angol miniszterelnök mégsem beszélne kifejezett optimizmussal az Anglia és Franciaország közt megindult tárgyalások valószínű eredményéről, ha nem volnának a kezében bizonyos garan­ciák. Macdonald állásfoglalása a Henderson beszéde által váratlanul aktuálissá vált re­vízió kérdésével szemben szintén azt bizo­nyítja, hogy nem csupán Poincarénak van­nak zálogai a Ruhr-vidéken : de Macdonald is kapott zálogokat Párizsban. Ezt a kijózanodást a választási hadjárat során nem igen használhatja ki Poincaré, aLw ___MiM-aá.rt1•niwawri.Í FASOW&M&..KÍXJÍ ----------­BU DAPEST, SZOMBAT 1034 MÁRCIUS 1 ♦ 51- I M SZÁM

Next

/
Thumbnails
Contents