Világ, 1924. éprilis (15. évfolyam, 76-83. szám)

1924-04-01 / 76. szám

­ Világ a polgári jogok harcosa. Tiszteli a tu­domány, a művészet és a gondolat szabadságát. Oltalmazza a gyengéket, az elnyomottakat, az üldözötteket. Vétót kiált az igazságtalanságnak, a gyűlöletnek és a bosszúnak. Védelmezi a munkát, mely a békétlenség levegőjében el­sorvad. Hirdeti a népek, osztályok és felekeze­tek egyetértését. Tanítja az egyén áldozatkész-­ségét a nemzet és a társadalom nagy érdekei iránt, az erősebb mérsékletét a politikai és gaz­dasági életben. Hirdeti a műveltség hatalmát, a kaltóra útjának szabadságát és vámmentességét. X¥. É¥T©TyAM g arti/ ARA ISO* KOROKA “iTTM A I* E S ' t',' ■" K ' ” i" »"s5"41 Ál* ItILI 8 A Vilig Magyarország megújhodását a demos­kráciától és a fokozott műveltségtől várja. Nem veszi hiába ajkára a búza nevét, de a hazát szolgálja minden betűje, gondolata, érzése. A Világ ereje a tiszta meggyőződés: megtörhetik, de meg nem hajlíthatják. A Világ tiszteli má­sok meggyőződését, de hadat üzen az elvek mögé rejtőző kalandorságnak és üzletnek. A Világ eszméket, ideálokat, reformtörekvéseket szolgál, nem pártokat. Pajzsa a gyengéknek a védelmezője az elnyomottaknak ; kardja a szebbe jobb és tisztább magyar élet gondolatának. 1 ♦ ?6-IK SZÁM A Jatetlta­ l Nagypéntekig meg kell szavazni a fel­hatalmazási törvényjavaslatokat, mert kü­lönben Németország sorsára jutunk , így mondotta Bethlen István miniszterelnök és most a pártok előtt áll az a kérdés, hogy milyen álláspontot tanúsítsanak a miniszter­elnök felhívásával szemben. Olyan élesen és mereven állította fel a kérdést Bethlen István gróf, hogy a felelősséget e pillanat­ban senki sem óhajtja vállalni a szanálási tervezet megakadályozásáért, mert hiszen ma már, a pénzügyi politika eddigi ered­ményei után és abban a gazdasági helyzet­ben, ahová az utolsó esztendők politikája vitte az országot, valóban nincs is más ki­vezető út, mint a kölcsön. Lehetett volna­­csinálni más politikát, lehetett volna csi­nálni termelést, szabad kereskedelmet és ipari fejlődést, de ennek a lehetőségét már elmulasztotta a kormányzat, és ma a mi­niszterelnök megokolt, avagy talán meg­­okolatlan, de már elhangzott kijelentése u­tán valóban az a helyzet, hogy Nagypén­tekig szavaznia kell a nemzetgyűlésnek. Az egységes párt a legegyszerűbben fogja fel a helyzetet. A kormánypárt csak a fo­lyosón helyteleníti a törvénytervezeteket, és a miniszterelnökkel szemben, valamint a kormány pénzügyi politikájának megváltoz­tatására nincsenek is túlságosan nagy köve­telései. AZ egységes párt nem tartja meg­döbbentően terheseknek az ország ipari fej­lődésére sérelmes intézkedéseket, nem gon­dol arra sem, hogy az aranykorona-költség­vetés, s az aranykorona-adó természetszerű­leg feltételezné az aranykorona-jövedelmet is, legkivált a magántisztviselők és a mun­kásság aranykorona-fizetését, az egységes párt mindezekkel a kérdésekkel szemben a megoldás lehetőségét látja ab­ban, ha megint felszabadítják a kisüstöt, mert hiszen a kis­­üst mégis csak termelési tényező és ha bajba is jut a magyar gyáripar, ha válságba is kerül a kereskedelem, s ha lehetetlen is lesz a többtermelés, legalább mégis­ vissza­jut jogaihoz a kisüst. Az egységes párt már belenyugodott a tisztviselők létszámcsökken­tésének a kormány által tervezett módjába is, csupán egyetlen létszámemelési kíván­sága vtán, hogy emeljék fel a politikai ál­lamtitkárságok számát és vagy Erdőhegyi Lajos, vagy pedig Prónay György báró le­gyen államtitkár a miniszterelnökségen. Re­méljük, hogy ezt a súlyos problémát is meg lehet majd oldani az egységes párt keretén belül s államtitkárt kap a miniszterelnök, mert végre is mi lenne a szanálásból, ha véletlenül Erdőhegyi Lajos nem lenne sza­nálási államtitkár, vagy ha Prónay György báró, a közélelmezési minisztérium megszű­nésével csak egyszerű képviselő maradna, és megszűnnék az államtitkári címe ? Sok mindent túlélhet a nemzet, de ilyeneket mégsem ... Az ellenzéken a felhatalmazási javaslatok vitájának módjáról háromféle a felfogás. Az egyik felfogás azt mondja, hogy akármit is mond a miniszterelnök, akár ultima ratio­­ként tűzi is ki a nagypénteki határidőt, akár nem, mi addig beszélünk, ameddig akarunk. A másik álláspont hívei deklará­ciót óhajtanak felolvasni, azután ki akar­nak vonulni a teremből, hogy ezzel tiltakoz­zanak a kormány felhatalmazása ellen, vi­szont azonban mégsem akadályozzák meg a törvényjavaslatok megszavazását. A harma­dik álláspont hívei azt mondják, hogy a kormány pénzügyi diktatúrája után, ami­kor a nemzetgyűlésnek úgysem lesz már költségvetési joga, fölöslegesnek tartják mandátumuk megtartását, és így ennek a nézetnek a harcosai a passzivitást hangoz­tatják, mondván, hogy nem vesznek részt a vitában, leteszik mandátumukat és jöjjön, aminek jönnie kell. Őszintén megvalljuk, hogy a passzivitás volna a legerősebb fegyver a Bethlen-kor­­mányzattal szemben. Jól tudjuk például, hogy a kurzus-kormányra sokkal kellemet­lenebb volt az a helyzet, amíg a szocialisták nem vettek részt a parlamentben, mint a mai, még akkor is, ha ott a legélesebb kri­tikát is gyakorolják. A passzivitás azonban megoldhatatlan, mert hiszen ebben az el­határozásban az egész ellenzék alig volna egységes és még kevésbé volnának egysége­sek azok, akik a budapesti és budapest­­környéki kerületekben mint pótképviselők szerepelnek a listákon, mert ezek között bizony lehetnek olyanok, akik a passzivitást úgy értelmeznék, hogy most azután ők lehetnek aktív képviselők. A passzivitás fegyverével tehát nem lehet élni, viszont az ellenzék nem vállalhatja magára azt a fe­lelősséget sem, hogy Nagypénteken túl is kihúzza a vitát. Végre is Bethlen ezzel a terminussal az ellenzékre óhajtotta hárítani a felelősséget az esetleges bajokért, mondjuk csak az esetlegesen drágább és rosszabb kölcsönfeltételekért. Nagypéntekig azonban módja van az ellenzéknek a kritikára is, a bírálatra is. Ezt a két és fél hetet kell csakugyan az ellenzéknek kihasználnia és ezen az időhatáron belül kell teljes mérték­ben érvényesítenie parlamentáris jogait. Az ellenzéknek az a feladata, hogy bírálja a kormányzatot és hogy kifejtse a maga po­litikájának okait, elveit és célkitűzéseit. Soha az ellenzéknek különb és jobb alkalma nem volt, hogy felsorolja és megvilágítsa az utolsó esztendők politikai hibáit, gaz­dálkodásait, és pénzügyi rendszerének bírá­latát, és soha az ellenzéknek jobb alkalma nem volt programot adni, más és igazabb programot adni a nemzet számára, mint amit­ a kormány ad, mint amilyen alkalma ezekben a következő napokban lesz. Ha nyolcórás üléseken, ha tízórás üléseken, ha tizenhat órás üléseken is, de az ellenzéknek teljesítenie kell most a kötelességét az or­szággal szemben és kötelességét saját poli­tikai feladatával szemben. A parlament végre is az elvek és gondolatok csatatere; hadd mérkőzzenek meg egyszer az elmék a nagy politikai, közéleti, gazdasági és pénz­ügyi kérdések megvitatásában ! Bethlen István gróf azt mondotta, hogy Nagypéntekig meg kell szavazni a felhatal­mazási törvényt. Addig azonban a parla­mentnek az a kötelessége, hogy képet adjon az országnak az ország mai helyzetéről, po­litikai célkitűzéseiről, a pénzügy jövendőjé­ről. Ám szavazza meg a többség Nagy­péntekre a javaslatot, ám vonuljon ki az ellenzék deklarációval a vita után, nagy­csütörtökön a szavazás elől, de az egész ellenzéknek méltónak kell maradnia felada­tához és kötelességéhez, s ebben a súlyos és nehéz helyzetben az ország lelkiismeretét kell megszólaltatnia. Ennek a lelkiismeret­­nek a szava pedig nemcsak a jelennek szól, de a jövőnek is, mert egy nemzet életé­ben elhangozhatnak szavak, amelyeknek csak holnap, vagy holnapután lesz vissz­hangjuk vagy eredményük, de egyszer mégis­­­csak lesz. Egyetlen politika sem örök és a­­ parlamenti taktikán felül van egy másik­­ nagyobb, politikai taktika is: meggyőzni az országot... Machemia és Poincaré küzdelme kormányának követendő politikájáról majd a parlamentben nyilatkozik Poincaré, ha új kabinetjével bemutatkozik, s egyelőre a világpolitikának az az izgalmas kérdése, hogy mennyiben változik meg, s egyáltalán megváltozik-e ez a politika. Az angol lapok, amelyek legtöbbet foglalkoznak e kérdéssel, szinte kivétel nélkül igen nagy nyugtalan­sággal tárgyalják a párizsi Matin-nek állító­lag az Elysée-palotából, tehát Millerand ré­széről származó értesülését, amely azt közli, hogy a francia politika alapelvei változatla­nok maradnak és hogy a Ruhr-vidéket csakis a jóvátétel teljes lefizetése után ürí­tik ki. A Daily News ezt a kijelentést Franciaor­szág leendő katasztrófája előjelének tekinti,­­ mert a Németország ellen irányuló intranzi­­gencia kétségkívül jobboldali fordulatot fog a német választásokon előidézni. A Nation szerint a francia értesülés azt jelenti, hogy megmaradt az intranzigens nacionalizmus, vagyis a háború állandó veszedelme. A biztonsági kérdésről Párizs és London között folytatott tárgyalásokról is sok az ellentétes hír. A Westminster Gazette hely­teleníti Macdonald álláspontját, hogy a szakértői jelentés előterjesztése előtt nem akarja a maga politikáját vázolni. A Times a garanciális szerződésnek eleve való vissza­utasítását elhamarkodottnak mondja, míg a Morningpost szerint tisztában kell lenni azzal, hogy Poincaré semmi mást nem akar, mint Franciaország, Anglia és Belgium ka­tonai szövetségét Németország és Oroszor­szág ellen. A Daily Herald attól tart, hogy Macdonald idealizmusa vereséget szenved Franciaország realizmusával szemben. Lon­donban azt is tudják, hogy Poincaré nem­ hivatalos fáradozásokat folytat Rómá­ban avégből, hogy a biztonsági kérdésben a maga felfogásának nyerje meg Mussolinit is, így Foch tábornagy római útja is e kísérle­tek egyik akciója. Ha Olaszország elfogadja Poincaré érveit, akkor Franciaország tá­mogatná Olaszország álláspontját a jóvátétel és a szövetségközi adósságok kérdésében. A Daily Mail a hírekkel szemben tudni véli, hogy London és Berlin között eszme­csere folyik Németországnak a népszövet­ségbe való belépéséről. Szintúgy tárgyalások folynak Párizs és London között arról, várjon Franciaország hajlandó volna-e elfo­gadni azokat a feltételeket, melyeknek telje­sítésétől teszi Németország függővé a nép­­szövetségbe való belépését. Azt hiszik, hogy a tárgyalásokkal kapcsolatban belátható időn belül egy német államférfiú Londonba utazik.­­ Kedvezőtlenül fogadták a kormány­nyilatkozatot Párizsból jelenti a Világ tudósítója. A Poincaré-kormány bemutatkozása a mai na­pon határozottan kedvezőtlen előjelek mel­lett történt. Csak a miniszterelnök szemé­lyes barátai tettek kísérletet arra vonatko­zólag, hogy az új kormányt megjelenésekor ovációban részesítsék. Ez a kísérlet azonban úgyszólván teljesen csődöt mondott és leg­feljebb tizenkét tenyér verődött össze még akkor is, amikor maga Poincaré foglalt helyet az emelvényen. A miniszterelnök a kormánynyilatkozatot sem olvashatta fel nyugodtan. Kezdettől fogva állandóan szü­neteket kellett tartania a felolvasásában, mert a heves fczb.cSkiőHásp&:éti.«t~'--.eftmt&s­ken minduntalan kitörő vihar állandóan megakadályozták beszéde folytatásában. A kormánynyilatkozat felolvasásának be­fejezése után az elnök közölte a beérkezett interpellációkat és megkérdezte a kormányt, mikor hajlandó azokra válaszolni. Poincaré felszólította a kamarát, hogy a kormány általános politikájáról szóló inter­pellációkat holnap, kedden délután vegye tárgyalás alá, miután a kamara és a szená­tus az újjáépítésre vonatkozó három havi indemnitást már elfogadta. A vita lezárása után a javaslatot elfogad­ták. Marsai pénzügyminiszter kéri a felhatal­mazási javaslat azonnali tárgyalását. A kamara ilyen értelemben határozott Rövid szünet után Etunod előadó emelke­dett szólásra. Abból indult ki, hogy Német­ország eddigelé nem egészen 9 milliárd aranymárkát fizetett, amelyből csak 6150 milliót osztottak fel a szövetségesek között. Franciaország készpénzben csak 143.325.000 aranymárkát kapott. Ebből Németország jóvátételi számlájára összesen 189 millió aranymárkát írtak jóvá. Beszéde további során szólott a Ruhr-megszállás mérlegéről és azt állította, hogy a helyzet napról-napra javul. Poincaré ezután ismételten megerősíti az előadó által megállapított számokat, amelye­ket a miniszterelnök a szenátusban röviden már ismertetett, azonban hozzáteszi, hogy a frank kurzusának márkára való átszámí­tási kulcsa már kissé idejét múlta és e te­kintetben több szám helyesbítése válik szük­ségessé. A nemzet szuverenitása — szóbeszéd A szenátusban Lefébvre du Prey igazság­ügyminiszter olvasta föl a kormánynyilat­kozatot. A nyilatkozat elejét melegség nél-­­­kül,­ azonban figyelemmel fogadták. Midőn­­ a nemzet szuverenitásáról volt szó, Delahaye­­ szenátor közbekiáltott: Szóbeszéd. Az igaz­ságügyminiszter erre a félbeszakításra nem­­ felelt s be tudta fejezni nyilatkozatát anél­kül, hogy még valaki félbeszakította volna. A nyilatkozat felolvasásának befejezését mérsékelt tetszésnyilvánítással fogadták. Az elnök bejelentette, hogy Massabeau szená­tor, a köztársasági unió tagja, interpellációt nyújtott be a kormány általános politikájá­ról, amelynek tárgyalását Poincaréval egyet­értésben tűzik napirendre.­ Elfogadták a költségvetési javaslatot Ma délután folytatták az újjáépítési költ­ségvetés háromhavi előirányzatáról a vitát. A szocialista Inghels bírálta Raibel és Lou­­cheur volt újjáépítési miniszterek tevékeny­ségét, akik nagy vállalatoknak módot ad­tak arra, hogy megszedjék magukat, a kis­embereket ellenben megkárosították. Az ilyen „botrányos" módon meggazdagodott cégek között megemlíti a Peugeot-céget is. Raibel csodálkozásának ad kifejezést, hogy a vizsgálóbizottság, ha ilyesmit felfe­­­­dezett, őt nem idézte meg. Miután Marsai pénzügyminiszter a költ­ségvetési javaslat elfogadásáért síkraszállt, azt kézfelemeléssel megszavazták. A tör­vényjavaslatot ezután áttették a szenátus­hoz, amelyet este njjklenc, órára hívtak össze.­ v Aranykor Csupa tavaszi optimizmus ragyogott abban­ a nyilatkozatban, amellyel Korányi Frigyes báró köszöntötte a pénzügyi diktatúra Ma­gyarországát. És Korányi optimizmusának­ őszinteségében már csak azért sem lehet ké­telkedni, mert a jövőnek ez a világos képe egy múltbeli súlyos pesszimizmus sötét hát­teréből emelkedik ki. Öt év múltán meg­­vallja most Korányi, hogy ő már akkor, első pénzügyminisztersége idején előre látott mindent, ami azóta bekövetkezett , és csak azért nem szólt, mert nem akarta kétségbe­­ejteni az embereket. Még kezünkben van­nak a Korányi-féle első vagyonváltság pénz­tári címletei, amelyeket ma, kétszázötvened­­részükre hanyatlott értékben is csak húsz százalék levonással fogad el a harmadik­ vagyonváltság törlesztésére az állam —■ ám e kellemetlen emlék nem ronthatja meg mai örömünket, hiszen Korányi maga mondja most, hogy az akkori szanálást ő époly reménytelennek látta, mint amilyen­­ re­ményteljesnek látja a mostanit. Aki ilyen vátesznek bizonyult a sötét múltra nézve, az bizonnyal most is igaz sugallat alapján­ ígéri a boldog jövendőt. Az aranykoronás költségvetésben, az aranykoronás adókban, aranykoronás házbérekben és aranykoronás jóvátételben Magyarország aranykorának hajnalodását látja Korányi aranyos optimiz­musa. S e gyönyörű képnek legszebb rész­lete az, amely a munka jövőjét vetíti elénk­­„Mind­enkinek nehéz gondjai lesznek —­ mondja az aranykor pénzügyminisztere —, de a munkásnak jobb lesz a fizetése, mint volt és a munka ellenértéke a megélhetés szükségleteihez képest arányosan fog növe­­kedni.“ Hosszú nyilatkozatának végén, inkább csak odavetve vázolja fel a munka arany­korának ezt a képét Korányi, de nem kétsé­ges, hogy ennek a jóslásnak tulajdonítja ő maga is a legnagyobb fontosságot. A munka megbecsülése, a munka tisztes ellenértéké­nek biztosítása ! Hát kell-e és lehet-e ennél fontosabb eredmény, ennél hatalmasabb lé­pés az igazi szociális — nemcsak államház­tartási­­ rekonstrukció útján ? Minden egyéb hátramenésnek, minden más irányú leromlásnak kérdése emellett jelentékte­lenné törpül. Hiszen igaz : a kereskedelem, az ipar, a tőzsde sorsa szintén nem csekély problémák, de mindezek végső soron mégis csak részletkérdései annak a legfontosabb problémának, amelyen minden kölcsönügyön és minden politikán túl az egész ma­gyar társadalom sorsa fordul meg : lehet-e Magyarországon munkából tisztességesen megélni ? Korányi igennel felel­ő­s ha igaza van, akkor igaza van a kormánynak, amikor e cél érdekében a legsúlyosabb ál­dozatokat követeli mindenkitől. Korányi igennel felel — és ez az igent bizonyára nem csupán az ő optimizmusá­nak tavaszi hangulatából fakad, hanem elsősorban a tényei, logikus szemléletéből. Megpróbáljuk követni ezt a logikát. A négy, gondosan kidolgozott kormányjavaslatban ugyan egy árva szót sem találunk a munka rekonstrukciójáról, de a javaslatok összes­ségében mégis könnyű megtalálni azt a logikai alapot, amelyre Korányi jóslata tá­maszkodik. A pénzügyi rekonstrukció leg­elsősorban a tőkétől követel súlyos áldoza­tokat, már­pedig ha a munka érdekei —­ amint a logika következteti — ellentétesek­ a tőke érdekeivel, akkor világos, hogy a kormány és a dolgozók közös úton járnak- Minél erősebb a tőke, annál rosszabb a­ munkás sorsa —­ hirdeti a régi doktrina- És ha ez igaz, akkor — gondolja nyilván Korányi — igaz a megfordított­ja is : minél inkább gyengül a tőke, annál jobbra válik a munka helyzete. Az a kormány tehát, amely egy megfelelő adópolitikával a tőkét egészen tönkreteszi, ezáltal csupán mély, gyakorlati szociális készségéről tesz bizony­ságot ... Nem tudjuk, hogy valóban ez volt-e a pénzügyminiszter gondolatmenete, de föl kell tennünk, hogy így van, mert a tényekben, azaz a szanálási programban, más alapot az ő következtetésére nem talá­lunk. Ha azonban így van, akkor Korányi op­timizmusa nagyon aggasztó perspektívába vész. Aggasztó a perspektíva, amely ebből a logikából adódik, nemcsak a tőkére, de a munkára nézve is. S hogy az utóbbi aggo­dalom bennünk az első, azt szeretnék kü­lön hangsúlyozni. Legyünk tisztában eggyel : a magyar progresszív liberalizmus­nak nem feladata az, hogy a kapitalizmus­nak mindenáron védelmére keljen. A­ progresszív sajtó nem lehet és nem is akar lenni egyetlen osztálynak, egyetlen érdek­csoportnak prókátora, hanem a­ társadalom

Next