Világ, 1925. február (16. évfolyam, 26-48. szám)

1925-02-01 / 26. szám

X VBáj a pol|W Jo*ok hartMS. TIirieB a In* ituming, a műtéssel és a C cm­­tolat szabadságét. Oltalmazza a gyengéket, az elnyomottakat, az üldözötteket. Vétót kiélt az igazságtalanságnak, a gyűlöletnek és a bosszúnak. Védelmezi a mankót, mely a békétlenség levegőjében el­sorvad. Hirdeti a népek, osztályok és felekeze­­tek egyetértését Tanítja az egyén áldozatkész­ségét a nemzet és a társadalom nagy érdekes trónt, az erősebb mérsékletét a politikai és gaz­dagsg­ életben. Hirdeti a műveltség hatalmát, a kultúra útjának szabadságát és vámmentességét. Ama 4000 kobo­­l Vttág Magyarország mtfifegrt « *»g»* krácsától és a tokozott műveltségtől várja. Nem veaxi hiába ajkára a baxa nevét, áe • haßát •rolaálja inloaen betűje, gondolata, érzése. A Világ ereje a tiszta meggyőződés: roetflojrne­k, de meg nem hajnithatják. A Világ tiszteli má­sok meggyőződését, de hadat illen az elvek mögé rejtőző kalandorságnak és üzletnek. A Világ eszméket. ideálokat, reformtörekvéseket szolgál, nem pártokat. Pajzsa a gyengéknek, védelmezője az elnyomottaknak, kardja a szebb, jobb és tisztább magyar élet gondolatának. XVI. ÉVFOLYAM 26. SZÁM­­ 1013-35 szerkesztette: Bukresz Lajos ♦ VASÁRNAP, 1925 FEBRUÁR 1 Kilenc hét ! Kilenc hete lépett passzivitásba a baloldali fellenzék negyvenhat tagja, és talán a mi­niszterelnök sem fogja kétségbe vonni azt, hogy ez a negyvenhat képviselő legalább kilencvenkét mandátumot jelentett már a nemzetgyűlés összeillésének napjaiban is. Hiszen a választási rendszernek miniszter­­tanácsi rendelet útján történt megváltozta­tása nélkül, és akkor, ha a budai Várban elhelyezett választási diktátor keze nem nyúlik hosszúra , legalább kilencvenkét, és nem negyvenhat képviselő ült volna a nem­zetgyűlésnek azokon a baloldali padjain amelyek néptelenek és elhagyottak novem­ber huszonkilencedike óta. Éppen ezért sok másért az az érzésünk, mintha a kormány túlzott könnyedséggel kezelné a passzivitás kérdését és nem látna be valamit, amit tartoznék belátni. Ez a nemzetgyűlés súlyos születési hibával jött létre és már a nemzetgyűlés születésnapján foglalkoztak a passzivitás eszméivel az ösz­­szes ellenzéki pártok, nem csupán azok a képviselők, akik most kilenc hét óta van­nak távol a nemzetgyűlés tanácskozásaitól.­­Az ellenzéki pártoknak élénk kétségük volt a nemzetgyűlés által végzett munka törvé­nyességével szemben, már a második nem­zetgyűlés összeülésének napjaiban , és igen határozott formában adtak kifejezést kétsé­geiknek. A születési hibát nem szabad te­téznie a kilencvenkét mandátum tartós tá­­volmarasztásával az olyan kormánynak, amely a forradalom hullámverése után a legalitás elvét akarja újból tekintélyre emelni. A legalitás elvére nézve igen sérel­mes a csonka parlament, amelynek hatá­rozatai mégis csak a csonka érvényes­­ségűek. Már­pedig az a kedélyes nyugalom, amelyet a kormány mutat, vagy színlel a passzivitással szemben, még inkább meg­­­­csonkítja majd a nemzetgyűlést. Egyre világosabb, hogy a nemzetgyűlésen maradt ellenzéki képviselők helyzete min­den nappal tar­that­atlanabbbá válik. Akár­milyen taktikai, vagy politikai mérlegelések bírták az ilyen képviselőket a maradásra, a közvélemény igen nagy része ma már a­­kormány segédcsapatait látja abban az aktív ellenzékben, amely a passzív ellenzék távol­léte mellett nem fejthet ki hatásos aktivitást. "A közvélemény igen nagy része előtt az ellenzéki­­ képviselők passzivitásba lépett nagy csoportjai jelentik egyszerűen­­ az ellenzéket, és egyre kisebb a hajlandóság arra,­hogy ellenzékieknek tekintsék azokat a képviselőket, akik nem ülnek az ellenzéki padokon, a nemzetgyűlés tanácstermében. A látszat súlyos, és a látszattal szemben védekezniük kell az aktív ellenzéki képvise­lőknek, annál inkább, mert a november végén kialakult taktikai mérlegelések na­gyon eltolódtak azáltal, hogy a kormány kilenc hét óta nézi könnyed közömbösséggel a passzivitást. Ez a könnyed közömbösség­i logika és a­­ józanság minden törvénye szerint— az ellenzék passzív csoportjainak visszatérése helyett az ellenzék passzív cso­portjainak kiszélesítésére fog vezetni, tehát­­— egyre zavartalanabb lesz majd a kormány munkája a parlamentben. Egyre zavartala­nabb és egyre — bizonytalanabb, a legalitás elvének szempontjából. Itt volna az­ idő, amikor a kormánynak választania kell a két konzekvens álláspont között. Vagy az egyiket, vagy a másikat. Az egyik az volna, ha Bethlen István gróf ki­mélyítené azt a flörtöt, amelyet a múlt héten kezdett meg a passzivitásba vonult el­lenzék vezéreivel, m­ég­pedig kimélyítené őszinte, komoly tárgyalásokká. Vagy pedig ne várja be a miniszterelnök, amíg még több pad ürül ki a nemzetgyűlés ellenzéki oldalán, hanem egészítse ki a szanálási pro­gramot a nemzetgyűlés fűtési és világítási költségeinek megtakarításával, ne fárassza híveit a korai felkelés képtelenségével, és érje be azzal, hogy a hét egy-két estéjén konferenciát hív össze az egységes párt he­lyiségeiben, és bonyolítsa le ott­­ a parla­mentáris munkát. A meghívókat az egysé­ges párt értekezleteire könnyű volna kiegé­szíteni ezzel a záradékkal. Vendégeket szí­vesen látunk... Ha ez megtörténik, akkor senki a képviselők közül nem panaszkodha­­tik azért, hogy őt mellőzés éri az ország kormányzásának munkájánál, bár senki sem tudja magáról, megbízható-e, vagy tényleg van valami a füle mögött. őszintén szólva: a kormány szempontjából lelkileg az ország nagyobbik része valóban megbízhatatlan, mert élesen szemben áll azzal a politikai és gazdasági rendszerrel, amelybe a kormányzáshoz szükséges kevés bölcsesség beleszorítja. De ez a megbízhatat­lanság csupán érzelmi, és a rendőrök, konfi­­densek és egyéb ellenőrző szervek keresve sem találnak olyan szándékokat, amelyek a törvényes eszközök megkerülésével kísérel­nének szembeszállni a kormányzattal. Megértjük az üldözési mániát, megértjük a szociáldemokrata nagygyűlések rendőri kon­­trolját, — vagy ha úgy tetszik, a mulató­helyek ellenőrzését — az erkölcsi rend védelmében. De teljességgel érthetetlennek, sőt nevetségesnek tartjuk, hogy a kormány ezt a kontráit most kiterjesztette — a Magyar Tudományos Akadémiára is, amely ellen pedig sem politikailag, sem erkölcsileg soha egyetlen kifogás nem merült föl. Az Aka­démia tiszteletreméltó halhatatlanjai minden időben respektálták a princípiumot, amely­nek értelmében minden hatalom istentől való és az utóbbi hat esztendő során sem adták tanújelét annak, mintha most kevésbé res­pektálnák. A kormány azonban mégsem bízik az Akadémiában és arra a gyűlésre, amelyen a halhatatlanok kijelölik képviselő­jüket a főváros profán közgyűlése számára, hatósági biztost akar küldeni, aki, az Aka­démia aggodalmas magyarázata szerint „esetleg óvást is emelhet a határozat ellen“. Ugyanez a sérelem fenyegeti a Kisfaludyról és Petőfiről elnevezett irodalmi társaságokat is, holott ezek a kommunizmus után kézzel­foghatóan bebizonyították, milyen szigo­rúan értelmezik a megbízhatóság kérdését,­­ ha politikai és nem irodalmi megbízható­ságról van szó. Úgy látszik, a fiataloson temperamentumos Rakovszky Iván nem tiszteli eléggé a véne­ket és rémeket lát ott is, ahol a megbízható­ság az életkorral jár, azonkívül pedig egyik alapfeltétele a szentelt falak közé való meg­érkezésnek. Az Akadémia alapszabályaiban ma is olvasható, hogy a testület tagjai a repülés problémájával és a kör négyszögesí­tésének képtelenségével nem foglalkozhat­nak. Ezt a pontot eddig nem sértették meg az akadémikusok, holott száznyolcvan fran­kért ma már Budapestről Párizsba lehet repülni. Viszont kétségtelen az is, hogy a kört máig sem sikerült négyszögesíteni — és ez az Akadémia providenciájának nyomaté­kos bizonyítéka. Amikor egy testület, amely az írott törvényt annyira tiszteletben tartja, hogy a valósággal dacolva, nem foglalkozik a repülés problémájával és amelynek eddig egyetlen renitens tagja sem kísérletezett a kör négyszögesítésével: kétségtelenül fokozottabb mértékben respektálja az állam törvényeit, és a hatalmasok rendelkezéseit, mint egy bármily tiszteletreméltó alapszabályt. A kor­mány igazán nevetségessé válnék, ha ebben egy pillanatra is kételkedni próbál és ható­sági biztost küld annak ellenőrzésére, hogy Császár Elemér, Szász Károly avagy Pejcár Gyula kit küldenek be a főváros parlament­jébe. A megbízhatatlan vének Hat esztendő alatt alaposan megszokhatta az ország minden rendű és rangú­­ polgára, hogy az államhatalom mai birtokosai igye­keznek politikailag, gazdaságilag és lelkileg korlátozni az akciószabadságot. A korlátok­nak és a kontrálnak olyan tökéletes szerve­zetét építette ki a kurzus üldözési mániává fajult aggodalmaskodása, hogy itt már való­ A szocialisták is a porosz országgyűlés feloszlatását sürgetik (A Világ berlini tudósítójától.) Az a nyi­latkozat, vagy inkább az a hosszú és rész­letes beszéd, amelyet Luther kancellár tar­tott tegnap a külföldi lapok tudósítói előtt, elég nagy mértékben levezette a belpolitikai feszültséget, és az idáig érkezett jelentések szerint kedvezően hatott Párizsban, valamint Londonban is. A beszéd­­ igazolja azokat, akik bizonyosra vették, hogy a német nem­zetiek haladéktalanul szegre akasztják na­cionalista törekvéseiket, amint kezükre ju­tott, a hatalom, mert a nacionalista jel­szavakkal elsősorban szavazataik számát akarták szaporítani, viszont most az a céljuk, hogy megtalálják a modus vivendi-t Angliá­val és Franciaországgal, hiszen enélkül nem maradhatnának sokáig kormányon. Amint a német nemzetiek négy hónap előtt kiküldöttek ötvenegy képviselőt a lon­doni egyezmény ratifikálására, úgy most majd az egész német nemzeti párt feladja az idáig hirdetett merev külpolitikai elveket a hatalom biztosítása végett. Ebben az irány­ban igen nagy lépést jelentett Luther tegnap este kifejtett felfogása a külpolitika nagy kérdéseiről, és a német nemzeti lapok ma reggel­ vagy helyeslően veszik tudomá­sul Luther kijelentéseit, vagy nem foglalnak állást velük szemben, de nincsen egyetlen olyan német nemzeti lap, amely megvá­dolná a kancellárt azzal, hogy ellentétbe ke­rült a német nemzeti párt külpolitikai tö­rekvéseivel.­­Pedig Luther kijelentései igen élesen fordulna­k szentbe azokkal a jelsza­vakkal, amelyeket a német nemzetiek hir­dettek a választási küzdelem alatt. Luther tegnap este elhangzott kijelentései mindenesetre sokkal inkább posszibilissá tették a Luther-kormányt Párizs, London és New York felé, amilyen idáig volt, és na­gyon mérsékelték a birodalmi gyűlés bal­oldali pártjainak ingerültségét is. Ha tehát a német nemzetiek tovább haladnak évek óta hirdetett külpolitikai elveik szegre­­akasztásánál, akkor­ egyelőre nem fenyegeti veszély a Luther-kormány fenmaradását odahaza sem. Csak éppen a helyzet az, hogy a német nemzetiek gazdaságpoltikai törek­véseik érvényesítéséért teszik meg a nagy engedményeket a külpolitika területén, és így a most letompított ellentétek újból ki­éleződnek majd akkor, ha a gazdaságpoliti­kai problémák megoldására kerül a sor. Braun, az újonnan megválasztott porosz miniszterelnök még nem adott végleges vá­laszt arra,­ várjon , vállalja-e a megbízatást, vagy sem. A berlini politikai körök általában azt hiszik, hogy a választás eredményének kihirdetése után néhány órával kéz alatt tár­gyalások indultak meg a baloldali blokk és a német néppárt között, arra nézve, vájjon a német néppárt nem volna-e hajlandó állás­pontjának megváltoztatásával a kormányban maradni. Ezeknek a tárgyalásoknak azon­ban nincsen nagy kilátásuk a sikerre, hiszen a német néppárt tegnap már megállapodott a német nemzetiekkel, hogy közös obstruk­­cióval fogja lehetetlenné tenni a porosz országgyűlés munkáját, és így kényszerítik ki az új választásokat Poroszországban. Noha a baloldali pártok győztek, a bal­oldali körökben is erős szkepszissel ítélik meg a porosz helyzetet, hiszen Braun tegnap tizenkét szavazat relatív többséggel, és egy szavazat abszolút többséggel telt újból po­­ros­z mfofszterok­ak, ez pedig legalább is­ bi­zonytalan bázis a kormányzásra. De az új választások jelszava, amelyet tegnap a jobb­oldali pártok és a kommunisták vetettek fel, — igen nagy visszhangra talált a porosz szo­cialistáknál, és a porosz országgyűlés de­mokrata csoportjánál. Itt ugyanis azt hiszik, hogy az új választások a baloldalnak hozná­nak tíz-tizenkét mandátum nyereséget, nem a jobboldalnak és a kommunistáknak, már­pedig tíz-tizenkét mandátum nyereség elér volna arra, hogy kormányképes többségre segítse a baloldali pártok szövetségét. Igen bajos megítélni, várjon a választási eredményekre nézve felállított prognózis tekintetében a jobboldalnak, vagy a balol­dalnak várakozásai teljesülnének-e. Négy­­százötven mandátumhoz képest igen kevés ez a tíz-tizenkét mandátum, viszont az nem valószínű, hogy az új választások matemati­­kailag azonos eredményre vezetnének,­­mint a december hetedikén megejtett választások, és a tiz­tizenkét mandátum gazda­változása csakugyan elég volna arra, hogy meg­oldja vagy­­ egészen megoldhatatlanná tegye a helyzetet. Ha a baloldali blokk három pártja kapná meg ezt­­ a tíz-tizenkét mandátumot, akkor a szocialis­ták­­ a ,demokratákkal­­ és a centrummal szövetkezve csakugyan vállalhatnák a kor­mányzást. Viszont akkor, ha ez a tíz-tizen­két mandátum a jobboldal és a kommunis­ták között oszlana meg, az új porosz or­szággyűlésen a jobboldalnak és a kommu­nistáknak volna együtt abszolút többségük a­­baloldali koalícióval szemben, tehát mód­juk volna meghiúsítani a baloldali koalíció minden kísérletét a kormányalakításra, vi­szont a jobboldal nem tudna kormányt ala­kítani. Nem tartják lehetetlennek azt, hogy a porosz országgyűlés német néppárti tagjai — jobbfelől fognak nyomást kapni arra nézve, hogy engedjenek, és ne tegyék lehe­tetlenné már most sem a baloldali kormány­alakítást. Egyes jobboldali körök ugyanis azt hiszik, hogy a baloldal a német biro­dalmi gyűlésen sokkal türelmesebb volna a Luther-kormánnyal szemben, ha Porosz­­ország kormányzása megmaradna a bal­oldali pártok kezében és így a birodalom jobboldali kormányának érdekében egyes körökben van hajlandóság arra, hogy át­­engedjék a baloldalnak Poroszországot. . A jövő hétre három eseményt vár a né­met politika. Az entente-hatalmak részéről a bizonyítékok közlését a tiltott német fegy­verkezésekre nézve, a porosz helyzet tisztá­zódását, és azokat a hír szerint igen érdekes eredményeket,­­ amelyekre a Barmat-ügyben kiküldött parlamentáris bizottság munkája fog vezetni. Eduard Bernstein A német szocialista párt egyik nagy vete­ránja töltötte be most hetvenötödik eszten­dejét, Eduard Bernstein, aki az évek soráig rendes cikkírója volt a Világ­nak is, és csak akkor kezdtek el gyérülni cikkei a Világ hasábjain, mikor előrehaladott kora kény­szerítette Bernsteint munkájának korlátozás­­ára. De azért a hetvenöt esztendős aggass­­yán sokat dolgozik még ma is. Bernstein a német szocialista párt vezér­karában egyike azoknak a keveseknek, akik szerepet játszottak már a szocialista moz­galom romantikus napjaiban is, azután pe­dig megérték a szocialista párt hatalomra­­jutását. De éppen a szocialista mozgalom­nak ezek a veteránjai tudtak legkevésbé örülni annak a hatalomnak, amely által az övék lett a rendelkezési jog a német biro­dalom­­ csődtömege fölött. Hiszen másként alig lehet nevezni a német politikai és gaz­dasági életnek azt a helyzetét, amely a há­ború elvesztése után alakult ki. öröm nél­kül fogadta Bernstein ezt a szomorú győzel­met, de a helyzet tiszta mérlegelésével és a konzekvenciák teljes fölismerésével, amint Eduard Bernstein éppen a legnehezebb na­pokban bizonyult a realitások emberének, pedig jó darab ideig csak a nagy teoretikust látták benne. A szocialista mozgalommal szemben al­kalmazott Bismarck-féle erős kéz elől Bern­­stein kénytelen volt emigrálni, és hosszú éveket töltött Londonban és Svájcban ; ki­­lárt Londonban igen termékeny éveket, így ezután csak aránylag későn kapcsolódott be az aktív politikai életbe, és ötvenkét esz­tendős volt már, amikor súlyos könyvei­nek ajánlólevelével 1902-ben először kapott helyet a német birodalmi gyűlés padjain. Eleinte saját pártja is némi bizalmatlanság­gal fogadta, akármilyen becsületük volt Bernstein könyveinek, mert attól tartottak, hogy Bernstein tudományos munkásságánál fogva, és hosszú külföldi tartózkodása után nem fogja megtanulni az alkalmazkodást a politika gyakorlati törvén­yeihez, és egy­­ideig Bernstein csakugyan zavarokat oko­zott a német szocialista politikában, csak éppen ezek a zavarok később igen szükséges előkészületeknek mutatkoztak a szocialista párt által végzett nagy, praktikus munkához. Bernstein pártütőne­k látszott, amikor fel­állította híres tételét: a mozgalom­­minden, — a végcél semmi... Ez a sokat támadott tétel, melyért Bernstein éles ellentétbe került Bebel-l­el, és a német szocialista pártnak szinte egész vezérkarával, lett azóta a szo­cialista párt által követett politika tengelyé­vé Németországban csak úgy, mint Francia­­országban és Angliában. Hiszen politikájá­nak elméleti alapjait nézve MacDonald is Bernstein tanítványai közé tartozik, mert MacDonald szintén azt hirdeti, hogy az an­gol munkáspárt számára a szocializmus a cél, amelyet soha nem szabad szem elől té­veszteni, de a szocializmus nem olyan program, amelynek minden pontját egyik napról a másikra lehetne vagy volna sza­bad valóra váltani. Akkor, amikor Bernstein állította fel tételét, a ném­et szocialista moz­galom és a német polgári társadalom úgy állott szemben, mint két ellentétes világ, amelyet áthidalhatatlan szakadék választ el egymástól. A fejlődés szervességében és fo­kozatosságában kevesen hittek Bern­s­tein fel­lépése előtt, és a német szocialisták feltevése az volt, hogy előbb, vagy utóbb egyetlen na­pon fog­ következni a polgári társadalomnak az az összeomlása, amelyből kibontakozik majd a társadalom új rendjének felépítése. Bebel és társai egyetlen éles, nagy fordulat­tól várták törekvéseik győzelmét, Bernstein tehát egy dogmává kövesedett felfogás ellen vétett, mikor arról beszélt, hogy az éles, nagy fordulat helyett más fog következni: egy hosszú, nagy út, amely lépésről-lépésre vezet a cél elérése felé. A revizionista mozgalom vezére gyanánt a német szocialista párt jobbszárnyához számított Bernstein, és így nem kis megle­petést keltett az, hogy a háború másnapján egyszerre a független szocialisták csoportja mellé állt a revizionista vezér, és a hadihite­­lek megszavazása ellen fordult, akkor, ami­kor a nála dogmatikusabb szocialista vezé­rek még szükségesnek tartották a háború financiális eszközeinek engedélyezését. Pedig Bernstein, a gyakorlati valóságoktól állítólag idegen teoretikus, a háború alatt sem volt más, mint évekkel a háború előtt, a revizionista mozgalom élén: a praktikus lehetőségek és­­ a praktikus szükségességek emb­ere. Bernstein észrevette azt, amit a német szocialisták jórésze nem akart észrevenni, milyen szükség van arra, hogy MacDonald és Snowden állásfoglalása az angol alsóház­.

Next