Világ, 1925. március (16. évfolyam, 49-73. szám)

1925-03-01 / 49. szám

2­­926 március TV VILÁG sához igazodott a német szocialista párt állásfoglalása a fontosabb kérdések nagy­­ részében. Amikor meghalt August Bebel, aki egyéb­ként életének vége felé már egyre inkább ki­ejtette kezéből a párt vezetésének gyeplőjét, két jelölt volt Bebel örökének átvételére. Ebert és Hugo Haase, aki már néhány év előtt áldozatául esett a rágalmaknak, sokkal kézzelfoghatóbb módon, mint Ebert, egy politikai gyilkosság áldozata gyanánt. Pedig Haase szintén egyike azoknak a politikusok­nak, akikről nagy tisztelettel fog beszélni a történetírás, mert ha az igazán nagy poli­tikai vezér igazi formátuma hiányzott is Haasenál: a földrengés napjaiban Haase ha­­­­bozás nélkül és teljes áldozatkészséggel őrölte fel egész népszerűségét, minden presz­tízsét azért, hogy Németország a forradalom hullámveréséből minél előbb érjen vissza egy szilárd politikai alapra. A forradalmi napokban Ebert és Haase már politikai ellenfelek voltak: Ebert állott a többségi szocialisták élén, és Haase mögé csoportosultak a független szocialisták, de azért Haase is teljesen szubordinálta a füg­getlen szocialisták taktikai érdekeit a német nép érdekeinek, és ezzel adott egy olyan pél­dát, amelyet Ludendorff tábornoktól egészen Stresemann Gusztávig nem követett egyetlen jobboldali politikus sem... Bebel halála után a szocialista pártvezető­ség végül úgy döntött, hogy a szocialista párt parlamentáris csoportjának élére ke­rüljön Hugó Haase, míg a pártvezetőség élére Ebertet választották meg. Kifelé és a nyilvánossággal szemben tehát újból hát­térbe szorult Ebert, hiszen a parlamentáris szereplés és a parlamentáris munka Haase­­nak jutott. Ezt egyébként bajos is lett volna Ebertre bízni, mert akármilyen nagy tekin­téllyé növekedett a szocialista vezérkar előtt Ebert, alig néhány hónapja volt képviselő akkor, amikor Bebel meghalt, és így nem volt otthonos a parlamentáris élet ösvényein. A tanulás évei Ha irónikusan beszéltek is a jobboldali lapok és a jobboldali politikusok arról, hogy Ebért a nyergesműhelyből és a kocsmáros pultja mögül került a birodalom elnöki szé­kébe, Ebért talán mégis­­ alapos előkészü­letek után jutott a német birodalom élére. A jobboldali lapok szerint csak négy elemit végzett el Ebért, míg a hivatalos életrajzok szerint tizennégy éves koráig járt iskolába, de ezeket a „főiskolai" tanulmányokat alig­hanem valamelyik iparostanoncok számára fölállított, tanfolyamon végezte el Ebert, aki­nek apja Heidlbergben­­nyitott meg egy­­kis ■ szabóműhelyt, és a szabóműhely szegényes kis jövedelméből csak nehezen tudta bizto­sítani a mindennapos kenyeret családja számára. Ezért azután csakugyan inas lett egy nyergesmesternél, majd pedig segéddé emel­kedett ebben a szakmában, de fáradhatatla­nul vándorolt ide-oda Németországban, és hosszabb-rövidebb időt töltött Heidlberg mellett Mann­heimben, Karlsruheban, Mün­chenben, Frankfurtban, Braunschweigban, Hannoverben, tehát jól ismerte szinte egész Németországot. Braunschweigban lett az akkor huszonegy éves Ebert először szak­­szervezeti titkár, Hannoverben már a szak­­szervezeti élet egyik vezérének számított, amikor pedig Hannoverből Brémáiba ment át, titkára lett a brémai szocialista pártnak, és így megindult politikai pályája. Ezért, mint a brémai szocialista párt tit­kára csakhamar helyet kapott Bréma városi képviselőtestületében, és a régi Hanza-város konzervatív polgárai is becsülni kezdték Fritz Ebert józanságát, reálpolitikai érzékét,­­ komoly tudását. Ebert sokat tanult, sokat olvasott, mint nyergeslegény, pótolva hiá­nyos iskolázottságát, és így igen komoly közgazdaságtani, történeti műveltségre tett szert, de elolvasott sok természettudományi könyvet is és a természettudományi iroda­lom lapozása volt pihenése ak­kor, amikor a birodalmi elnök nagy, súlyos állásába került. Ezért vette át a brémai szocialisták lapjának szerkesztését is, és komoly, tájékozott újsá­got adott a brémai munkásoknak, majd pe­dig néhány nagyon józan indítványt dolgo­zott ki Bréma pénzügyi helyzetének meg­javítására. Noha a szocialista párt csak törpe minoritás volt Bréma városi képviselő­­testületében, Ezért több indítványát elfogad­ták és végrehajották, kisebb-nagyobb módo­sításokkal. Huszonkilenc éves volt Ebért, amikor párttitkár és lapszerkesztő lett Brémában, tehát erős túlzás volt a jobboldal részéről azt állítani, hogy Ebért egy ugrással került a timár-műhelyből a német birodalom élére. Ebert mögött k­ét évtizedes igen komoly, igen alapos politikai és nem csupán politikai munka állott már, amikor birodalmi elnökké lett, és az a nagyobb tanulmány, amelyet 1902-ben tett közzé Ebert a brémai munká­sok életviszonyairól, a kérdés szigorúan me­­todikus feldolgozásánál fogva becsületére vált volna akármelyik céhbeli közgazdasági írónak. A háború öt éve vezette már Ebért a brémai szo­cialista pártot, amikor 1905-ben a jénai szo­cialista kongresszus a birodalmi pártvezető­ség tagjai közé választotta. Ebért dolgozta ki a szocialista párt új ügyrendjét és szerve­zeti szabályzatát, azonkívül Ebert lett az összekötő tiszt a szocialista párt és a nagy német szakszervezetek között. A szocialista pártvezetőség gyakran került konfliktusba a szakszervezeti kongresszussal, mielőtt Ebert vette át a diplomáciai közvetítés tisztjét, de Ebert jóelőre kiküszöbölte az összeütközések lehetőségét, és 1906-tól fogva minden fontos kérdésben teljes volt az egyetértés a párt­vezetőség és a szakszervezetek vezetősége között. A német birodalmi gyűlésen csak akkor jutott nagyobb szerephez Ebért, amikor Hugo Haase, a parlamentáris frakció elnöke, csat­lakozott azokhoz a képviselőkhöz, akik nem akarták többé a háborús hiteleket és a hadi­­kölcsönöket engedélyezni a kormány szá­mára. Karl Liebknecht, aki a frontról tért vissza, először egyedül szavazott legénységi egyenruhában a háborús hitelek ellen, azután negyedmagával, azután bekövetkezett az a nap, amikor a háborús hitelek újabb enge­délyezésének ellenzéke huszonhat képvise­lőre szaporodott a szocialista pártban, és a háború-ellenes kisebbséghez csatlakozott Hugo Haase is, így azután akkor, amikor kettészakadt a szocialista párt és a többségi szocialisták különváltak a független szocia­listáktól, Haase vette át a független szocialis­ták vezetését és Ebert lett az elnöke a több­ségi szocialista képviselők parlamentáris csoportjának. A nyilvánosság előtt azonban azontúl is csak igen ritkán szerepelt Ebért, és három, vagy talán négy rövid beszédet mondott csu­pán a birodalmi gyűlésen, míg a nagy poli­tikai beszédeket rendszerint Scheidemann tartotta meg a szocialista párt részéről. Ebért nem reflektált a szónoki babérokra, és nem szeretett beszédeket tartani, csak akkor emelt szót, amikor fontos volt­­az, hogy egyetlen hibás hangsúly nélkül és teljes pre­cizitással jusson kifejezésre valamilyen állás­pont. Amikor a német fronton egyre súlyosabb lett a helyzet, Hertling grófot, az örökké beteg öreg müncheni filozófia-professzort fölváltotta a birodalmi kancellár székében Miksa herceg, a badeni trónörökös, és a badeni második kamara elnöke, aki erősen baloldali gondolkozású politikusnak számí­tott, de ezt ellensúlyozta származásával és rangjával. Miután már Hertling gróf kine­vezése, és Hertling kormányának összeállí­tása is bizonyos engedményt jelentett a parlamentáris minisztérium elve felé, Miksa herceg csak a szocialista párt bizalmi embe­reivel akart kabinetet alakítani és végül abban történt megállapodás, hogy az állam­titkárok mellé kinevezik a többségi szocialis­ták három delegátusát­­ is, de meghatározott hatáskör nélkül. » •. A többségi szocialisták elsősorban termé­szetesen Ebert államtitkári kinevezését ja­vasolták, amint a tárgyalásokat Miksa her­ceggel Ebert folytatta le, és a szocialista pártvezetőség csak Ebert befolyásának erős nyomása alatt adta meg jóváhagyását a szo­cialista vezérek belépéséhez a kormányba. Ebért szintén tisztán látta azokat a szem­pontokat, amelyek a kormányralépés ellen szóltak, hiszen a szocialistákat akkor szólí­tották föl belépésre, amikor bizonyosság gyanánt lehetett már látni a háború teljes elvesztését, és azonkívül kétséges volt az is, vajjon elég súlyos szavuk lesz-e a szocialista államtitkároknak a kormányban. Ezért ál­láspontja azonban az volt, hogy a szocialis­ták részvétele a kormányban esetleg szol­gálatot jelent a béke ügyének , és talán megjavítja Németország politikai helyzetét az entente-hatalmakkal szemben, már­pedig egy pártnak nem szabad haboznia akkor, ha saját érdekeinek föláldozásával szolgálhatja az egész ország érdekeit . . . Vagy legalább ez volt Ebert álláspontja. Éppen azért, mert erősen exponálta ma­gát a kormányvállalás mellett, Ebert nem fogadta el a neki fölajánlott államtitkársá­got, és így a szocialista párt részéről Schei­demann, Dávid és a legutóbbi hetekben annyit szerepelt Bauer lettek államtitká­rokká. A háború tehát már a végéhez köze­ledett, és , Ebert még mindig a háttérben maradt. Akkor azonban következett egy vá­ratlan fordulat. A huszonnégy órás kancellárság Amikor 1918 november elején a tenge­részek lázadása a német kikötővárosokban megindította a forradalmi hullámot, a több­ségi szocialisták körében az a felfogás ala­kult ki, hogy a forradalmat csak egy módon lehet csatornázni, és az összeomlás által szükségessé vált politikai átalakulást csak egy módon lehet simán lebonyolítani: ak­kor, ha II. Vilmos és a Hohenzollern-ház idejekorán mond le uralkodói jogairól. Ez belpolitikai okokból ugyanúgy feltétlen szük­ségessé lett, mint külpolitikai okokból, hi­szen azok a válaszok, amelyeket Wilson küldött a német békeajánlatokra, egyre vi­lágosabban hangsúlyozták, hogy az entente­­hatalmak csak a német demokráciával haj­landók tárgyalni a békefeltételekről, nem pedig a Hohenzollernek Németországával. November hetedikén a szocialista párt ulti­mátumot nyújtott be Badeni Miksa kancel­lárnak, II. Vilmos lemondását követelve, huszonnégy, vagy legkésőbb negyvennyolc óra alatt. November nyolcadikén kora reggel azon­ban világossá lett az, hogy nem lehet tovább várni. Bad­ai Miksa herceg tehát egy proklamációban önhatalmúlag nyilvános­ságra hozta II. Vilmos és a trónörökös le­mondását, noha akkor még sem az egyik, sem a másik lemondás nem következett be , és a proklamáció egyben közölte azt, hogy Badeni Miksa herceg utóda gyanánt Fritz Ebert lett a német birodalom kancellárja. A proklamáció természetesen nem tudott hivatkozni semmiféle olyan kinevezésre, vagy választásra, amelynek alapján Ebért jogosult volt a kormány elnökségének átvé­telére akkor, amikor a trón megüresedése folytán a kormányelnökség jelentette egyben az államfői méltóság elfoglalását is. De Badeni Miksa úgy, mint kormányának szo­cialista és polgári tagjai, bíztak abban, hogy Ebert kancellárságának közzétételével sike­rül majd megteremteni egy olyan befejezett tényt, amely egyrészt megállítja a forradalom hullámverését, és másrészt biztosítja azt, hogy egy józan, mérsékelt, energikus ember veszi át a hatalom gyakorlását Németország­ban. Egy-két nappal előbb alighanem sikerült volna a puccs, de november nyolcadikén már Ebert kancellársága sem állíthatta meg az események fejlődését, így azután Ebert mindössze huszonnégy órán át szerepelt kancellár gyanánt, egyetlen manifesztumot tett közzé a béke, a szabadság, a rend hár­mas jelszavával , és néhány órán át tárgyalt egy olyan kormányról, amelyben a szocialis­ták mellett részt vettek volna a baloldali pol­gári pártok is. De november kilencedikén a berlini katonai fölkeléssel, és a független szo­cialisták által megindított berlini tömeg­sztrájkkal tarthatatlanná vált Ebert hely­zete, így azután november kilencedikén a nép­biztosok tanácsa vette át Németország sor­sának intézését: a többségi szocialisták és a független szocialisták három-három ki­küldötte. A többségi szocialisták részéről Ebert, Scheidemann és Landsberg vették át a népbiztosi hivatalt, a független szocialisták részéről Haase, Dittmann és Barth. Hat év a birodalom élén A népbiztosok tanácsának kormányzása, és a két szocialista párt koalíciója tudvale­vőleg csak néhány hétig tartott. A független szocialisták balszárnyát nem elégítette ki ez a megoldás sem, tehát a spartakuszok fegy­veres eszközökkel próbálták kezükbe ragadni a hatalmat, Karl Liebknecht és Rosa Luxem­burg vezetése alatt. Amikor ez kikerülhetet­­lenné tette a véres összeütközéseket, Haase nem akarta vállalni a felelősséget a­ vér­ontásért , de még kevésbé akarta átvenni a hatalmat Németország fölött, noha Lieb­knecht és Luxemburg ismételten fölajánlot­ták Haasenak a szövetséget és a vezetést. Haase indítványára tehát a független szo­cialisták egy váratlan lépésre határozták el magukat: visszavonultak a népbiztosok ta­nácsából,­ és­­ átadták a teljes hatalmat a többségi szocialistáknak. Mivel Berlinben és a nagyobb német városokban erős többségük volt a független szocialistáknak, a hatalom átadása igazán nagy gesztus volt a részük­ről. A függgetlen szocialisták nem akarták erőszakos eszközökkel helyreállítani a ren­det a spartakuszok ellen, de nem akarták akadályozni sem a rend helyreállításának munkáját, és így átengedtek minden hatal­mat a többségi szocialistáknak. Miután lejátszódott és vereséggel végző­dött a spartakuszok második berlini fölkelése 1919 januárjában, nem volt többé akadálya a nemzetgyűlés megnyitásának, és össze­­ülésének. 1919 február tizenegyedikén a nemzetgyűlés Weimarban csakugyan meg­kezdte tevékenységét, az ősz Dávid elnök­sége alatt. Mindenekelőtt az volt a feladat, hogy az uralkodóház bukása által meg­üresedett helyre egy államfő kerüljön, és újból legyen egy fix pont, ahonnan elindul­hat a küzdelem az anarchia leküzdésére. A birodalmi elnök hatásköre tehát még nem volt szabályozva, amikor a weimari nem­zetgyűlés sietve megválasztotta az egyetlen komoly jelöltet, Ebert­­ népbiztost ideig­lenes birodalmi elnökké. A független szo­cialisták fehér szavazólapokat adtak le, a konzervatív párt azzal tüntetett, hogy Fosa­­dowsky grófra adta le szavazatait, de a le­adott 379 szavazat közül így is 277 jutott Ebertre, aki tehát a kétharmad többségnél is szélesebb hátvédre támaszkodva, lett bi­rodalmi elnökké addig, amíg a provizóriu­mot fölváltja egy végleges helyzet. Ez a provizórium azután h­etvenhárom hó­napig tartott, egészen addig, míg Fritz Ebert ma délelőtt elköltözött az élők sorából. A weimari nemzetgyűlés által elfogadott alkot­mány ugyanazt kívánta, hogy az ideiglenes birodalmi elnököt váltsa föl egy olyan biro­dalmi elnök, aki népszavazástól és nem par­lamenti választástól kapja mandátumát, a népszavazást azonban mindig újból elhalasz­tották, attól félve, hogy az elnökválasztás megejtése népszavazás útján teljes fölboru­lásra vezetne a német politikában. Ezért tért vissza minduntalan Ebert ellen az a ki­fogás, hogy görcsösen ragaszkodik az elnöki álláshoz, és alkotmány­ellenesen foglalja le ezt a hivatalt magának. De nem szabad el­felejteni, hogy Ebert elnöki mandátumának meghosszabbítása újból kétharmad többség­gel történt meg , és a baloldal, valamint a közép polgári pártjainak segítségével. Az elnökválasztás rizikója valóban túlságosan súlyos megrázkódtatást jelentett volna a né­met politikára nézve. Hat polgári kancellár A birodalmi elnökségnek több, mint hat esztendeje alatt Ebert soha nem volt párt­­politikus, és a két Szocialista kormányelnök után nem kevesebb, mint hat polgári kan­cellárt nevezett ki. Azonkívül ismételten elő­segített, és alátámasztott olyan kormány­­alakításokat, amelyek csak kisebbségre tá­maszkodhattak , de azért a kormány tagjai között nem adtak helyet a szocialista párt­nak, így például legutóbb is a december ne­gyedikei választás után Ebert kinevezett egy jobboldali színezetű és tiszta polgári össze­tételű kormányt, noha a szocialisták teszik az új birodalmi gyűlés legerősebb pártját­­ és az új választások csak a szocialistáknak hoztak határozott nyereséget. Nem szabad elfelejteni, hogy azokban a napokban, amikor Ebert kezébe került a hatalom gyakorlása, a polgári pártok telje­sen letették a fegyvert Németországban és természetesnek találták azt, hogy ezentúl a szocialisták fognak kormányozni helyettük. A többségi szocialisták harcát a munkás­­osztály diktatúrájának híveivel szemben na­gyon megnehezítette az, hogy hiába kerestek segítséget és támogatást azoknál a polgári pártoknál, amelyek sehol nem voltak talál­hatók. A sztratégiai visszavonulás innen hosszú út vezetett el odáig, amíg egy polgári politikus kerülhetett a német kormány élére, és újból hosszú volt az út a tiszta polgári kormány megalakulásáig. De Ebert alighanem súlyos megrázkódtatáso­kat előzött meg akkor, amikor fölajánlotta a kancellárságot a centrum egyik régi poli­tikusának, Fehrenbach-nak , majd pedig nem nehezítette meg azt, hogy Stresemann kormányának rekonstrukciójánál elküldje a szocialista minisztereket. A szocialista párt egy része idegenkedve látta Éber közeledé­sét a polgári politikáihoz, sőt egyszer kizá­rási indítványt terjesztettek be a német szo­cialista pártban Ebert ellen , de Ebert lassú visszavonulása volt talán a legjobb módszer az éles reakció, vagy éppen a polgárháború megelőzésére. A Hohenzollernek német császársága és még inkább a Hohenzollernek porosz királysága a konzervatív, militarista, és feudális nézetek erős vára volt Európa kö­zepén, és szinte azt lehetne mondani, hogy sok igen lényeges kérdésben nem kerültek revízió alá a porosz politika tételei Nagy­ Frinkes halálától egészen II. Vilmos buká­sáig. Ezt a tegnapot igen mély szakadék vá­lasztotta el a háború által győzelemre jutott német forradalom programjától, gondolko­dásától, embereitől. Ahol ilyen meredek for­dulat következik be, ott mindig igen nagy a reakció veszélye , és Ebért a birodalmi elnök őrhelyéről tartozott vigyázni arra, hogy a hirtelen elért eredményeket ne kövesse va­lamilyen kemény, éles visszacsapás. Ebért abból indult ki, hogy a forradalom által el­ért eredményekből jobb ötven százalékot megtartani, mint mindent elveszteni, vagy a polgárháborút kockáztatni. A reakciós erők felsorakozásával szemben igen jó sakkhúzás volt Fehrenbach meghívása a német kor­mány élére, hiszen Fehrenbach elnöke volt a birodalmi gyűlésnek már II. Vilmos ural­kodása alatt, és mint régi polgári politikus, leszerelt sok olyan agitációs jelszót, amely komoly veszéllyé lehetett volna egy szo­cialista kancellárral szemben, amellett pedig ugyanazt a 'gyakorlati ’­gikát csinálta, mint amilyent egy szocialista kancellár kö­vetett volna a helyén : a realitások és az­ adott helyzet józan politikáját. Fehrenbach, vagy Wirth kancellárrá ki­nevezését nem is lehetett komolyan kifogá­solni szocialista szempontból, de sokkal ag­gályosabb volt Stresemann kinevezése: azután a szocialista miniszterek elejtése Stre­semann második kormányának megalakulá­sánál. Csak éppen kár volna megfeledkezni arról, milyen kiélezett volt a viszony Berlin és München között azokban a napokban. A jobboldali reakció erőteljesen rendezkedett be Bajorországban, szinte teljesen függetle­nítette magát a birodalmi kormánytól, és nem akart tudni szocialista miniszterekről. Ha tehát Ebert nem hozza meg a nagy ál­dozatot, és nem ejti el a szocialista minisz­tereket egy olyan kormányban, amely csak a szocialista párt támogatásával tudott helyén maradni, és kénytelen lett volna le­mondani már akkor is, ha a szocialisták csak a neutralitás sáncaiba vonulnak vissza vele szemben , akkor az egyik, vagy a másik formában bekövetkezett volna Bajorország elszakadása a birodalomtól, és a súlyos, esetleg véres komplikációk hosszú sora. Az Ebert által végrehajtott stratégiai visszavonulás kétségkívül helyes volt, csak éppen­­ jóval messzebb vezetett el jobbfelé, mint Ebert gondolta volna. Ebben azonban nem Ebert a hibás, hanem Millerand és Foincaré politikája, amely két éven át teljes energiával a német jobboldal malmára haj­totta a vizet. De a nagy elkanyarodás jobb­felé még így is parlamentáris formák között játszódott le, és ma már egy elég jelenték­telen átcsoportosulás a német közvélemény frontján elég volna arra, hogy visszasegítse a hatalomra a polgári demokrácia és a szo­cialisták szövetségét. Negatív eredmények Azoknak az éveknek, amelyeket Ebert töl­tött a birodalom élén, inkább csak negatív eredményei vannak, de ezeket a negatív eredményeket nem szabad kicsinyelni és le­becsülni. Ebért nagy szerepet játszott a spartakuszok előretöréseinek visszavetésénél, és a baloldalról szervezett polgárháborúnak ugyanúgy elejét vette, mint a jobboldal felől Vasárnap

Next