Világ, 1925. július (16. évfolyam, 144-170. szám)

1925-07-01 / 144. szám

/ I Világ a polgári jogot harcosa. Tetteli a tu­domány, a művészet és a gondolat szabadságát. Oltalmazza a gyerkeket, az elnyomottakat, az Üldözötteket. Vétót kiált az Igazságtalanságnak, a gyűlöletnek és a bosszúnak. Védelmezi a m­­unkát, mely a békétlenség levegőjében el­­korvad. Hirdeti a népek, osztályok és felekeze­tek egyetértését. Tanítja az egyén áldozatkész­ségét a nemzet és a társadalom nagy érdekei iránt, az erősebb mérsékletét a politikai és gaz­dasági életben. Hirdeti a műveltség hatalmát, a kultúra útjának szabadságát és vámmentességét. _______ XVifiVFOLYAM HI SZÁM : 1913-254^Eh^ Ara 3ooa,KO»oi«A­ma^aagBgBaazsESSnz];EMBaamaBmmn3ra3g^Bai^ X Világ Magyarország meg­újh­odását a demo­kráciától és a fokozott műveltségtől várja. Nem veszi hiába ajkára a haza nevét, de a hazát szolgálja minden betűje, gondolata, érzése. A Világ ereje a tiszta meggyőződés: megtörhetik, de meg nem hajlíthatják. A Világ tiszteli má­sok meggyőződését, de hadat fixen az elvek mögé rejtőző kalandorságnak és üzletnek. A Világ eszméket, ideálokat, reformtörekvéseket szolgál, nem pártokat. Pajzsa a gyengéknek, védelmezője az elnyomottaknak, kardja a szebb, jobb és tisztább magyar élet gondolatának. ISZTETTE: PIJBJESZ LAJOS X SZERDA, 1925 JflLHJS 1 Capitis deminutio A jogi és erkölcsi fejvesztés három fir­­tatása volt ismeretes a római jog előtt: a ca­­pitis deminutio maxima, amely a teljes po­litikai jogvesztésen kívül a­­ fejvesztésre ítéltet megfosztotta a római polgárok szá­mára biztosított magánjogi és családjogi helyzettől is, míg a capitis deminutio media és a capitis deminutio minima fokról fokra csökkentették a felvétel jogi következ­­méntyeit. A modern jog elismerte a relativitás tanát, mielőtt Einstein a természettudományban beszélt volna a relativitás törvényéről, és ma már senki nem vonja kétségbe, hogy egyes esetekben fokozott következményei vannak bizonyos jogi intézkedéseknek. Ami nem ejt csorbát egy magánember erkölcsi intaktságán, az életveszélyes sebet ejt néha a politikuson. Ezért lehet és kell azt mon­dani, hogy capitis deminutio maxima volna a politikusokra nézve az, ha a kormány ma este fölmerült terve szerint több, mint egyéves külföldi távollét után is választha­tóakká lennének,­­ a minisztertanács előze­tes jóváhagyásával. Hirtelenében nem tud­juk, milyen ellenzéki politikus vethetné alá magát ennek a szakasznak, és indulhatna el politikai pályájának új szakasza elé, a kor­mány előzetes jóváhagyására hivatkozva. A minisztertanácsnak mindenesetre igen jó véleménye van saját tárgyilagosságáról és elfogulatlanságáról, ha illetékesnek tartja magát arra, hogy szabad mérlegelés alapján döntsön arról: melyik ellenzéki politikus térhet haza külföldről mandátumot vállalni, és melyik magyar politikus vesztette el jog­címét a politikai szerepléshez. A választó­jogi javaslat tervezett új szakasza a megne­hezítését és­ nem a megkönnyítését jelenti a külföldre került magyar politikusok vissza­térésének, így nem fognak visszatérni Ma­gyarországra az elmúlt éveknek olyan poli­­tikiai vezérei, akik erkölcsileg és intellek­­tuáisan értékek az egész ország számára. A visszatérésnek és az újabb politikai szerep­lésnek ezt a kvalifikációját nem fogadhatja el más, csak az, akiről könnyű szívvel mond la saját, pártja, és könnyű szívvel mondhat le az ország. Az emigráció lebontásáról sok szó esett talán, és néha a kormány is közel járt ahhoz az elismeréshez, hogy neki szintén érdeke az emigráció lebontása. A latin példabeszéd szerint barátjáról lehet megismerni minden­kit, de az ellenségek megválogatása nem ke­vésbé karakterisztikus vonása valakinek, mint a barátok megválogatása, és minden politikai rendszernek értékmérője az, kik vonultak emigrációba előle. Garami Ernő vagy Lovászy Márton sokesztendős emigrá­ciója nem állítana ki jó bizonyítványt a mai politikai rendszer számára akkor sem, ha ennek a rendszernek igen exponált kép­viselői nem tettek volna szinte kétségbeesett erőfeszítéseket arra, hogy miniszteri tárca vállalására bírják Garami Ernőt, vagy meg­tartsák a miniszteri tárca élén Lovászy Már­tont. Mert kár elfelejteni, hogy Lovászy Márton külügyminiszter volt az ellenforra­dalmi napok kezdetén és amikor Sir George Clark tárgyalásainak nyomán megalakult a koncentrációs kormány, a jobboldali pártok számára súlyos csalódás volt az, hogy Ga­rami Ernő makacsul vonakodott a neki föl­kínált miniszteri tárcát elfogadni. Azok az emigránsok, akiknek távolléte örök vád és nyitott seb a mai rendszer szá­mára, nem fognak hazatérni a capitis de­minutio maxima most rögtönzött szakasza alapján. Nem tudjuk, mire jó ez a szakasz, de arra egész bizonyosan nem jó, hogy el­hallgattassa a vádat és behegessze azt a se­bet, amelyet nagy érdeke volna behegeszteni a kormánynak az általa képviselt rendszer testén. Tessék szabatosan, taxatíva fölso­rolni azokat a jogcímeket, amelyek megtilt­ják a hazatérést és a politikai szereplést a külföldre távozottaknak, azután pedig tes­sék egy tárgyilagos és elfogulatlan bírói fórumot fölállítani az egyes esetek elbírálá­sára. De a minisztertanács kegyelméből és a legsúlyosabb erkölcsi fejvesztés terhe alatt ih n fognak hazatérni az értékes fejek az emigrációból. dátumok TMu­shsét,­­ ugyan a spanyol katonai direktor jmn' taláhttlyan biztos esz­­közöMítés mo­HSjteffcket ayválasztási ered­­n­df^fej^a^bályozjjgira, amilyen eszközöket és moaizOTfcfct kralt Bethlen István gróf kormánya "­Magyarországon. Primo de­l Vera tábornoknak akad majd egy és más tanulnivalója Magyarországon az új választások előtt, és például a spanyol tábornokot érdekelni fogja az is, hogy a magyar kormány három pártot is támaszt alá, nem csupán egyet. Az egységes pártot Bethlen István teremtette saját képmására, de az egységes párt mellett van még egy szélsőjobb, amelyet szintén sokféle szál fűz a kormányhoz, és igen bajos volna eldön­teni azt, hogy Wolff Károly tábora ellen­­zék-e, vagy hivatalosan támogatott kor­mánypárt. A kormány harmadik pártja pedig — ezt a megállapítást ne vegyék rossznéven ne­künk Vági István, Hajdú Henrik és társaik a letartóztatásban, — a kormány harmadik pártja jelenleg a rendőrség szoros, sőt leg­szorosabb felügyelete alatt van, és ha Wolffék jobbfelé állanak az egységes párt­tól, akkor a kormány harmadik pártja bal­­felé áll a szocialistáktól... Mert minden rendőrségi akció Vágiékkal szemben fölös­leges lett volna akkor, ha a rendőrségi akció előtt nem hallgatólagos kormánytámogatás­sal bont zászlót a szocialista baloldal, vagy inkább az a néhány elkeseredett ember, aki a kormány jóvoltából szerepelhetett szo­cialista baloldal gyanánt a nyilvánosság előtt, és most a rendőrségi akció is azt a benyomást kelti, mintha így folytatódnék az a munka, amely szeretné a jelentéktelenség­ből kiemelni a sokat emlegetett Vági­­csoportot. A „sokat emlegetett" ezúttal nem csupán konvencionális szólam, mert a kormány lapjaiban és azokban a lapokban, amelyek kéz alatt őrölnek egy malomban a kormány­nyal, hosszú ideje nem volt olyan­­ sajtó­siker, mint amilyen az állítólagos szocialista baloldal különválását fogadta. Jeri­zát nem ostromolták úgy nyilatkozatokért, mint a Vági-csoport huszonnégy óra előtt még is­meretlen vezéreit, akik egy csapással prima­donnákká lettek a jobboldal és az arany középút néhány lapjában, ahol a lap első oldala is mindig rendelkezésükre állott, ha volt valami mondanivalójuk a közvélemény számára. Ha véletlenül nincsenek városi választá­sok, és ha így nem derül ki az, hogy a jobb­oldali lapok által melegen ünnepelt baloldali szocialista párt a huszonkét kerület közül egyben sem tudja összeszedni az ajánláshoz szükséges aláírásokat, akkor ma is még úgy szerepelne a Vági-csoport, mint a magyar politika egyik legerősebb faktora, amely mellett már alig érdemes szót ejteni a másik szocialista pártról, amely elvakultan és az országra nézve veszélyesen követi a realitá­sokat, mérlegelve a józanság útját. A városi választások azonban keresztülhúzták az optikai csalódás mesterséges felidézőinek számításait és kiderült, hogy a Vági-csoport vezéreinek távolról sincs olyan vonzóerejük a szocialista tömegekre, mint amilyent a jobboldali lapok egy része próbált adomá­nyozni nekik. A Vági-csoportnak most sür­gős szüksége volt az üldözésre és a letartóz­tatásra, mert a mai viszonyok között az ül­dözés és a letartóztatás bőséges forrása a népszerűségnek. Ha tehát a kormánynak az volt a célja, hogy a sajtója által széles nyil­vánossághoz segített Vági-csoport csak­ugyan megszervezhesse azt a keserűséget, amely részben a kormány jóvoltából itatja r­­r át a lelkeket, nem csupán a szocialisták fi­a táborában, akkor helyes és üdvös dolog volt­­­­ a Vági-csoport vezérkarának letartóztatása.­­" Ha azonban a kormány azt hiszi, hogy a konszolidáció ösvényén kell haladnia, és a konszolidáció politikájával kell próbál­koznia, akkor rendkívül súlyos hibát köve­tett el, amikor a vasárnap hajnalban végre­hajtott letartóztatásokkal újabb lépést tett a Vági-csoport politikai jelentőségre segí­tése felé. A kormány balpártja Vasárnap közölt a Világ egy igen érdekes madridi tudósítást a spanyol politikai hely­zetről, és a tudósítás során Don Pedro Rico ezredes, a katonai direktórium cenzora szót ejtett az Unión Patriótica szervezéséről. Ez az Unión Patriótica, amelyet Primo de Ri­­vera szervez, egyelőre csak egy liga, de ha egyszer sor kerül a választásokra, átalakít m­ajd párttá, és megszerzi a spanyol mán­ Hindenburg birodalmi elnök csak a bíróságtól fogad el elégtételt (A Világ berlini tudósítójától.) A hanno­veri egyetem egyik professzora, Lessing dr. ellen az egyetem fegyelmi vizsgálatot indí­tott, mert az elnökválasztások idején egy prágai német lapban Slindenburgot ■ élesen támadta. A porosz közoktatásügyi miniszter most leiratot intézett az egyetem rektorátu­sához, melyben a legélesebben, elítéli ezt az eljárást, és kifejti, hogy a fegyelmi vizsgálat megindítására semmiféle okot sem lát fen­­forogni. A közoktatásügyi miniszter bejelenti, hogy bezáratja a főiskolát, ha Lessing elő­adásait az egyetemen megzavarják..­­ Az egyetem rektora erre beszüntette a fegyelmi vizsgálatot és kiáltványt intézett a hallgató­sághoz, melyben felhívja őket: tartsák tisz­teletben a tanítás szabadságát, és óvakodja­nak minden rendzavarástól. A porosz kormány álláspontja hír szerint teljesen fedi Hindenburg birodalmi elnök felfogását, mert Hindenburg szintén ellenzi azt, hogy akármiféle módon megbénítsák a sajtó szabad kritikáját tevékenységével szemben. Hindenburg a legnagyobb mérték­ben méltányolja azt, hogy a német szocia­lista lapok nem követték a jobboldal ál­tal adott példát, és nem indítanak ellene olyan hajtóvadászatot, amint azt a szélső­jobb lapjai tették Ebert volt birodalmi el­nök ellen, míg végül Ebert kénytelen volt közel száz rágalmazási pert indítani az el­lene szórt éles támadásokkal szemben. Hindenburg tábornagyot ugyan környe­zetének egyes tagjai figyelmessé tették más éles kritikákra is, nem csupán Lessing ta­nár állásfoglalására, és próbálták meg­győzni a birodalmi elnököt arról, hogy az ilyen kíméletlen támadásokkal szemben kormányától kérjen védelmet. Hindenburg azonban arra az álláspontra helyezkedett, hogy semmi szín alatt nem igényelhet fo­kozottabb védelmet a sajtó támadásaival szemben, mint amilyenben II. Vilmosnak volt része uralkodásának idején. Már­pedig II. Vilmos tevékenységét nem csupán­­ a szocialista lapok és a polgári baloldal saj­tóin vélték ismételten leplezetlen őszinte kritika tárgyává, de többször megtörtént az is, hogy a jobboldali lapok indultak kímé­letlen rohamra a császár ellen, így például a Daily Mail-ben történt emlékezetes nyi­latkozat után előbb a baloldali sajtó pergő­tüzébe került II.­ Vilmos, ma­jd pedig akkor,­ amikor megtörtént a visszavonulás, a jobb­oldali lapok némelyike támadta meg igen bántóan a császárt. Ugyanez történt a ma­­rokkói konfliktusok idején, amikor az Agadir kiküldetését, vagy a császár partra­szállását Marokkóban a szocialista lapok és a baloldali lapok támadták, míg a meg­hátrálás a jobboldali sajtóban volt heves támadások tárgya. Nem egyszer megtörtént az, hogy kegyetlen iróniával beszéltek a német lapok a császár művészeti, színházi, vagy zenei kirándulásai­ról, nem szólva azokról a támadásokról, amelyek környezetének megválogatása miatt érték II. Vilmost. Hiszen volt egy idő, amikor óriási érdeklődés várta a Zukunft minden egyes számát, azokért a marólággal írott cik­kekért, amelyek II. Vilmos környezetének pellengérre állítása mellett könyörtelenül reális világításba állították a császár alakját. Hindenburg tábornagy tehát a legnagyobb mértékben helytelennek tartaná azt, ha tevé­kenységét és személyét nagyobb mértékben, vagy akár csak olyan mértékben mentesíte­nék a támadások és a kritika alól, amint azt II. Vilmossal tette a német joggyakorlat. Azonkívül Hindenburg tábornagy nem felej­tette el, milyen kellemetlen hatást keltett az, amikor a császárság idején egyetemi tanáro­kat próbáltak üldözni II. Vilmos tevékenysé­gének kritizálása miatt, és amennyiben egyes helyekről kiéleződnének a támadások a biro­dalmi elnök ellen, a sajtórendészeti intézke­dések és retorziók helyett Hindenburg is azon az úton akar haladni, ahogyan Ebert szerzett elégtételt akkor, amikor a szélsőjobb lapok hamis tanúk bérlésével és dokumentumok hamisításával indították meg kíméletlen rá­,­galmazási hadjáratukat ellene. Ezért a bíróság előtt keresett elégtételt,­­ a maga részéről is kérve azt, hogy teljes bizo­nyítási szabadságot adjanak azoknak, akik vádakat emelnek ellene, és éppen a bizonyí­tási eljárás teljes fölszabadítása szerezte meg Ebertnek az elégtételt, hiszen bebizonyult az, hogy az ellene emelt vádak koronatanúja, akit a jobboldali lapok a férfias erények és makulátlan tisztesség példaképe gyanánt ünnepelte, tizenegy vagy tizenkét esetben volt büntetve lopásért, sikkasztásért, or­gazdaságért, hamis esküért, és hasonlóan szép anteakták bontakoztak ki az Ebert-per többi fontos tanújáról is. Hindenburg tábornagy tehát úgy véli, hogy neki is az Ebert által adott példát kell követnie, és diszkreditálná magát azzal, ha közigazgatási vagy fegyelmi úton szerezne az ellene intézett támadásokért olyan­­ elég­tételt, amelynél a támadás, vagy a kritika íróinak nem volt előzetes módjuk bizonyí­tani, vájjon megfelelnek-e az általuk emelt vádak a valóságnak, vagy sem. Nem történt megegyezés az emigránsok hazatéréséről (A Világ tudósítójától.) .A nemzetgyűlés folyosóján és a sajtóban ma olyan hírek kerültek forgalomba, hogy a kormány és a szociáldemokrata párt között az emigráció fölszámolásáról tárgyalások folynak. Úgy­nevezett beavatott forrásra történt hivatko­zással annak is híre kelt, hogy a kormány és a szociáldemokrata párt Garami Ernő, Lovászy Márton és Buchinger Manó haza­térésének lehetőségeiről tárgyalt, és meg is egyezett. Ezekkel a hírekkel szemben a szociáldemokrata párt részéről megállapít­ják, hogy a párt és a kormány között nem folynak tárgyalások és a szállongó hírek forrását bizonyára abban kell keresni, hogy a legutóbbi pártközi értekezleten a szociál­demokrata párt a választójogi törvényjavas­lat 62. szakaszának törlését kívánta. A vá­lasztójogi törvényjavaslat 62. szakasza ugyanis megvonja a passzív választójogot azoktól, akik egy évnél hosszabb idő óta kül­földön tartózkodnak. A törvényjavaslat ezt a rendelkezést visz­­szaható erővel ruházza föl és így nyilván­valóan nem az a célja, hogy a jövőre nézve az ország területén való tartózkodásra bírja azokat a politikusokat, akik az ország köz­ügyeinek intézésében részt óhajtanak venni, hanem a­ rendelkezés visszaható erejével el akarja zí­rni a megválaszthatóságtól azokat a politikusokat, akik jelenleg emigrációban vannak. A legutóbbi pártközi értekezleten a szociáldemokrata párt a választójogi tör­vényjavaslat eme szakaszának teljes törlését kívánta, és Vass József helyettes miniszter­­elnök már ezen az értekezleten kilátásba he­lyezte, hogy a kormány e szakasz módosítá­sát megfontolás tárgyává teszi. A kormány­nak ugyanis az a célja, hogy a nemzetgyűlés minél előbb fejezze be a választójogi tör­vényjavaslat tárgyalását, mivel pedig az úgynevezett emigráns-szakasz fentartása szé­­lesebb körű vitát provokálhatna, a kormány olyan módosításra törekszik, amely véle­ménye szerint ennek a szakasznak vitáját is szűkebb keretek közé szoríthatja. ■:,) Vass miniszterelnök-helyettes cáfolja a megegyezés hírét A forgalomba került hírekre vonatkozólag a Világ munkatársa­­ kérdést intézett Vass József helyettes miniszterelnökhöz, aki az emigráns-ügyről a következő felvilágosítást adta: " A kormány az emigránsok haza­téréséről senkivel sem tárgyal. Ilyen tárgyalásokról én nem tudok, pedig a " jelenlegi helyzetemben tudnom kellene arról, ha ilyen tárgyalások egyáltalában folynának. Az emigránsok ügyében a legutóbb kiadott kormányrendelet óta nem következett be változás és a hely­zet ma is az, hogy minden esetben, ha valaki vissza akar­­térni, külügyi kép­viseleteink jelentése alapján a minisz­tertanács dönt a visszatérni óhajtók ügyéről. rrrz Minden visszatérni­­óhajtónak módjában áll tehát előre megtudni azt, hogy vele szemben a hazai hatóságok milyen álláspontra helyezkednek. Ennek az állásfoglalásnak a tárgyi alapja mindenkor annak mérlegelése, hogy a visszatérni óhajtó emigráns ellen van-e folyamatban bűnvádi eljárás, és ha igen, nem veszélyezteti-e az ország belső rendjét az, hogy az illető ügyé­nek jogerős bírói elbírálásáig szabad­lábon védekezhessen.­­ Ez a helyzet és ennek a helyzet­nek megváltoztatása érdekében nem folynak tárgyalások. A szállongó hírek forrását valószínűleg egy félreértésben kell keresni. A kormány elhatározta ugyanis a választójogi törvényjavaslat 62. szakaszának módosítását. A szakasz parlamenti tárgyalásánál a belügy-

Next