Világosság, 1961. január-május (2. évfolyam, 1-6. szám)

1961 / 1. szám - Hévizi István: I. sz. 1961

„L sz. 1961” Új esztendőbe fordulunk: időszámításunk 1961. évébe. Mindannyian tudjuk, hogy a hagyományos számítás ezt az évet a „Krisztus születése utáni” 1961. évnek szokta nevezni. Csak újabban vált nálunk is szokásossá, hogy évszámok keltezésénél, különösen történelmi művekben, az,időszámításunk előtti” (i. e.) il. „utáni” vagy ,,szerinti” (i. u. ill. i. sz.) megjelöléseket alkalmazzuk. A történész nem egyszer találkozik azzal a hol tájékozatlan­ságból, hol burkolt rosszindulatból fakadó kérdés­sel, miért kellett szakítani az évek jelölésének hagyományos módjával. Vagy más megfogalma­zásban : mi is az az esemény, amellyel az évek számítását kezdjük, és amelyet oly ,,szemérmesen” rejtünk a semmitmondó „időszámításunk kezdő­éve” kifejezés mögé? Válaszunk az ilyen kérdésekre tömören a következő lehet : azért, mert a hagyományos jelölés nem felel meg a tényszerű tudományos igazság mini­mális követelményeinek sem; azért, mert még az evangéliumoknak erre vonatkozó közlései is egymás­nak ellentmondóak és belőlük csupán azt a követ­keztetést lehet levonni, hogy Jézus — még ha történelmi személy voltát feltételeznék is — semmi­esetre sem születhetett abban az évben, amelyre a későbbi számítások és az ezeken alapuló hagyo­mány születését teszik. Lássuk a tényeket.­­ Jézus születésének idejére vonatkozólag az evan­géliumokban nem egy fogódzót találunk. Máté evangéliuma (2, 1), mint közismert, Jézus szüle­tését Heródes judaeai uralkodásának idejére teszi : az agg uralkodó, féltékenységtől gyötörve és egy jóslat hatása alatt minden újszülött meg­gyilkolását rendelte el ; a gyermekgyilkos rendelet elől kellett Józsefnek és családjának Názáretből elmenekülnie, és az Egyiptomból való hazatérés közben született meg a kisded Betlehem városában. Heródes uralkodása a történelem világosságában zajlott le ; halálának idejét számos forrásból, egyértelműen ismerjük : i. e. 4. tavaszán, röviddel az azévi zsidó húsvét-ünnep előtt halt meg. A gyermekgyilkosság hagyományának keletke­zése is egészen világos. A történelem nem ismer olyan őrült uralkodót, aki állama jövendő katonáit és adófizetőit egy zavaros jóslat hatása alatt meg­ölette volna — és ha akadt volna ilyen hibbant rendelkezés, senki sem vállalkozott volna végre­hajtására. Heródes élete alkonyáig megőrizte szellemi erejét — és ezzel együtt kegyetlenségét. Néhány nappal halála előtt végeztette ki egyik fiát, Antipatroszt, miután — elsősorban ennek rágalmaira — két másik fiát, Alexandroszt és Arisztobuloszt (alighanem i. e. 7-ben) már ki­végeztette. Nem indokolatlanul ragadt hát rajta a „gyermekgyilkos” elnevezés — még Suetonius is feljegyezte Augustus császárnak azt a gyilkos gúnyú megjegyzését, hogy a jeruzsálemi királyi udvarban biztonságosabb dolog disznónak lenni (hiszen a zsidók nem ölik le a sertést), mint királyfinak. Heródesnek ez a kegyetlensége duz­zadt a kései — s a történeti valóságot már csak torz formában tükröző — evangéliumi hagyo­mányban odáig, hogy belőle nemcsak saját három fiának, hanem az ország minden újszülött fiú­gyermekének hóhérát formálja. Bármily legen­dásak legyenek is a kísérő körülmények — annyi ! 1961 JANUÁR • II. ÉVFOLYAM 1. SZÁM

Next