Világosság, 1961. január-május (2. évfolyam, 1-6. szám)
1961 / 1. szám - Hévizi István: I. sz. 1961
„L sz. 1961” Új esztendőbe fordulunk: időszámításunk 1961. évébe. Mindannyian tudjuk, hogy a hagyományos számítás ezt az évet a „Krisztus születése utáni” 1961. évnek szokta nevezni. Csak újabban vált nálunk is szokásossá, hogy évszámok keltezésénél, különösen történelmi művekben, az,időszámításunk előtti” (i. e.) il. „utáni” vagy ,,szerinti” (i. u. ill. i. sz.) megjelöléseket alkalmazzuk. A történész nem egyszer találkozik azzal a hol tájékozatlanságból, hol burkolt rosszindulatból fakadó kérdéssel, miért kellett szakítani az évek jelölésének hagyományos módjával. Vagy más megfogalmazásban : mi is az az esemény, amellyel az évek számítását kezdjük, és amelyet oly ,,szemérmesen” rejtünk a semmitmondó „időszámításunk kezdőéve” kifejezés mögé? Válaszunk az ilyen kérdésekre tömören a következő lehet : azért, mert a hagyományos jelölés nem felel meg a tényszerű tudományos igazság minimális követelményeinek sem; azért, mert még az evangéliumoknak erre vonatkozó közlései is egymásnak ellentmondóak és belőlük csupán azt a következtetést lehet levonni, hogy Jézus — még ha történelmi személy voltát feltételeznék is — semmiesetre sem születhetett abban az évben, amelyre a későbbi számítások és az ezeken alapuló hagyomány születését teszik. Lássuk a tényeket. Jézus születésének idejére vonatkozólag az evangéliumokban nem egy fogódzót találunk. Máté evangéliuma (2, 1), mint közismert, Jézus születését Heródes judaeai uralkodásának idejére teszi : az agg uralkodó, féltékenységtől gyötörve és egy jóslat hatása alatt minden újszülött meggyilkolását rendelte el ; a gyermekgyilkos rendelet elől kellett Józsefnek és családjának Názáretből elmenekülnie, és az Egyiptomból való hazatérés közben született meg a kisded Betlehem városában. Heródes uralkodása a történelem világosságában zajlott le ; halálának idejét számos forrásból, egyértelműen ismerjük : i. e. 4. tavaszán, röviddel az azévi zsidó húsvét-ünnep előtt halt meg. A gyermekgyilkosság hagyományának keletkezése is egészen világos. A történelem nem ismer olyan őrült uralkodót, aki állama jövendő katonáit és adófizetőit egy zavaros jóslat hatása alatt megölette volna — és ha akadt volna ilyen hibbant rendelkezés, senki sem vállalkozott volna végrehajtására. Heródes élete alkonyáig megőrizte szellemi erejét — és ezzel együtt kegyetlenségét. Néhány nappal halála előtt végeztette ki egyik fiát, Antipatroszt, miután — elsősorban ennek rágalmaira — két másik fiát, Alexandroszt és Arisztobuloszt (alighanem i. e. 7-ben) már kivégeztette. Nem indokolatlanul ragadt hát rajta a „gyermekgyilkos” elnevezés — még Suetonius is feljegyezte Augustus császárnak azt a gyilkos gúnyú megjegyzését, hogy a jeruzsálemi királyi udvarban biztonságosabb dolog disznónak lenni (hiszen a zsidók nem ölik le a sertést), mint királyfinak. Heródesnek ez a kegyetlensége duzzadt a kései — s a történeti valóságot már csak torz formában tükröző — evangéliumi hagyományban odáig, hogy belőle nemcsak saját három fiának, hanem az ország minden újszülött fiúgyermekének hóhérát formálja. Bármily legendásak legyenek is a kísérő körülmények — annyi ! 1961 JANUÁR • II. ÉVFOLYAM 1. SZÁM