Világosság, 1967. július-december (8. évfolyam, 7-12. szám)

1967 / 7-8. szám - Lukács József: Újabb lépés a párbeszéd útján: A marxisták és keresztények Marianské Lázné-i dialógusáról

386 szabta kereteken belül törekedjünk a másik fél jobb megértésére, álláspontjaink kölcsönös tisztázására és alapos megvitatására. Ha most visszapillantunk a vi­tára, azt kell mondanunk, hogy — ha természetesen egyetértés nem is, — de a megértés az alapvető elmé­leti kérdésekben sokat javult. Tény ugyan, hogy a napirendre tűzött filozófiai problémák körül nem fejlődött ki eléggé intenzív vita, s ez arra is figyel­meztet, hogy meg kell még találnunk a türelmes és következetes teoretikus diszkusszió célra vezetőbb módszereit. De aligha tudunk egyetérteni azokkal, akik az elméleti tisztázást kereső felszólalásokat med­­dőeknek, elvontaknak, vagy éppen feleslegeseknek tartják. A maga módján ez a vita igen tanulságos volt s tükrözte azt is, hogyan értelmezik a dialógust egy­felől a keresztények, másfelől a marxisták táborában. Történelmiség és társadalmiság Szóljunk először a keresztény előadók referátumairól.* Katolikus oldalról mintha kissé szűkült volna az idén a vitán résztvevők színképe. Nemcsak a marxizmus olyan neves (és heves) kritikusai nem jöttek el, mint Wetter vagy Calvez, de sajnálatos módon nélkülöz­nünk kellett katolikus vitapartnereink soraiban a dialógus olyan híveit is, mint Karl Rahner professzor, aki keresztény oldalról az eddigi találkozóknak talán legtartalmasabb referátumait tartotta, vagy a nyugat­berlini Marcel Redinget. Helyettük — a münsteri Metz professzor mellett — Yves Congart, a strassbour­­gi katolikus egyetem nagynevű professzorát, a zsinat egyik fő teológiai szakértőjét üdvözölhettük, ami vi­szont annál jelentősebbnek látszik, mert vele a vitá­ban keresztény részről eddig domináló nyugatnémet felszólalók sora a francia katolicizmus jelentős kép­viselőjének előadásával variálódott. A Congar által feltett (s bennünket is foglalkoztató) fő kérdés az volt, milyen befolyást gyakorolnak „az anyagi létfeltételek a keresztény élet stílusára” ? Congar arra az álláspontra helyezkedett, hogy a hit mélyebb rétegeit ez a befolyás viszonylag kevéssé érinti. Más­felől azonban részletesen elemezte, milyen „alkotó be­folyást gyakorolt a társadalom és a történelem a ke­resztény ember fejlődésére” és figyelemre méltó pél­dákkal illusztrálta tézisét. Constantinus után — mon­dotta — a kereszténységet szívesen ábrázolják a tör­vény vallásaként és Krisztust holmi égi uralkodóként, a Karoling-időszakban és a feudalizmusban a keresz­ténységet mint hűség­viszonyt fogják fel és Krisztus pontosan meghatározott hierarchikus rend fölött tró­nol, XIV. Lajos korában pedig a vallás maga is kissé a napkirály kisugárzásába kerül. Méginkább vonatkozik ez a történelmi meghatározott­ság az egyház szervezetére, intézményeire és a litur­giára. Nyilvánvaló továbbá, hogy „isten országáról” nem alkothattak a zsidók képet egy olyan időszakban, amikor Izrael még nem volt „ország”. „Az egyházon kívül nincs üdvösség” elvét is abban a periódusban ér­telmezhették csak szigorúan és mereven, amikor — a nagy felfedezések előtt — az egyháznak még nem volt tudomása arról, hogy másutt is alakult ki kultúra és jó erkölcs, mint saját hatókörében. Noha egyesek ve­szélyesnek tartják, hogy az egyház napjainkban tá­­gabb teret nyit a társadalom és a történelem befolyá­sának az emberre, „nem szabad összecserélni a keresz­ténységhez való hűséget ama történelmi formák megőrzé­sével, amelyekben ez a hűség a múltban élt”. Talán érezhető a fentiekből, mennyire nem kívánt ki­térni Congar az elől, hogy a vallási képzetek, teológiai elvek, szervezeti formák fejlődését az emberek társa­dalmi viszonyainak kisugárzásaként értelmezze. Hogyan magyarázható azonban az a történelmi jelen­ség, hogy a kereszténység eredeti eszméi — a szolgaság eltörlésének vágya, a háborúk megvetése, az általános testvériség igénye — nem valósultak meg annyi év­századon át? Ezen a ponton Congar természetesen már nem ragaszkodhatott eddigi gondolatmenetéhez: ezeket az eszméket — a kinyilatkoztatás hordozóit — nem keletkezésük korának termékeiként fogta fel, ha­nem — mondhatni — dualisztikus módon szembeállí­totta a későbbi emberi világgal, mintegy a keresztény embereknek téve szemrehányást gyarlóságukért és a világnak ama „kollektív gazdasági, jogi és politikai struktúrák” hiányáért, amelyek az eszmék megvaló­sítását biztosíthatták volna. A konklúzió: „a keresz­ténység érdeme és a keresztények érdemtelensége”. Nyilvánvaló, hogy teológiai előfeltevések nélkül, tisz­tán tudományos módszerrel bajos volna igazolni a ki­nyilatkoztatás „abszolút” magjának és relatív tolmá­csolásának ezt a fajta szembeállítását. Ha azonban az előadó intencióit nézzük, észre kell vennünk azt is, hogy e szétválasztás teológiai burkában jelentkezik egyfajta törekvés is a korai kereszténység gondolatvilá­gának a későbbi, constantinusi periódus kereszténysé­gével való szembesítésére, törekvés arra, hogy a mai kereszténység elhatárolja magát múltjának attól a szakaszától, amelyben az uralkodó hatalmak szolgá­latába állt. Congar a továbbiakban hangsúlyozta, hogy a bibliai hagyomány nem ismeri a mennyeinek és a földinek azt az ontológiai dualizmusát, mint a hellenisztikus gondolatvilág, legfeljebb a mennyei és a földi biroda­lom időbeli dualizmusát emeli ki, a világfolyamat ab­szolút túlhaladását — istenben, az abszolút jövőben. Itt Congar Rahner professzor dialógus-előadásaihoz csatlakozott (1. Világosság, 1965. 7 — 8. és 1966. 7—8. * Számunk mellékleteként közöljük az elhangzott marxista referátu­mok és korreferátumok szövegét. Ezek részletes ismertetésére így nem szükséges kitérnünk.

Next