Világosság, 1971. július-december (12. évfolyam, 7-12. szám)
1971 / 7. szám - Lukács György halálára
386 éppenséggel fellengős vonást kap, amely jól megfelelt az akkori baloldali kommunizmus messianisztikus utópizmusának, de nem az igazi marxi tannak”. Ez az önkritika, amely most már nemcsak saját polgári korszakától, de forradalmár korszakának eszkhatológikus-szubjektivisztikus hangsúlyától is elhatárolja Lukácsot, döntő hatást gyakorolt egész későbbi munkásságára: tárgyiasulás és elidegenülés, természet és társadalom, munka és emberi szubjektivitás viszonyának megítélésére, s eleve megalapozza kritikai magatartását nemcsak az utópisztikus-indeterminisztikus jövő-elképzelésekkel, de saját egykori koncepciójának mai követőivel szemben is: „Sajnos, tudom, hogy a társadalmi fejlődés és az általa kitermelt elméleti beállítottságok szülte okokból gyakran éppen az tartozik a könyv hatásának legerősebb és legnagyobb befolyású mozzanatai közé, amit ma elméletileg hamisnak tartok.” A későbbi évek mesteri irodalmi-esztétikai, filozófiatörténeti vizsgálatai majd végig félreérthetetlenül arról tanúskodnak, hogy miközben munkásságában központi szerepet szánt az eszmei folyamat társadalmi-történeti elemzésének, következetes eréllyel utasította el e folyamat mindenféle misztifikációját. Realizmus-koncepciója éppígy ennek kifejezése volt, mint vitája a modern irracionalizmus különböző változataival. Lehettek e pozíciónak korlátai; az azonban bizonyos, hogy Lukács — egyes polgári interpretátoraival szemben — nem csupán a polgári kultúra klaszszikus értékei „átmentésének” feladatára vállalkozott, hanem mindenekelőtt arra, hogy a marxizmus forradalmiságát megóvja a romantikától és az utópisztikus szubjektivizmusba való visszaeséstől, valamint, hogy szilárd harcállást biztosítson számára a két háború közt (és a második világháború után) támadásra induló irracionalizmussal szemben, amelyet a politikai reakció s egyidőben egyenesen a fasizmus előkészítőjének, potenciális szövetségesének tekintett. A materializmus és a dialektika nagy értékei — mutatta ki — a válság hatására kérdésessé váltak bizonyos rétegekben, s kezdetét veszi egy folyamat is, amely „a dialektikus kezdeteket egy kétségbeesett, elvileg megoldhatatlan paradoxiává oldja fel, amely a vallásosba való halálugrást teszi. . . szükségessé.” „Az ész trónfosztásá”-nak mondandója nem utolsó sorban éppen az, hogy a polgári irracionalizmus — egyfajta pszeudo-vallásosság filozófiai kifejezése, még akkor is, ha talajáról a hagyományos keresztény értékeket nyíltan tagadják. A sokat vitatott mű egyik legfőbb jelentősége nem utolsó sorban abban fedezhető fel, hogy a világ „modern” misztifikálásának súlyos veszélyeire hívja fel a figyelmet. Ez a mondanivaló a hatvanas évek nagy esztétikai összefoglalásában: „Az esztétikum sajátosságában már úgy jut kifejezésre, hogy Lukács a vallásosság (s bonyolult áttételekkel az idealista és irracionalista filozófiák) talaját, társadalmi hátterét elemzi, s hívja fel a figyelmet a mindennapi létben gyökerező mindennapi gondolkodás és vallásosság viszonyának ellentmondásos egységére, kettőjük affinitására. Ugyanazzal a hévvel, amellyel Marx és Engels a kispolgári szellemű „szocializmust” bírálták, amellyel Lenin a spontán fejlődés nyomában kullogó ökonomista tudatot ostorozta, mutatja ki Lukács, hogy az empirizmus és a köznapi értelemben vett józan ész hitszerű mozzanatai, „elmosódottsága és megmerevedettsége”, antropomorf szelleme végső soron nem segítőtársai, hanem ellenlábasai a marxi értelemben vett tudományosságnak. Az emberi kultúra jelentős alkotásai még akkor is szabadságharcot folytattak ezek ellen a történelmi kiskorúságunkat tükröző vallási és filozófiai struktúrák ellen, ha egyébként maguk sem tudták magukat hatásaiktól mindenben függetleníteni. A külső világ objektív igazságtartalmának felderítése, leképezése, és segítségükkel az emberi energiák forradalmi irányban történő kiaknázásának előmozdítása — a vallásos antropomorfizáció ellenében fejlődő tudomány és a transzcendencia helyett az ember világára koncentrált művészet legfőbb küldetése. Ezért a kultúráért küzdött Lukács egész életében, s ez az állásfoglalása egymagában is elégséges ahhoz, hogy ideológiai elkötelezettségének valóságos tartalmát egyértelműen bizonyítsa. Szegényebbek lettünk egy nagy marxista gondolkodóval. Művein kívül ránk hagyta azt a feladatot is, hogy az általa feltett kérdéseket helyesen válaszoljuk meg, új problémákat felvetvemegoldva haladjunk tovább az úton, amelyen járni tudott: az alkotó marxizmus útján. Csak azt kívánhatjuk, hogy tudományos hagyatékának gondolatserkentő szelleme tevékeny és konstruktív eszmecserére inspirálja szellemi életünket, eszmecserére, amelyben a marxi elmélet gazdagodik. Mi úgy véljük, ez volna örökségének méltó megőrzése, ez szolgálná annak az új világnak, a bontakozását, amelynek kiküzdésére élete s munkája javát áldozta.