Világosság, 1979. július-december (20. évfolyam, 7-12. szám)
1979 / 7. szám - Bán Imre: Morus és Erasmus
Morus és Erasmus Az elmúlt esztendőben volt Morus Tamás (Thomas Morc) születésének ötszázadik évfordulója; megemlékezésünk késedelmét legfeljebb az indokolja, hogy ezúttal sajátos szempontból, mintegy Erasmus Roterodamus tükrében szeretnék bemutatni a nagy angol humanistát, az Utópia szerzőjét, s anyaggyűjtésünk némileg elhúzódott. Kettejük viszonya régi vizsgálódás tárgya, irodalmunkban Kardos Tibor is többször írt róla: mi magunk ez alkalommal néhány eredeti szöveget szeretnénk bemutatni az érdeklődő olvasónak, mintegy a kor „szellemi légkörének” megvilágítása céljából. Ha igazat adunk A. C. F. Koch deventeri könyvtáros újabb kutatásainak, Erasmus 1467-ben született (az eddigi találgatások 1466 és 1469 között ingadoztak), a nagy rotterdami kb. 11 évvel volt idősebb angol kortársánál. Egyéniségük és életpályájuk, sok rokon vonás ellenére, merőben különböző volt. Erasmust akarata ellenére juttatták kolostorba, Morus egész életében aszkétikus hajlamokat mutatott. Ennek ellenére Morus mégis közpályára lépett, világi életet élt, népes családot nevelt, Anglia lordkancellárja lett, Erasmus a szerzetesi köntöstől megszabadulva is a teológus és a szobatudós életét élte. Morus roppant műveltsége ellenére keveset utazott, alig ismert valamit Európából, Erasmus állandóan bolyongott — amint hajdan Petrarca —, s ha volt az akkori Európának igazi kozmopolitája, akkor ezt az ő személyében kell látnunk, míg Morus alkatában, jellemében, sőt viselkedésében is a tipikus angolt személyesítette meg. Közismert, olykor darabos humora is erre mutat, Erasmus viszont a szatirikus irónia mestere volt, s az értőknek nem kell magyaráznunk: e kettő nem ugyanaz. Morust elveihez való következetes ragaszkodás jellemezte. Erasmus hajlékony szelleme még önmagát is sokszor magyarázta másként, s állásfoglalását mindig az újonnan felbukkanó körülmények befolyásolták. Mindmáig élő remekművét, A balgaság dicséretét, a támadások hatására állandóan lekicsinyelte. Az égből kizárt Júliust (Julius exclusus) makacsul letagadta, ezzel szemben Morus sohasem nyilatkozott az Utópia ellen, noha ennek számos vakmerő tételét életpályája utolsó szakaszának gondolatvilága cáfolni látszott. Említsük e párhuzamnak még egy mozzanatát: a reformációhoz való viszonyt. Erasmus kezdetben észre sem vette, később jóindulattal szemlélte Luther fellépését; hosszú ideig nem volt hajlandó színt vallani, noha 1521 után már mindkét párt számított szellemi tekintélyének latba vetésére. Csak 1524-ben szánta rá magát, hogy megírja a De libero arbitriót (A szabad akaratról), amelyre Luther két év múlva igen gorombán felelt a De servo arbitrióval (A szolga akaratról). Erasmus ugyan elnyerte a reneszánsz pápák (X. Leó, VI. Adorján, VII. Kelemen, III. Pál) jóakaratát és kegyeit, halála után azonban egyházi ellenfelei (az Inquisitio) elérték életművének jóformán teljes kárhoztatását. IV. Pál pápa 1559-es indexe valamennyi művét elítéli, a tridenti zsinat is kárhoztatja hat művét, közöttük A balgaság dicséretét és a Nyájas beszélgetéseket, a többit is csak akkor engedélyezi, „ha megtisztíttatnak”. Morus viszont végig és következetesen katolikus maradt . 1528-tól vitairatokban harcolt az angol reformáció vezére, William Tyndale (1483—1536) ellen, aki egyébként Morus tragikus sorsában is osztozott: 1536-ban (egy évvel a vértanúvá lett lordkancellár után) Németalföldön megégették. Morus álláspontját természetesen befolyásolta VIII. Henrik „hithűsége”, aki már 1521-ben vitairatot bocsátott ki Luther ellen (A hét szentség védelme), s csak 1531-ben, híres válási ügye miatt szakított Rómával, s tette magát az angol egyház fejévé. Közismert, hogy Morus tragédiáját az okozta: nem volt hajlandó követni a zsarnok királyt ezen az úton. A katolikus egyház méltán avatta szentjévé (1935) s nemcsak elvhűségéért, hanem őszinte kegyességéért is. A protestánsokat hivatalból 393 26 1979. JÚLIUS • XX. ÉVFOLYAM 7. SZÁM