Zalai Hírlap, 1992. január (48. évfolyam, 1-26. szám)

1992-01-02 / 1. szám

--------------------------------------------------------------------------|___I_______________|_________|J_____|_____ m­pHp ^ R 2005 I HHpp Hpi ^ 1992. január 2., CSÜTÖRTÖK Zalai Hírlap XLVn­. évfolyam, 1. szám Kiadja a JoilU­lCl($^ Kft. Ára: 9,80 forint Óévbúcsúztató, újévköszöntő Grúzia A grúz fővárosban az újév első napján kiújultak a harcok. A szil­veszter esti fegyvernyugvás után ismét nehézgépfegyvereket, akna­vetőket és más fegyvereket vetet­tek be. A grúziai egészségügymi­nisztérium adatai szerint a harcok­nak eddig legkevesebb 53 halálos áldozata van és mintegy háromszá­zan sebesültek meg. Haditechnológia Amerikai szakemberek, köztük a CIA vezetői amiatt aggódnak, hogy a felbomlott Szovjetunióból esetleg külföldre menekülnek a korszerű haditechnológiák, illetve a technológiák kidolgozói. A tech­nológiák áruba bocsátásának jó­val veszélyesebb következményei lehetnek, mint azoknak az atom­fegyvereknek az esetében, amelyek már „ amúgy is rossz kezekben van­nak” . Költségvetés Érvényes költségvetés nélkül kezdte az új évet az izraeli kor­mány, amely tizennyolc hónapos fennállásának legkomolyabb ki­hívásával kénytelen szembenéz­ni. A szerda hajnalig tartó par­lamenti vita sem hozott ered­ményt, miután a mérleg nyelvé­­nek szerepét játszó kisebb vallá­si pártok tulajdonképpen egy­mással sem tudtak megállapod­ni a nekik kiutalandó viszonylag csekély központi támogatás elosztási módjáról. „ Honfitársaim! Barátaim!” / Göncz Árpád köszöntője „ Boldog új esztendőt kívánok valamennyiő­­töknek. Boldog új esztendőt hazánk polgárai­nak, a nálunk menedéket találóknak, a szom­szédos államokban élő és a távoli országokba szétszóródott magyarságnak, köztársaságunk minden barátjának, s a világ minden jóakaratú emberének. Békét kívánok az új esztendőben. Bé­két a világnak, Európának, legkivált szomszé­dainknak és önmagunknak. Békét és bizalmat népek, nemzetek, etnikumok között. Békét és bi­zalmat itthon, egymás között, mindazoknak, aki­ket a nézeteik, eltérő politikai szándékaik, vagy éppen az egyre növekvő társadalmi különbsé­gek szembeállítanak egymással. Amikor immár több mint egy éve hozzákezd­ünk az új, demokratikus Magyarország építé­séhez, egységesebben éreztünk és hittünk. Egy­ségessé tett bennünket, amit elutasítottunk : a ré­gi rendet, a nemzeti kiszolgáltatottságot, a szél­malomharcot, amellyel illúziókból próbáltunk valóságot teremteni. Hittünk egy Európához job­ban illeszkedő Magyarországban, ahol a jog­rend védőernyője alatt nemcsak a társadalom egésze, hanem az egyes ember is könnyebben boldogul. Ma, alig egy év múltán, szakadozik az egy­ség és foszladozik a hit. Bundás indulatokkal támadnak egymásra a politikai erők, s olykor már a társadalmi indulatok is felparázslanak, mert a szokatlan lemondás és nélkülözés bizal­matlanságot csihol, békétlenséget szül. Pedig nagy utat tettünk meg 1991 -ben nagy célunk, a független, demokratikus Magyaror­szág felé, a sikeresebb gazdálkodást ígérő tu­lajdonviszonyok felé, s mindezt úgy, hogy ha­zánk a hétköznapok gondjai ellenére e sok vi­hart megélt térség legszilárdabb országa ma­radt. 1991-ről följegyzi a történelem, hogy csak­nem fél évszázad múltán ebben az esztendőben hagyta el hazánkat az utolsó—lelkünk legmé­lyén mindig is megszállónak tartott — idegen katona, ekkor szűnt meg a Varsói Szerződés és a KGST, térségünké két sajátos intézménye, me­lyek oly sokat emlegetett proletárinternaciona­lizmusa még leplezni is csak rosszul leplezte ki­szolgáltatottságunkat. 1991-ről följegyzi a történelem, hogy csak­nem fél évszázad múltán olyan törvényeket alko­tott immár szabadon — és a szó valós értelmé­ben — választott parlamentünk, amelyek révén a perifériáról közelebb kerültünk a középpont­hoz, a bennünk élő Európa-eszméhez. Arra azonban kevesen gondoltak, hogy ered­ményeinknek vagy sikereinknek ára van. Olykor nagyon is keserves ára. A társadalom legszéle­sebb rétegeit sújtó infláció és munkanélküliség, a szociális védettség csökkenése. És nyomukban olyan veszélyek járnak, mint a társadalmi ellen­tétek kiéleződése, a politikai indulatok elszaba­dulása, vagy éppenséggel a közbiztonság aggasz­tó romlása. Arra is talán csak kevesen gondoltak, hogy a meghatározó politikai erők sem képesek a jobb jövő érdekében türelemmel viszonyulni a társa­dalmi-politikai más véleményhez. Sőt, történel­mi küldetésük nem ritkán túlzott magabiztosság­gal vértezett tudatában maguk is hozzájárulnak az ellentétek éleződéséhez. Vagy éppenséggel nem figyelnek eléggé rá, hogy még a legígérete­sebb távlatok reményében is összeroskadhatnak a jelen terhei alatt azok, akiknek a vállára min­dig is a legnagyobb súlyt rakta a mindenkori tör­ténelem. Falun és városon egyaránt. A minden­kori milliókra, a bérből, fizetésből élőkre, nyug­díjasokra. Átalakulásunk legsúlyosabb terhét—s mind többet—ők cipelik. És ha a Magyar Köztársa­ság a térség legszilárdabb állama maradt, ha a reméltnél is biztatóbb eredményeink születtek, ha sikerült túljutnunk a legválságosabb helyze­teken, ha nem csapott jövőnket veszélyeztetően magasra a társadalmi elégedetlenség—márpe­dig nem csapott!—, akkor az egyedül az ország népe demokráciára érett felelősségtudatának, önfegyelmének köszönhető. A Magyar Köztársaság államfőjeként minde­nekelőtt ezt az önfegyelmet és felelősségtudatot szeretném megköszönni hazánk valamennyi pol­gárának. Elsősorban azoknak, akiknek hétről hétre nagyobb gondot jelent a család kenyeré­nek előteremtése, a meleg otthon biztosítása, gyermekeik nevelése. Elsősorban nektek köszönöm meg baráta­im, hogy Magyarország képes volt megőrizni hitét, hitelét és jóhírét szerte a világban. Az évváltás mindig a számvetés és előrete­kintés ideje. Ilyenkor szívesen hisszük, hogy a ránk váró hetek, hónapok jobbak, szebbek, eredményesebbek lesznek, mint a mögöttünk hagyottak. Ilyenkor teli vagyunk bizakodással és hittel, hogy terveinket valóra váltjuk. Kívánom magunknak, hogy 1992-ben ez így is legyen. Bár jól tudom, hogy ez az év sem oszt­ja majd könnyen a sikereket. Körülöttünk for­rong a világ. A dolgunk sem lesz kevesebb vagy könnyebb, mint tavaly volt. Mindenekelőtt ma­gunkra kell támaszkodnunk. Egyénnek, család­nak, közösségnek. A nemzet egészének. Meggyőződésem, hogy oly sok fogadkozás, oly sok kitérő után végre valóban a magyar gaz­daság rendbetételére és megerősítésére kell for­dítanunk minden erőnket. Mind a felelős poli­tikai erőknek, mind az ország polgárainak né­zetkülönbségeket félretéve azon kell munkál­­kodniok, hogy növekedjék az ország gazdasá­gi ereje, és megszülessenek azok a szociális in­tézkedések, amelyek nagyobb létbiztonságot nyújthatnak mindenkinek. Ennek azonban a tár­sadalmi megbékélés a feltétele, amely el- és le­számolások helyett, az ellenségeskedés és féle­lem szítása helyett közös cselekvésre ad lehe­tőséget. A magyarság és hazánk minden állampol­gárának erkölcsi erejében,felelősségében bíz­va ehhez kérem Isten áldását az új esztendő min­den napjára.” (MTI) Hát véget ért az is, mármint az 1991-es. Ha úgy tetszik, egy évvel öregebbek lettünk, ha nem, hát Újév, új élet kezdődik. Tán nem járunk messze az igazságtól, ha azt írjuk: ebből az 1991-esből már igencsak elege volt sok mindenkinek. Ne­kem, neked, nekünk, az egész országnak. Déli határunkhoz közel háború dúl. Véres összecsa­pások, zavargások, bizonytalan és épp hogy ki­számítható helyzet jellemezte, jellemzi többi szomszédunkat is, kivéve a nyugatit. Gazdasá­gunk tán túl van már a mélyponton. Ennél már csak jobb jöhet... Fellélegezhetünk. Mert az ország jövője szem­pontjából az előttünk álló esztendő valamivel töb­bet kell, hogy nyújtson számunkra, ha csak nem jön közbe valami zavaró tényező... Kicsit ennek tudatában is ünnepeltünk, bú­csúztattunk. Igaz, kicsit hangosabban mint más­kor, de elküldtük 1991-et oda, ahova való... A történelemkönyvekbe. Petárdaeső és hagyományos bál Kanizsán A szokásosnál zajosabbra sike­rült az óévbúcsúztató Nagykanizsán. Persze nem azért, mert a város pol­gárai jókedvükben hangosabban, vagy többet kurjongattak volna, ha­nem a megszámlálhatatlan mennyi­ségben robbanó petárdák miatt. Jog­gal hihette az ide tévedő idegen, hogy holmi tűzharc folyik a város birtok­lásáért. Úgy tűnt azonban, hogy az itt lakók többsége megszokta ezt a helyzetet, legfeljebb a lábuk előtt szikrázó „játékszerek” idegesítették őket. Este nyolc óra körül többnyire csak trombitákat fújó tinédzserekkel lehetett találkozni az utcán. Nagy ré­szük enyhén illuminált állapotban bóklászott a belvárosban, keresve, kibe lehet belekötni. No meg persze, itt volt a szél és a szemét. Kanizsa máskor sem dicsekedhet a tisztasá­gával, ám most szilvesztereste a megszokottnál is koszosabbak vol­tak az utcák. Eldobott, alig használt papírtrombiták, kartondobozok, sö­rösüvegek futottak versenyt a szél ál­tal kergetve. A Hevesi Sándor Művelődési Központba alig hallatszottak be a robbanások, a szél és a szemét sem jutott be, így aztán az év utolsó nap­jától elköszönök a hagyományos bál­ban jól érezhették magukat. A Nosz­­talgia-zenekar a megszokott színvo­nalon játszotta a régi és az újabb slá­gereket, a közönség vidáman táncolt. Finom volt a vacsora, elsőrendű a ki­szolgálás. Csak a „minden kákán csomót keresők” jegyezték meg, hogy azért ez sem a régi. Nem tartozott az elégedetlenke­dők közé Gunyhó Ferenc és asztal­­társasága. — Jól érezzük magunkat — mondta a szóvivőjük. — Van hely a mozgáshoz, a tánchoz. Ezért döntöt­tünk úgy immár sokadszor, hogy itt töltjük a szilvesztert. A társaság hölgy tagjai egyetér­tően bólogattak az okfejtésre. —Az sem mellékes, hogy minden évben nyertünk valamit a tombolán. 1985-ben két egyéves bérletet nyer­tünk a nosztalgia estekre, a követke­ző évben miénk lett a fődíj, egy sült malac. A szerencse-sorozat nem sza­kadt meg 87-ben sem, akkor élő kis­malacot vittünk haza — magyaráz­ta Gunyhó Ferenc. — Azzal mihez kezdtek? — Akkori asztaltársaságunk egyik tagjának édesanyja felhizlal­ta — tájékoztatott a feleség. —180 kilós disznó lett belőle, amit aztán közösen, egy nagy disznótor kereté­ben fogyasztottunk el. — Számítanak az idén is valami nyereményre? — Tombolát vettünk, tehát meg­adtuk az esélyt a Fortunának. Az el­ső díjnál alább nem adjuk, azt fog­juk megnyerni — így a férj. —De ha véletlenül nem sikerül, akkor is jól érezzük magunkat—szö­gezték le egybehangzóan. Csak a történeti hűség kedvéért jegyezzük meg: ha a fődíjat nem is, de egy nagy üveg pezsgőt ismét nyert a társaság. Éjfél elmúltával újra körülnéz­tünk a kanizsai utcán. Nem változott semmi, pedig már 1992-t írtunk. Ta­lán csak az volt a feltűnő, hogy meg­lehetősen kevés embert lehetett lát­ni. Ők sem voltak nagyon vidámak. Z. T. I. Nemcsak trombitaszótól volt hangos a kanizsai főutca. Szilveszter a kolostorban A külvilág petárdarobbantásos, trombitarecsegős, fülsértő zajai után szinte a béke szigetének tűnt a zala­egerszegi Ferencesek kolostorának nyugodt csendje. Az óesztendő utol­só napján itt találkoztam a házfőnök­kel, dr. Kovács Lajos Bánk atyával mindenekelőtt azt tudakolván, vajon ők hogyan töltik a szilvesztert? — Mi legelőbb is hálaadó isten­­tisztelettel búcsúzunk az évtől. A to­vábbiakban a szerzetes család itthon lesz. Beszélgetnek, tv-t néznek, imádkoznak. Ma nem tanulnak, mert bár ez a fő foglalatosságuk, néha ki­csit pihenni is kell. — Pezsgőt is bonthatnak? —Miért ne! Senki és semmi nem tiltja, sőt! A szentírásban is benne foglaltatik: Isten azért teremtette a bort, hogy felvidítsa az embereket. Nem az a baj, hogy sokan élnek ve­le, hanem az, hogy még többen visszaélnek, s nem tudnak maguk­nak határt szabni, megálljt paran­csolni. Az ital feloldja a gátlásokat, ebből lesz aztán a sok veszekedés, ittas vezetés, családi perpatvar és minden egyéb. — Mit vár 1992-től? — Tavaly megkérdezték azt a (Folytatás a 3. oldalon.)

Next