Zászlónk, 1922. szeptember - 1923. június (21. évfolyam, 1-10. szám)
1922-09-15 / 1. szám
2 ZÁSZLÓNK 1922. szeptember 15. Szegény magyarokról... Déli dombok üszke átcikáz a hóba, Hasalták szakadnak feneketlen tóba, legenyék siadnak, tölgyek is cecsegnek, Kesesü köszöntést imigyen lebegnek: Pannónia tája, Hétmagyasok fája, Diseadozva olvvadj, délibáb tanyája! Himzetes magunkat, zsenge gyermekünket elült csordanépek súgják mindenünket, Kisozsdált az ásó évezses masokból: JS2 feledkezzünk meg szegény magyasokról, Szegény magyasoksól, immár ki sem őrzi, immár ki sem óvja, Magyarok nyájának nincsen számadója. Hogyha járni tudnánk, most fölkesekednénk, Hogyha neen tudnánk, vérrel verekednénk. Szörnyen így csak állunk, Béklyó töri vállunk, egyetlen szülőnktől soha meg nem válunk, De átok a kosra, amely árkot árkot! Sértett Balaton kit tajtékozva vádol ! Kitekert kútágas kire hamvakat szór séotes ne feledkezzél szegény magyarokról, Szegény magyarokról! édes, árva gazdánk, nem maradsz magadra ! Kenyered fehérjét szírt is visszaadja ! Ha nem teszen párnád, nyugszol tiszta hóval, Kéklő Tisza partján mély furulyaszóval, S míg sajog az a ének A puszták színének, Hazajöhögélnek mind az elmart cégek ! Mert millióm lattok rosszul agyarognak ! Mindenek maradnak itten magyaroknak ! Így írta az isten boldog csillagokból: ■ Nem, felejtkezünk meg szegény magyarokról, Szegény magyarokról! Graff Kálmán, almafa állott. Még csak is, de a helye jó volt és évről évre. Az idén már pompázott a ragyogó gy, halavány rózsaszínű nyasszonycsokor. Méhek ,sugár bujkált az ágai körz egész kert büszke lenne , és a babok épen előző ,ét kemény, halovány szíkújtották jobbra-balra és ragadtatással nézték az suttogták álmélkodva. — — és némelyikük hízelkicsit, gyönyörű tavaszi is, hogy bámulhassunk Uralmasak lehetnénk is a dicsőítést, de reá sem töltötte el a tavasz,oldogságtól és a virágaiból az illat, mint alázatos és iz a fácska, de a boldog.y , mert előre gondolt már :jgyos éjszakáira, a nyár zivatar,fenségeire, akikkel szembe kell hivatását, míg piros almákká gömtines virágai. Úgy aggódott minden virága külön, mint az anya gyermekéért, mert ugyanaz a virág, ami az anyának a gyermek adta, hogy sok, nagyon sok gyermeke fog korán, ja és hiába elpusztulni; tudta és mégis sajnálta őz és boldog álmodozásaiba belevegyült a fájdalom is és néha tetőtől-talpig végigborzongatta. Ilyenkor sírni látszott a fa: halavány szirmok peregtek, forogtak róla a földre, mint a könnyek. Teltek a napok és a kert lassanként zöld ruhát öltött. Az almafa is elvesztette díszét; zöld levelek borították be az ágakat és közöttük apró kis gömböcskék húzódtak meg. Langyos esők locsolgatták a kertet, az ázott föld illatos párákat gőzölt alkonyaikor és a növények frissen, vígan szökkentek szárba. Az almafa körül leveles bokrokká terebélyesedtek a babok is. Halkan, csendesen, szinte észrevétlenül nőttek, de azért a hajtásuk napról-napra magasabbra emelte a fejét és most már cseppet sem tetszett nekik az almafa. — Nézzétek csak — mondta egy kora hajnalon a legnyurgábbik — már nincsen rajta egy szál virág sem! Most már nem is szép ! Olyan, mint akármelyik közönséges ,fa ! — És nem is nő ! — tódította egy másik. — Mekkorát nőttünk mi a tavasz óta! Ő meg most is csak akkora, mint volt ! — Nincs benne semmi erő! — szólalt meg a harmadik. Úgy látszik, virágot sem fog többet hozni. Én bezzeg nyitogatom őket egyre-másra ! — Én is, én is ! — dicsekedtek mindannyian. — Nem is tudom, miért tetszett nekünk olyan nagyon, — szólalt meg újra a legelső. — Hiszen mi most még szebbek vagyunk, mint ő és ha volna mire kapaszkodni, még magasabb is volnék nála ! No bizony ! Az almafa nem is hallotta a babok fecsegését. Már javában küzdött a gyermekeiért. Megfeszítette minden erejét, hogy ne rázkódjanak az ágai, ha szél fújt; rejtegette őket a levelek közé, ha jött nesztelen szárnyalással az simamoly igénytelen kis lepkéje, amelyik petét rak almukba, hogy a kikelő hernyó elpusztítsa őket. Rettegett, nehogy jégeső verje el a határt és álmodott szép, derűs őszről, amikor piros almák fognak mosolyogni zöld ágai között. De a gyermekei közül egyre több hullott el mégis, amint nyárba hajlott a tavasz. Csenevész, rosszul nőtt apró zöld almák borították be alatta a földet. — Hullik a férgese! — mondta a kertész, mikor reggelenkint összeszedte a lehullt gyümölcsöket. — Látjátok ? — kacsintottak össze a babok. — Lát-