Zászlónk, 1923. szeptember - 1924. június (22. évfolyam, 1-10. szám)

1923-09-15 / 1. szám

2 ZÁSZLÓNK 1923. szeptember 15. VENI SANCTE SPIRITUS! Sok-sok ezer ifjú magyar ajakról száll feléd a kiál­tás, Szentlélek Úristen, hallgasd meg az imát! A szeny- nyes, zavaros áradatban, amely körülöttünk forrong, egy van^még, ami tiszta, szép, töretlen :ifjúságunk szíve, — abbólj’száll feléd a kérés. A durvaság, hazugság, káromlás|fülsértő zsivaja közepett egy hang csendül még tisztán, őszintén, erősen : az ifjú magyarság imája. Jöjj el, hölcseség Lelke, taníts meg bennünket, hogy hiába vonja ekéjét a gazda, hiába jár üzlete után a kereskedő, hiába élesít kardot a katona és hiába for­gatja könyvét a diák : ha lelkében ott nem él az örök igazság hite, a győzelmes élet reménye, Isten és ember éltető szeretete, ha velünk nem dolgozik Istennek kegyelme, nem terem áldás sem egyesnek, sem hazának. Jöjj el értelem Lelke, nyisd meg a sze­münket, hadd lássuk meg, milyen hitvány, törékeny semmiség minden, ami csak ennek az életnek szól, érőt csak az ér, ami Istentől jön és Istenhez vezet. Jöjj el, jótanács Lelke, hiszen csupa bizonytalan, útja­vesztett, tanácstalan ember kullog körülöttünk: ifjak, akik nem tudják, mihez fogjanak, milyen pályát válasz- szanak, mit tegyenek az idejükkel, a tehetségükkel, a tudásukkal. Jöjj és sugallj jótanácsot a fülükbe, gyújts elvet előttük, mutasd meg nekik az U.at: a mi Urunk Jézus Krisztust, magyarok egyetlen reménységét. Jöjj el, erősség Lelke, jöjj a csüggedt homlokú, her­vadtlelkű, kishitű nép közé : nyisd meg nekik magadat, az egyetlen győzelmes örök erőnek eleven kútfejét. Jöjj el, igaz tudomány Lelke és tanítsd meg ezt a pénz után rohanó nemzedéket, amely az anyagiak után való lázas törtetésben már-már kezdi elveszteni a szel­lemi értékekbe vetett hitét, tanítsd meg őket igaz tu­dományra, a szellemre, amely elevenít. jöjj el, istenesség Lelke és éreztesd meg evvel az ide­ges, nyugtalan, siető világgal a belső csendesség mond- hatatlan édességét, mutasd meg nekik a Boldogságos Szűz édesanyai mosolyát, a boldog szentek testvéri ar­cát és ébreszd föl bennük felsajgó sejtelmét annak a másik, csendesebb, nagyszerű valóságnak, a „jóakaraté emberek“ békességének. Jöjj el, Isten félelmének Lelke, taníts meg bennünket, hogy az Ur félelme a bölcseség kezdete és kezdete mindennek : jóságnak és erőnek, boldogságnak és bol­dogulásnak, magyar jövendőnek és magyar nagyságnak. Szentlélek Úristen, szállj le ránk, hozd el hét ajándé­kodat és tégy vele naggyá minden kis magyar szívet! A TÁVOL KELETEN MEGMOZDULT A FOLD. Messzina után Tokió. Az Isten kinyújtotta kezét és egy rettentő felkiáltójelet rajzolt az égre. Elsűlyedt szi­getek fölött, összedőlt házak tízezrei fölött, leégett vá rosok üszkei, üvegesszemű halottak milliói fölött lán­golóan, iszonyúan, századokra szóló istenujjának áll a rettentő felkiáltójel. „Most hát királyok, rám figyel­jetek, Föld ítélői, intést értsetek !“ Japán, az okos, az ügyes, a nagyszerű számító Japán, amely a távolból nézte az európaiak őrült kavarodását, mely nem ontott vért, mégis háborút nyert, amely nem vetett, csak aratott a mások vetése nyomán — 1923. szept. 2.-án elvesz­tette a világháborút. Japán, a szorgalom, a munka, az igénytelenség és az önfeláldozás or­szága, ahol mindenki a közért, a hazáért dolgozott — egy nspról más­napra elvesztette évtizedek fáradsá­gának verejtékes gyümölcsét. Japán, amely lenézte Európát, de eltanulta a tudományát, technikáját, háborús készségét, amely szívós, ravasz, céltudatos munkával törte magát előre a nemzetek közt és nőtt, nőtt egyre, a nagyok közt is a leg­nagyobbak közé, nagyhatalomnak, világűrének, „sárga veszedelemének, Japán — mint egy japán újság írja — megszűnt nagyhatalom lenni és évtizedekre vissza van vetve. Japánban, ahol az emberek nagy, - imponáló, elszánt erővel dolgoztak a földön, de nem néztek az égre, — megmozdult a föld és kiszaladt az emberek lába alól. Aki nem látja feje felett az eget és az égben az Urat, aki az ítélet rettentő Istene, de egyben a mi jóságos Atyánk is, az értetlen iszonyattal bámulhat a .halálos japán felkiáltó­jelre és kétségbeesve kérdezheti: Miére ? Miért? De mi értjük a felkiáltójelet, halljuk és értjük az isteni szót: íme, ennyi az ember: egy csipet por ! Íme ennyi az emberi élet: egy gyönge lehellet. Ennyi a hatalom, ennyi a dicsőség, ennyi az iparkodás : füst és hamu. A megdöbbenésen és a testvéri részvéten keresztül, a tokiói romhalmaz fölött iszonyú arányokban emelke­dik föl előttünk az Isten nagysága. Sík Sándor. A tokiói Szent bid és a virágzó glycinek egy templom kertjében. Ezt a poétikus helyet is elpusztította a földrengés.

Next

/
Thumbnails
Contents