Magyar Muzsikaszó, 1936 (5. évfolyam, 1-12. szám)

1936-01-01 / 1. szám

2 N­épdal, par­a aszfalnóta Mind gyakrabban találkozunk azzal a megállapítással, hogy a mai magyar nóta nem az igazi hamisítatlan néplélekből fa­kadt daltermés, ámnem csak aszfaltnóta, vagy legjobb esetben magyaros modol. E kérdés fejtegetői legszívesebben kiirtanák a magyar nótairodalomból az összes élő­ket, vagy alig kegyelmeznek meg egynek, egynek. Szerintük csak a parasztnóta az igazi, azok a népdalok, melyek a paraszt­nép ajkáról keltek szárnyra apáról fiúra szállván s melyeknek szerintük nincs is szerzője. Eltekintve attól, hogy még az esetben is, ha ez így volna is, féltve kellene keb­lünkre szorítani és szívünkre zárni, min­den újabb­­flótát, melyet magyar agy ter­melt ki, melyet a magyar muzsika szerel­mesei pengettek ki hegedűjükön, kopog­tattak ki zongorájukon, vagy talán csak fütyürészve, dalolva nótázgattak, avagy előírásosan mindjárt nótapapírra vetettek. Minden új magyar nóta egy újabb illatozó virágszál abba a nagy csokorba, mely a magyar nótairodalmat alkotja. Ettől függetlenül a sonban, a megállapí­tások nem is helytállók, hanem felette té­vesek. A mai magyar nóta több mint száz éves. Már akkor feljegyezték a két periódusból álló, 8—16 ütemű magyar formát. A dal­lamvezetés az első periódusban emelkedő, felfelé lépegető, a második periódusban emelkedik csúcspontjára, majd az utolsó ütemekben az első rész megismétlődésével, vagy legalábbis felhasználásával záró­dik le. Leginkább ezekre a múlt századbeli nó­tákra szeretik ráfogni, hogy népdalok, „parasztdalok”. Nos, hát szolgálhatok né­hány példával cáfolatul. íme néhány nép­dalnak mondott nóta, szerzőjével együtt: Magasan repül a daru (Szerdahelyi), Cserebogár, sárga cserebogár (Lavotta), Cigánypanna az a híred (Serly), Kint la­kom és kisperjésen (Mészáros), Megérem még azt az időt (Nyizsnyay), Fürdik a holdvilág (Bognár), Felleg borult az er­dőre (Mosonyi), Fekete szem éjszakája (Kralovánszky), Ezt a kerek erdőt járom én (Them), Juhászlegény, szegény ju­hászlegény (Egredsy), Azért csillag, hogy ragyogjon (Rátkay). De végig e hasábo­kat mind meg tudnám tölteni a „népdalok” címeivel és tényleges szerzőivel. Ezek volnának az úgynevezett paraszt­nóták? Ezek ugyan semmiben sem külön­böznek a maiaktól! (Természetesen nem gondolok a selejtes, rosszul sikerült, meg­erőltetett­en kitermelt nótákra.) Ezeknek csak azért akarnak megbocsátani a gán­­csoskodók, mert nem tudják, hogy va­laha szerzőjük is volt, akinek épp úgy do­bogott magyar szíve, mint a ma élő lel­kes nótaszerző gárdának, Liszt Ferenc magyar rapszódiáiban, Brahms magyar táncaiban, Hubay csárda­jeleneteiben. Sarasaié „cigánypneródiáiban” nagyobbrészt az eddig elsorolt szerzők művei dolgoztattak fel. Vagy kétségbe vonhatja valaki, hogy Szentirmay Elemér, Dóczy József, Fráter Lóránd és kortársaik igazi vérbeli ma­gyar nótát írtak? Vagy talán Balázs Árpád, Nádor Jóska, Ányos Laci, Sándor Jenő, Erőss Béla, Murgács Kálmán, Kárpát Zoltán, vitéz Kókay István, Kondor Ernő, Huszka Jenő, Kálmán Imre, Lehár Ferenc, Lányi Ernő (szándékosan rendszertelenül írom a neveket, mert távol áll tőlem, hogy ranglistát írjak a sok kitűnőségről) és a többi ma élő kitűnő magyar nóta- és dili­­szerző nem az igazi magyar nótát írják? Talán jobb nóták volnának olyanok, me­lyeket egy hortobágyi számadó juhász ima? Mert én ezt is szívesen venném, de nem tartanám csak azért jónak, mert a szó teljes értelmében volna paraszti. Bele kell nyugodniok a gáncsoskodók­­nak, hogy minden „népdalnak” volt szer­zője, csak ezeknek kilétét most már nehéz megállapítani. És ha ezek a régi nóták el­fogadhatók, mint népdalok, vagy paraszt­nóták, akkor miért kell a maiakat aszfalt­nótáknak kinevezni? Van ezek közt is na­gyon sok ízig-vérig magyar szívből fa­­kadó értékes hajtás. Ne bántsunk semmit, ami magyar! Ne­künk minden magyar költemény, minden magyar dallam sokkal többet jelent, mint azoknak a nemzeteknek, amelyek már századok előtt alkottak önálló zenei stílust! Másutt a népzene felszívódott a műze­nébe, egy német csak Bachban, Beetho­venben és többi nagyjaiban találhatja meg mindazt ,ami nálunk eredetiben megma­radt, nótáinkban. Nekünk megmaradt a népi zenénk és él tovább a mai nótairo­dalomban ugyanakkor, mikor még külön olyan élő zenei nagyságokkal dicsekedhe­tünk, mint Bartók, Dohnányi, Kodály, Hubay, Poldini, Weiner, stb. Népdal? Parasztnóta? Aszfaltnóta? Nem! Magyar nóta ... (Véka) Az angyal — Novella — . Irta: Barát Endre A fiatalember szomorkásan állingált az ablaknál. Tétován, elgondolkozva babrált a függönyhúzó-zsinór gombjával, , úgy nézett le a csendesedő esti utcára. Csatakos téli alkonyat. Kifutófiúk bi­ciklin száguldoznak, csomaggal. Elkésett lánykák,­­sovány tanonclánykák virágbu­­kétával, viszik a rendelést. Pesti karácsony. Egyre halkul az utcai lárma. Most mindenki hazafelé igyekszik. Otthon akar lenni ezen az estén minden ember. Lassú, libbenő pelyhek kezdenek hull­­dogálni az égből. A fiatalember az ablak­nál egykedvűen bámul a tündéri hóesés fehér,, álomszerű zűrzavarába. Szinte meg­szédül tőle. Az ablaküveghez szorítja forró­­ homlokát. Jólesik ez a simító hűvösség. Soha ilyen egyedül nem érezte magát, mint most. És soha nem volt ilyen el­hagyott. — Vera... — suttogta maga elé. Mintha az ablakon át, a hópelyhek lengő, vonagló fátyolán át küldené ezt a sóhajos szót, túl a gond-árnyú, bérkalodás nagy­városon, túl az életen ... Mert Vera, akit most egyedüliségének nagy fájdalmában szólongatott, már csak egy könnyhullajtásos emlék volt. A barna, szelíd kis­asszony nem fogja többé megsímogatni ennek a koraősz fia­talembernek a homlokát, nem fogja többé mellére hajtani gesztenyefűrtű fejét, hogy mondja: — Ide, ide szeretnék bújni... A szí­vedbe, benn lenni mindig ... És nem fogja többé soha hallani ezüst­csengésű, halk dalolását, mikor együtt ül­dögéltek, igen, éppen így esett a hó és éppen így siettek haza az emberek ünne­pelni .... Hogy is van az a dal, ami belecsilingelt a kedves ajkáról az álmodó csöndességbe ? „Selyemruhánatg is fakul a fénye, a hegedűn is elpattan a húr, fénylő csillag lehull a barna éjbe, és fáj a szív, fáj vigasztalanul.. !’ De szomorú dal... Miért is énekelt mindig ilyen bánatos dalokat, az elmúlás­ról? Talán szirom-életének korai végét látta meg, dalolta meg előre, jövőbelátó sejtelemmel? Ezen a magányos karácsonyestén hatá­rozta el a fiatalember, hogy követni fogja kedvesét oda, ahol se küzdelmek ,se mar­­dosó emlékek, se hóesés, aszfalt, tülekedő emberek... És ahol nem fojtogatja már az a mérhetetlen bánat, ami annyiszor előveszi magányos éjszakák álmatlanságá­ban ... Milyen ércesen csengetnek most oda­­künn a villamoskocsik, és hogy sietnek. A ritkuló, szűnő Hárma már csak mint valami zűrzavaros, földöntúli suttogás, ér a füléhez. Még mindig nem gyújtott világot, sö­tét homály terjengett a rideg albérleti szobában. Csak az utcai lámpák­­vetettek az ablakon át egy-két zsugori sugarat a szűk, legényes vaságyra, a furnérdíjas szekrényre és a rozogalábú asztal lapjára. Most a fiatalember lassú, tétova lép­tekkel megindult az asztal felé, kihúzta a fiókot. Egy fényes valami csillant meg a kezében. MAGYAR MUZSIKASZÓ

Next