Magyar Muzsikaszó, 1936 (5. évfolyam, 1-12. szám)
1936-01-01 / 1. szám
2 Népdal, para aszfalnóta Mind gyakrabban találkozunk azzal a megállapítással, hogy a mai magyar nóta nem az igazi hamisítatlan néplélekből fakadt daltermés, ámnem csak aszfaltnóta, vagy legjobb esetben magyaros modol. E kérdés fejtegetői legszívesebben kiirtanák a magyar nótairodalomból az összes élőket, vagy alig kegyelmeznek meg egynek, egynek. Szerintük csak a parasztnóta az igazi, azok a népdalok, melyek a parasztnép ajkáról keltek szárnyra apáról fiúra szállván s melyeknek szerintük nincs is szerzője. Eltekintve attól, hogy még az esetben is, ha ez így volna is, féltve kellene keblünkre szorítani és szívünkre zárni, minden újabbflótát, melyet magyar agy termelt ki, melyet a magyar muzsika szerelmesei pengettek ki hegedűjükön, kopogtattak ki zongorájukon, vagy talán csak fütyürészve, dalolva nótázgattak, avagy előírásosan mindjárt nótapapírra vetettek. Minden új magyar nóta egy újabb illatozó virágszál abba a nagy csokorba, mely a magyar nótairodalmat alkotja. Ettől függetlenül a sonban, a megállapítások nem is helytállók, hanem felette tévesek. A mai magyar nóta több mint száz éves. Már akkor feljegyezték a két periódusból álló, 8—16 ütemű magyar formát. A dallamvezetés az első periódusban emelkedő, felfelé lépegető, a második periódusban emelkedik csúcspontjára, majd az utolsó ütemekben az első rész megismétlődésével, vagy legalábbis felhasználásával záródik le. Leginkább ezekre a múlt századbeli nótákra szeretik ráfogni, hogy népdalok, „parasztdalok”. Nos, hát szolgálhatok néhány példával cáfolatul. íme néhány népdalnak mondott nóta, szerzőjével együtt: Magasan repül a daru (Szerdahelyi), Cserebogár, sárga cserebogár (Lavotta), Cigánypanna az a híred (Serly), Kint lakom és kisperjésen (Mészáros), Megérem még azt az időt (Nyizsnyay), Fürdik a holdvilág (Bognár), Felleg borult az erdőre (Mosonyi), Fekete szem éjszakája (Kralovánszky), Ezt a kerek erdőt járom én (Them), Juhászlegény, szegény juhászlegény (Egredsy), Azért csillag, hogy ragyogjon (Rátkay). De végig e hasábokat mind meg tudnám tölteni a „népdalok” címeivel és tényleges szerzőivel. Ezek volnának az úgynevezett parasztnóták? Ezek ugyan semmiben sem különböznek a maiaktól! (Természetesen nem gondolok a selejtes, rosszul sikerült, megerőltetetten kitermelt nótákra.) Ezeknek csak azért akarnak megbocsátani a gáncsoskodók, mert nem tudják, hogy valaha szerzőjük is volt, akinek épp úgy dobogott magyar szíve, mint a ma élő lelkes nótaszerző gárdának, Liszt Ferenc magyar rapszódiáiban, Brahms magyar táncaiban, Hubay csárdajeleneteiben. Sarasaié „cigánypneródiáiban” nagyobbrészt az eddig elsorolt szerzők művei dolgoztattak fel. Vagy kétségbe vonhatja valaki, hogy Szentirmay Elemér, Dóczy József, Fráter Lóránd és kortársaik igazi vérbeli magyar nótát írtak? Vagy talán Balázs Árpád, Nádor Jóska, Ányos Laci, Sándor Jenő, Erőss Béla, Murgács Kálmán, Kárpát Zoltán, vitéz Kókay István, Kondor Ernő, Huszka Jenő, Kálmán Imre, Lehár Ferenc, Lányi Ernő (szándékosan rendszertelenül írom a neveket, mert távol áll tőlem, hogy ranglistát írjak a sok kitűnőségről) és a többi ma élő kitűnő magyar nóta- és diliszerző nem az igazi magyar nótát írják? Talán jobb nóták volnának olyanok, melyeket egy hortobágyi számadó juhász ima? Mert én ezt is szívesen venném, de nem tartanám csak azért jónak, mert a szó teljes értelmében volna paraszti. Bele kell nyugodniok a gáncsoskodóknak, hogy minden „népdalnak” volt szerzője, csak ezeknek kilétét most már nehéz megállapítani. És ha ezek a régi nóták elfogadhatók, mint népdalok, vagy parasztnóták, akkor miért kell a maiakat aszfaltnótáknak kinevezni? Van ezek közt is nagyon sok ízig-vérig magyar szívből fakadó értékes hajtás. Ne bántsunk semmit, ami magyar! Nekünk minden magyar költemény, minden magyar dallam sokkal többet jelent, mint azoknak a nemzeteknek, amelyek már századok előtt alkottak önálló zenei stílust! Másutt a népzene felszívódott a műzenébe, egy német csak Bachban, Beethovenben és többi nagyjaiban találhatja meg mindazt ,ami nálunk eredetiben megmaradt, nótáinkban. Nekünk megmaradt a népi zenénk és él tovább a mai nótairodalomban ugyanakkor, mikor még külön olyan élő zenei nagyságokkal dicsekedhetünk, mint Bartók, Dohnányi, Kodály, Hubay, Poldini, Weiner, stb. Népdal? Parasztnóta? Aszfaltnóta? Nem! Magyar nóta ... (Véka) Az angyal — Novella — . Irta: Barát Endre A fiatalember szomorkásan állingált az ablaknál. Tétován, elgondolkozva babrált a függönyhúzó-zsinór gombjával, , úgy nézett le a csendesedő esti utcára. Csatakos téli alkonyat. Kifutófiúk biciklin száguldoznak, csomaggal. Elkésett lánykák,sovány tanonclánykák virágbukétával, viszik a rendelést. Pesti karácsony. Egyre halkul az utcai lárma. Most mindenki hazafelé igyekszik. Otthon akar lenni ezen az estén minden ember. Lassú, libbenő pelyhek kezdenek hulldogálni az égből. A fiatalember az ablaknál egykedvűen bámul a tündéri hóesés fehér,, álomszerű zűrzavarába. Szinte megszédül tőle. Az ablaküveghez szorítja forró homlokát. Jólesik ez a simító hűvösség. Soha ilyen egyedül nem érezte magát, mint most. És soha nem volt ilyen elhagyott. — Vera... — suttogta maga elé. Mintha az ablakon át, a hópelyhek lengő, vonagló fátyolán át küldené ezt a sóhajos szót, túl a gond-árnyú, bérkalodás nagyvároson, túl az életen ... Mert Vera, akit most egyedüliségének nagy fájdalmában szólongatott, már csak egy könnyhullajtásos emlék volt. A barna, szelíd kisasszony nem fogja többé megsímogatni ennek a koraősz fiatalembernek a homlokát, nem fogja többé mellére hajtani gesztenyefűrtű fejét, hogy mondja: — Ide, ide szeretnék bújni... A szívedbe, benn lenni mindig ... És nem fogja többé soha hallani ezüstcsengésű, halk dalolását, mikor együtt üldögéltek, igen, éppen így esett a hó és éppen így siettek haza az emberek ünnepelni .... Hogy is van az a dal, ami belecsilingelt a kedves ajkáról az álmodó csöndességbe ? „Selyemruhánatg is fakul a fénye, a hegedűn is elpattan a húr, fénylő csillag lehull a barna éjbe, és fáj a szív, fáj vigasztalanul.. !’ De szomorú dal... Miért is énekelt mindig ilyen bánatos dalokat, az elmúlásról? Talán szirom-életének korai végét látta meg, dalolta meg előre, jövőbelátó sejtelemmel? Ezen a magányos karácsonyestén határozta el a fiatalember, hogy követni fogja kedvesét oda, ahol se küzdelmek ,se mardosó emlékek, se hóesés, aszfalt, tülekedő emberek... És ahol nem fojtogatja már az a mérhetetlen bánat, ami annyiszor előveszi magányos éjszakák álmatlanságában ... Milyen ércesen csengetnek most odakünn a villamoskocsik, és hogy sietnek. A ritkuló, szűnő Hárma már csak mint valami zűrzavaros, földöntúli suttogás, ér a füléhez. Még mindig nem gyújtott világot, sötét homály terjengett a rideg albérleti szobában. Csak az utcai lámpákvetettek az ablakon át egy-két zsugori sugarat a szűk, legényes vaságyra, a furnérdíjas szekrényre és a rozogalábú asztal lapjára. Most a fiatalember lassú, tétova léptekkel megindult az asztal felé, kihúzta a fiókot. Egy fényes valami csillant meg a kezében. MAGYAR MUZSIKASZÓ