Szórakoztató Zenészek, 1981 (22. évfolyam, 1-4. szám)
1981 / 1. szám
2 SZÜKKÖZ I a JOK NfcSZKK A közelmúltban egyik népszerű táncdalénekesünk műsorát sugározta a tévé. Az énekes sikeres showjában oroszlánrészt vállalt a Tomsits Rudolf által vezetett zenekar. Szakmai körökben úgy hírlik, nem volt túl könynyű „összeszipkázni” az együttes fúvósait. Ennek ellenére a lényegében alkalmi felállásban kitűnően, tisztán, szinte már szokatlanul frappáns hangzásban szólaltak meg a fúvós hangszerek. Mert mi a helyzet . Jószerével állandóan együtt muzsikáló fúvósokat nemigen találunk a magyar könnyűzene területén. A vendéglátóiparban a helyzet különösen aggasztó. Már több helyütt olvashattuk, hogy a vállalatok gazdasági okok és meggondolások miatt részesítik előnyben a kis együtteseket. A fúvósok gyér száma más okokra is visszavezethető. Népzenénk alapjai, sajátosságai, ill. az évtizedekig domináló polgári ízlés „zongoracentrikussága" miatt a fúvós hangszerek soha nem voltak nálunk olyan népszerűek, mint mondjuk a cseheknél. Mi lesz akkor, ha a hazai éttermekbe, éjszakai szórakozóhelyekre is kívánatossá, kurrenssé válik ismét a szaxofon, piszton, pozatn és a klarinét.’ Van-e, lesz-e elég belőlük. Van-e utánpótlás? Kell-e valóban a fúvós? Erről beszélgettünk a vendéglátóipari szórakoztatózene néhány ismerőjével, illusztris képviselőjével. Mielőtt Boros István nyilatkozna, mindenképpen föl kell vázolni a rokonszenves muzsikus eddigi pályafutását. Idestova három évtizede kezdődött. Az alig tizenéves ceglédi kisfiú, saját korát meghazudtoló határozottsággal, a klarinétot választotta az akkor szerveződő helyi zeneiskolában. Az első tanára Berkes Kálmán, már az első órákon biztos ösztönnel figyelt föl a tehetséges gyerekre. Boros „Pityu”-ban jól ötvöződött a talentum a szorgalommal. Artie Shaw, Goodman, akkoriban nehezen beszerezhető, de valahogyan mégis „megkaparintott", és improvizációs készséget fejlesztő klarinét iskolái mellett Stan Getz volt a magasra állított mérce, és példakép. Mert ekkor már a klarinét mellett és után a szaxofon lett a főhangszere. Cegléden, majd évekig Pécsett, később Budapesten játszott. A Boros zenekar jelenleg a Gellért-szálló bárjában muzsikál, és az NSZK-ba készül. Ennyi szükséges bemutatás után, cikkünk fő témájára terelem a szót. Boros István így beszél: — Kétségtelen, hogy fúvós hangszeren játszani, gyakorolni több mint bármilyen más instrumentumon. A szaxit, a trombitát. .. fújni kell! Fizikai állóképesség kérdése is tehát, hogy valaki fúvós lesz! Ezen felül, a jelenlegi helyzetben a fúvós hangszereken tanuló fiatalok szinte ösztönösen megérzik: ha más hangszeren, divatosabbnak gondolt hangszeren nem tudnak, akkor elhelyezkedésük a vendéglátóiparban szinte elképzelhetetlen. A közelmúltban hónapokig győzködtem egy színházi pozamnost, hogy jöjjön el zenekaromba, de ő a vendéglátóipar által „biztosított", márói holnapra szóló szerződéseket nem tekintette perspektívának. — A látványosság, a show iránti igény viszont itthon is egyre erőteljesebb — a közízlés, a közönség részéről. De a vendéglátóipar becsukott szemmel vár, csak vár, nem tudni miért! Nyugaton is „szori jónak" a gazdasági körülmények, de a tulajdonosok mégis tudják, hogy látványos, és főleg hangzásában hatásos fúvós hangszerek nélkül nincsa műsorkísérés. — Most már szinte több mint bizonyos, hogy a dallamos (vagy dallamosabb) szórakoztatózene nem valamiféle néhány hónapos nosztalgikus járvány. A két-három akkordos zene (?) ideje hosszú időre nem aktuális. A melódiák pedig emberibben szólnak, ha nem pengetik, ütik „őket", hanem lágyan, fúvós hangszeren szólalnak meg. — Volna tehát utánpótlás, csak az utolsó percekben ,,kijózanodnak"? — kérdezem. — Valahogy így áll a dolog Hiszen „elkezdeni", úgy tűnik, nem nehéz. Fuvolások, klarinétosok nagy elánnal indulnak neki a tanulásnak, aztán, úgy hallom, az OSZK Stúdiókban a reális helyzetet felismerő és jóindulatú tanárok figyelmeztetik a lelkes „csurákosokat", hogy nem árt ha basszusgitáron vagy dobon (vagy énektanulásban) is „helyezkednek". Mert csak fúvósként elhelyezkedni, enyhén szólva, nem lesz könnyű. — Milyen színt, zenei gondolatot, új és friss hangzást vinne a fúvós hangszerek előretörése a vendéglátóipari zenébe .’ — A kérdésben benne van a válasz. Új színt, frisseséget! De ez az újdonság még néhány évtizeddel ezelőtt természetes volt. — A Moulin Rouge és más nevesebb fővárosi szórakozóhely magától értetődően menedéke és biztos bázisa volt a kottát jól olvasó fúvósoknak. Manapság hasra esünk, ha valahol két szám vagy egy kicrinél pisztonnal, illetve pozarnnal meghangszerelt számot produkál. Varietéműsort mai szinten csak a Nagycirkusz zenekara tud lekísérni. Kétmilliós fővárosunkban ez kissé furcsa. Dimelandot játszani pedig teljesen lehetetlen. Pedig a dixie, a maga fölszabadult vidámságával egyáltalán nem elvont, mégis örökké modern fordulataival, tipikusan magas színvonalú szórakoztatózene, ha meg tudnánk teremteni a feltételeket. Lassan ugyan, de „érnek" a feltételek és a magyar vendéglátóipari zene nemcsak külföldön, hanem itthon is elnyeri, megszerzi azt a méltó helyet, amit valamilyen okból mostanában nem említünk, nem firtatunk. Holott a vendéglátóipar kissé kátyúba került szekerét a jó és a jobb zene is segítené kimozdítani, így, lelkesen és meggyőződéssel mondta el véleményét Boros István. De gombolyítsuk tovább e téma fonalát. A Boros Istvánnal folytatott beszélgetés folyamán felvetődött, hogy ha a tanítványai iránt felelősséget érez a zenetanár, akkor fúvósok esetében okvetlenül figyelmeztetnie kell őket, hogy reálisan mérjék föl a lehetőségeket. Még konkrétabban: semmi értelme annak, hogy zeneileg kitűnően képzett, de tulajdonképpen mégis csalódott embereket képezzünk. A jelenlegi helyzetben ösztökélni kell egy másodhangszer ill. váltóhangszer tanulására! Hogyan vélekedik erről (és a fúvósokat érintő többi kérdésről) Benke Imre, a Szófia utcai központi stúdiónk vezető munkatársa, a fafúvósok „gazdája". Érdeklődésemre az alábbiakat mondja: — Kezdjük, talán az 1950-es évek második felénél. Ekkor még szinte valamennyi nagy és kis városunkban volt ún. big-band. Majdnem presztízskérdés volt, hogy valamelyiküzlet ki tudjon állítani egy olyan zenekart, amelyik játszott hagyományos tánczenét, dzsesszes hangszerelésű hazai darabokat, szvinges muzsikát ... Aztán jött az úgynevezett beat korszak. Ez szinte pillanatok alatt „leradírozta" a fúvós összeállítású együtteseket. Mostanában már várható, hogy bizonyos igények alapján itt-ott érdeklődnek a színesebben megszólaló nagyobb zenekarok után, de hát ehhez nem lehet leakasztani a szögről képzett szaxofonosokat, pisztonosokat, pozarnon játszó muzsikusokat. Úgy tűnik, végzeteset mulasztottunk. Elszalasztottunk mintegy 15—20 évet ezen a téren. Ez a megállapítás sajnos nem indok nélküli borúlátás csupán. Voltak ugyan afféle fúvós hangszer megszállottak, de sajnos kevesen. Viszonylag ma is többen tanulnak fúvós hangszeren, mint amennyinek biztos elhelyezkedését bárki is garantálni tudná. De térjünk vissza arra a bizonyos lelkiismereti kérdésre. Kiegészítő, vagy más néven váltóhangszer tanulására mindig is ösztökéltük tanítványainkat. Elég, ha csak arra utalok, hogy szaxofonnal, klarinét nélkül, sem a közelmúltban, sem most nem lehet kategória vizsgát tenni. A másodhangszer tanulására tehát természetszerűen kerül sor, mert van egy objektív okokból adódó alapállásunk. Abból indulunk ki, hogy egy fúvós csak negyedik tag lehet. — A sorrend ugyanis így alakul: első a zongora, aztán a klasszikus „duó” következik (zongora—dob), a harmadik tag általában basszusozik és negyedik a szaxis (ha klarinétozik vagy hegedül, akkor „kelendőbb”), a rézfúvós viszont már az ötödik tag helyére kerül. Nálunk ez így alakult ki. Mindezek ellenére a hivatásról lebeszélni még egyetlen tanítványomat sem volt szívem! így van ezzel minden zenetanár! Itt a Stúdióban a rezesek tanára, Stark Tibor is figyelmezteti a tanítványait a nehézségekre! De fúvósnak lenni éppen ezekkel a problémákkal együtt szép hivatás. Kell ide egy kis fanatizmus, valamiféle többletszorgalom. A fúvósnak állandóan bizonyítani kell. Nem véletlen, hogy a legjobb lapról-olvasók is a fafúvósok és a rezesek. — Visszatérve azokra a régebbi időkre, meg kell említenem, hogy akkor (1955—60- ban) a mennyiség átcsapott minőségbe. Most viszont már egyszerűen nincs, vagy alig van nagy tánczenekarunk. Meg kell ismételnem, a „bűnös" a túlontúl is népszerűvé, szinte már mániává vált gitármuzsika. Három gyerek nekilátott a pengetéshez, kerítettek hozzá egy dobost és máris kész volt az együttes. Ha még billentyűst is szereztek, előttük állt a viág. — Később az amerikai „soul" visszalopta ugyan a popmuzsikába a fúvósokat, de már majdnem végzetesen későn. Újból megemlítem, hogy a jelenlegi igényekre már nincs is elég fúvós. Mint egyes sportágakban itt sem érvényesül a kemény munka. Ugyanis a fúvósokról soha nem lehetett azt mondani, hogy a könnyű sikerek és a gyors anyagi tollasodás vágya vezérli őket. Itt jól kell Mattolni, a hangszert fújni kell, mellékesen csörgőzni, kongázni, és szinte folyamatosan megalázkodva alkalmazkodni a szorító (és egyre szorítóbb) gazdasági helyzethez, létszámkeretekhez. A létszám növekedésének feltételei ugyanis anyagi jellegűek. Van ugyanis olyan hang is, hogy a fúvósok azért nem népszerűek a vendéglátóipar illetékesei körében, mert hangosak!? Ez egyszerűen nem igaz! Egyetlen szál gitár vagy orgona a mai erősítőkkel és hangfalakkal sokkal bántóbb lehet, mint egy klarinét vagy szordínós piszton. — A jelenlegi helyzet a mi házunk táján, amint látjuk nem könnyű. A már említett fanatikusok szerencsére fütyülnek a sokszor szinte fojtogató körülményekre. Átvészeltek, átvészelnek szezonokat, olykor esztendőket a Fővárosi Nagycirkuszban, a színházaknál, a Balaton mellett, ún. utazócirkuszokban, a pénzügyőrök zenekarában, valamelyik honvédségi zenekarban, a határőröknél. .. Néha a dzsesszéletben is adódnak koncertlehetőségek. Vannak, akik belefáradva egy időre abbahagyják. A többség azonban kitart. Végül is jó, képzett fúvós ma sem marad állás nélkül! Legfeljebb nem a vendéglátóiparból él meg. — Stúdiónkban tehát nem csak vendéglátóipari zenészek tanulnak tovább. Benke Imréből ömlenek a nyugodt, bölcs mondatok. A tanulság annyi, hogy a tehetséggel párosuló kitartás soha nem hiábavaló: hogy fafúvósok még csak akadnak a vendéglátóipari muzsikában, de a rézfúvósok ritkábbak, mint az a bizonyos fehér holló. Egy ilyen „ritka madarat" találtam a Béke kupolában játszó Ungár-együttesnél. Ez pedig Fonó József pisztonos, akivel egy műsorszünetben beszélgetek. Szinte szeretettel nyilatkozik munkájáról. — 1914 óta dolgozom a vendéglátóiparban. Előtte 8 évig katonazenész voltam. Ha bármilyen okból meg kellene válnom a jelenlegi együttesemtől, elképzelni sem tudom, mit tennék. Nálam korosabb zenészkollégáktól hallom, hogy ez a jelenlegi helyzet természetellenes. Azt, hogy a trombitán kívül más hangszert is kell kezelnem, magától értetődőnek tartom. Énekelek, kongatom, xilofonon is játszom néhány számot. Nagyobb becsülete volt régebben a fúvósoknak. A mai helyzetbe nem szabad belenyugodnunk. Nemcsak a magam nevében, hanem az indok nélkül mellőzött hangszercsoport nevében mondom, hogy „tenni kellene" valamit. Felhívni a figyelmet arra, hogy a többhangszeres zene szebb és jobb. De ezt csak a gyakorlatban lehetne bizonyítani... ha több volna a nagyobb együttes — mondja. — Tudom, hogy ez a téma, sajnos, most befejezhetetlen. Újabb és újabb gondolatokat hoz felszínre, minden idevágó megjegyzés, emlékfoszlány, elképzelés. Az Ungár testvérek szerint nem lehet mindent állandóan a szorító gazdasági helyzet számlájára írni. Ungár István megjegyzi, hogy Oslo, a mi fővárosunkhoz képest szinte nagy falu, mégis állandóan nyolc-tíz nagyobb zenekar dolgozik ott a vendéglátóiparban! Valószínű, hogy a norvég üzletemberek sem ellenségei a pénznek, haszonnak, rentabilitásnak. Egyvalamit a gyakorlatból tudnak: a jó zene behozza és ott tartja a közönséget! Nem kell azonban feltétlenül kapitalista környezetben keresni a kedvező példákat. A már említett hatvanas évek bizonyítják, hogy a mi viszonyaink között is élt és virult sok nagyzenekarnak nevezhető formáció: a CORVIN-ban Len Hughes együttese, a MOSZKVA-kertben a Chappy zenekar (Orlay Jenőék), a BÉKÉBEN a Fóthy-együttes stb. Nagy műsorokkal (fúvóskórussal) járták az országot Holéczyék és Kelényi Györgyék. Ungár György és István veszi át a szót. — A jelenlegi helyzetben mi vagyunk Pesten az a zenekar, amelyik a táncosokat, énekeseket nagyzenekari hatással kíséri. Lehet egy trió vagy még egy duó is jó, sőt rendkívüli, de kétmilliós városunkban több palettán kellene megmutatkozni a magyar zenészek sokoldalúságának. Tapasztaltam és tudom, hogy a cseheknél. Dániában, az NSZK-ban, az NDK-ban, Jugoszláviában is kedvezőbb a helyzet! Ezekben az országokban a beates évek csúcsának idején is voltak big-band-ek. Mi mindig átesünk a ló másik oldalára. Amikor harmonika volt a divat, mindenki herflizett, a Beatles hatásának idején már az óvodások is gitározni vágytak. A vendéglátóiparban pedig a sokszínűségnek van helye. Már a vendégek összetétele miatt is. Bizakodunk, hogy erre a vendéglátóipar illetékesei is rájönnek, írásunk is a szép hangú hangszerek utáni sírást, és nem a végleges elsiratást dokumentálja. KRIZSIKAU „Mosolygós” fúvós-sirató Boros István Benke Imre Ungár István Fonó József Ungár György