Szórakoztató Zenészek, 1981 (22. évfolyam, 1-4. szám)

1981 / 1. szám

2 SZÜKKÖZ I a JO­K NfcSZKK A közelmúltban egyik nép­szerű táncdalénekesü­nk műsorát sugározta a té­vé. Az énekes sikeres showjá­­ban oroszlánrészt vállalt a Tomsits Rudolf által vezetett zenekar. Szakmai körökben úgy hírlik, nem volt túl köny­­nyű „összeszipkázni” az együt­tes fúvósait. Ennek ellenére a lényegében alkalmi felállásban kitűnően, tisztán, szinte már szokatlanul frappáns hangzás­ban szólaltak meg a fúvós hangszerek. Mert mi a helyzet .­ Jószerével állandóan együtt muzsikáló fúvósokat nemigen találunk a magyar könnyűzene területén. A vendéglátóiparban a hely­zet különösen aggasztó. Már több helyütt olvashattuk, hogy a vállalatok gazdasági okok és meggondolások miatt részesítik előnyben a kis együtteseket. A fúvósok gyér száma más okokra is visszavezethető. Nép­zenénk alapjai, sajátosságai, ill. az évtizedekig domináló polgári ízlés „zongoracentri­­kussága" miatt a fúvós hang­szerek soha nem voltak nálunk olyan népszerűek, mint mond­juk a cseheknél. Mi lesz akkor, ha a hazai ét­termekbe, éjszakai szórakozó­helyekre is kívánatossá, kur­renssé válik ismét a szaxofon, piszton, pozatn és a klarinét­.’ Van-e, lesz-e elég belőlük. Van-e utánpótlás? Kell-e való­ban a fúvós? Erről beszélget­tünk a vendéglátóipari szóra­koztatózene néhány ismerőjé­vel, illusztris képviselőjével. Mielőtt Boros István nyilat­kozna, mindenképpen föl kell vázolni a rokonszenves muzsi­kus eddigi pályafutását. Idestova három évtizede kez­dődött. Az alig tizenéves ceglé­di kisfiú, saját korát megha­zudtoló határozottsággal, a kla­rinétot választotta az akkor szerveződő helyi zeneiskolá­ban. Az első tanára Berkes Kálmán, már az első órákon biztos ösztönnel figyelt föl a tehetséges gyerekre. Boros „Pityu”-ban jól ötvöződött a talentum a szorgalom­mal. Artie Shaw, Goodman, akkoriban nehezen beszerezhe­tő, de valahogyan mégis „meg­kaparintott", és improvizációs készséget fejlesztő klarinét is­kolái mellett Stan Getz volt a magasra állított mérce, és pél­dakép. Mert ekkor már a kla­rinét mellett és után a szaxo­fon lett a főhangszere. Cegléden, majd évekig Pé­csett, később Budapesten ját­szott. A Boros zenekar jelenleg a Gellért-szálló bárjában mu­zsikál, és az NSZK-ba készül. Ennyi szükséges bemutatás után, cikkünk fő témájára te­relem a szót. Boros István így beszél: — Kétségtelen, hogy fúvós hangszeren játszani, gyakorol­ni több mint bármilyen más instrumentumon. A szaxit, a trombitát. .. fújni kell! Fizikai állóképesség kérdése is tehát, hogy valaki fúvós lesz! Ezen felül, a jelenlegi helyzetben a fúvós hangszereken tanuló fia­talok szinte ösztönösen megér­zik: ha más hangszeren, diva­tosabbnak gondolt hangszeren­ nem tudnak, akkor elhelyezke­désük a vendéglátóiparban szinte elképzelhetetlen. A kö­zelmúltban hónapokig győz­ködtem egy színházi pozamnost, hogy jöjjön el zenekaromba, de ő a vendéglátóipar által „biztosított", márói holnapra szóló szerződéseket nem tekin­tette perspektívának. — A látványosság, a show iránti igény viszont itthon is egyre erőteljesebb — a közíz­lés, a közönség részéről. De a vendéglátóipar becsukott szem­mel vár, csak vár, nem tudni miért! Nyugaton is „szori jó­nak" a gazdasági körülmények, de a tulajdonosok mégis tud­ják, hogy látványos, és főleg hangzásában hatásos fúvós hangszerek nélkül nincs­­a műsorkísérés. — Most már szinte több mint bizonyos, hogy a dallamos (vagy dallamosabb) szórakoz­tatózene nem valamiféle né­hány hónapos nosztalgikus jár­vány. A két-három akkordos zene (?) ideje hosszú időre nem aktuális. A melódiák pedig emberibben szólnak, ha nem pengetik, ütik „őket", hanem lágyan, fúvós hangszeren szó­lalnak meg. — Volna tehát utánpótlás, csak az utolsó percekben ,,ki­józan­odnak"? — kérdezem. — Valahogy így áll a dolog Hiszen „elkezdeni", úgy tűnik, nem nehéz. Fuvolások, klariné­tosok nagy elánnal indulnak neki a tanulásnak, aztán, úgy hallom, az OSZK Stúdiókban a reális helyzetet felismerő és jóindulatú tanárok figyelmez­tetik a lelkes „csurákosokat", hogy nem árt ha basszusgitá­ron vagy dobon (vagy énekta­nulásban) is „helyezkednek". Mert csak fúvósként elhelyez­kedni, enyhén szólva, nem lesz könnyű. — Milyen színt, zenei gondo­latot, új és friss hangzást vin­ne a fúvós hangszerek előretö­rése a vendéglátóipari zenébe .’ — A kérdésben benne van a válasz. Új színt, frisseséget! De ez az újdonság még néhány év­tizeddel ezelőtt természetes volt. — A Moulin Rouge és más nevesebb fővárosi szórakozó­hely magától értetődően me­nedéke és biztos bázisa volt a kottát jól olvasó fúvósoknak. Manapság hasra esünk, ha va­lahol két szám­ vagy egy ki­cri­nél pisztonnal, illetve pozarn­­nal meghangszerelt számot produkál. Varietéműsort mai szinten csak a Nagycirkusz zenekara tud lekísérni. Két­milliós fővárosunkban ez kissé furcsa. Dim­­elandot játszani pedig teljesen lehetetlen. Pe­dig a dixie, a maga fölszaba­dult vidámságával egyáltalán nem elvont, mégis örökké mo­dern fordulataival, tipikusan magas színvonalú szórakoz­­tatózene, ha meg tudnánk te­remteni a feltételeket. Lassan ugyan, de „érnek" a feltételek és a magyar ven­déglátóipari zene nemcsak külföldön, hanem itthon is elnyeri, megszerzi azt a méltó helyet, amit valamilyen okból mostanában nem említünk, nem firtatunk. Holott a ven­déglátóipar kissé kátyúba ke­rült szekerét a jó és a jobb zene is segítené kimozdítani, így, lelkesen és meggyőző­déssel mondta el véleményét Boros István. De gombolyít­suk tovább e téma fonalát. A Boros Istvánnal folytatott be­szélgetés folyamán felvetődött, hogy ha a tanítványai iránt felelősséget érez a zenetanár, akkor fúvósok esetében okvet­lenül figyelmeztetnie kell őket, hogy reálisan mérjék föl a le­hetőségeket. Még konkrétab­ban: semmi értelme annak, hogy zeneileg kitűnően kép­zett, de tulajdonképpen mégis csalódott embereket képez­zünk. A jelenlegi helyzetben ösztökélni kell egy másod­hangszer ill. váltóhangszer tanulására! Hogyan vélekedik erről (és a fúvósokat érintő többi kér­désről) Benke Imre, a Szófia utcai központi stúdiónk vezető munkatársa, a fafúvósok „gaz­dája". Érdeklődésemre az alábbiakat mondja: — Kezdjük, talán az 1950-es évek második felénél. Ekkor még szinte valamennyi nagy és kis városunkban volt ún. big-band. Majdnem presztízs­kérdés volt, hogy valamelyik­­üzlet ki tudjon állítani egy olyan zenekart, amelyik ját­szott hagyományos tánczenét, dzsesszes hangszerelésű hazai darabokat, szvinges muzsi­kát ... Aztán jött az úgyneve­zett beat korszak. Ez szinte pillanatok alatt „leradírozta" a fúvós összeállítású együtte­seket. Mostanában már várha­tó, hogy bizonyos igények alapján itt-ott érdeklődnek a színesebben megszólaló na­gyobb zenekarok után, de hát ehhez nem lehet leakasztani a szögről képzett szaxofonosokat, pisztonosokat, pozarnon játszó muzsikusokat. Úgy tűnik, vég­zeteset mulasztottunk. Elsza­lasztottunk mintegy 15—20 évet ezen a téren. Ez a meg­­állapítás sajnos nem indok nélküli borúlátás csupán. Vol­tak ugyan afféle fúvós hang­szer megszállottak, de sajnos kevesen. Viszonylag ma is többen tanulnak fúvós hang­szeren, mint amennyinek biz­tos elhelyezkedését bárki is garantálni tudná. De térjünk vissza arra a bizonyos lelkiismereti kérdés­re. Kiegészítő, vagy más né­ven váltóhangszer tanulására mindig is ösztökéltük tanítvá­nyainkat. Elég, ha csak arra utalok, hogy szaxofonnal, kla­rinét nélkül, sem a közelmúlt­ban, sem most nem lehet ka­tegória vizsgát tenni. A má­sodhangszer tanulására tehát természetszerűen kerül sor, mert van egy objektív okok­ból adódó alapállásunk. Abból indulunk ki, hogy egy fúvós csak negyedik tag lehet. — A sorrend ugyanis így alakul: első a zongora, aztán a klasszikus „duó” következik (zongora—dob), a harmadik tag általában basszusozik és negyedik a szaxis (ha klari­­nétozik vagy hegedül, akkor „kelendőbb”), a rézfúvós vi­szont már az ötödik tag he­lyére kerül. Nálunk ez így alakult ki. Mindezek ellenére a hivatásról lebeszélni még egyetlen tanítványomat sem volt szívem! így van ezzel minden zenetanár! Itt a Stú­dióban a rezesek tanára, Stark Tibor is figyelmezteti a tanít­ványait a nehézségekre! De fúvósnak lenni éppen ezekkel a problémákkal együtt szép hivatás. Kell ide egy kis fana­tizmus, valamiféle többlet­szorgalom. A fúvósnak állan­dóan bizonyítani kell. Nem véletlen, hogy a legjobb lap­ról-olvasók is a fafúvósok és a rezesek. — Visszatér­ve azokra a ré­gebbi időkre, meg kell emlí­tenem, hogy akkor (1955—60- ban) a mennyiség átcsapott minőségbe. Most viszont már egyszerűen nincs, vagy alig van nagy tánczenekarunk. Meg kell ismételnem, a „bűnös" a túlontúl is népszerűvé, szinte már mániává vált gitármuzsi­ka. Három gyerek nekilátott a pengetéshez, kerítettek hoz­zá egy dobost és máris kész volt az együttes. Ha még bil­lentyűst is szereztek, előttük állt a viág. — Később az amerikai „soul" visszalopta ugyan a popmuzsikába a fúvósokat, de már majdnem végzetesen ké­sőn. Újból megemlítem, hogy a jelenlegi igényekre már nincs is elég fúvós. Mint egyes sportágakban itt sem érvé­nyesül a kemény munka. Ugyanis a fúvósokról soha nem lehetett azt mondani, hogy a könnyű sikerek és a gyors anyagi tollasodás vágya vezérli őket. Itt jól kell Mat­tolni, a hangszert fújni kell, mellékesen csörgőzni, kon­­gázni, és szinte folyamatosan megalázkodva alkalmazkodni a szorító (és egyre szorítóbb) gazdasági helyzethez, létszám­­keretekhez. A létszám növeke­désének feltételei ugyanis anyagi jellegűek.­­ Van ugyanis olyan hang is, hogy a fúvósok azért nem népszerűek a vendéglátóipar illetékesei körében, mert han­gosak!? Ez egyszerűen nem igaz! Egyetlen szál gitár vagy orgona a mai erősítőkkel és hangfalakkal sokkal bántóbb lehet, mint egy klarinét vagy szordínós piszton. — A jelenlegi helyzet a mi házunk táján, amint látjuk nem könnyű. A már említett fanatikusok szerencsére fü­tyülnek a sokszor szinte foj­togató körülményekre. Átvé­szeltek, átvészelnek szezono­kat, olykor esztendőket a Fő­városi Nagycirkuszban, a szín­házaknál, a Balaton mellett, ún. utazó­­cirkuszokban, a pénzügyőrök zenekarában, va­lamelyik honvédségi zenekar­ban, a határőröknél. .. Néha a dzsesszélet­ben is adódnak koncertlehetőségek. Vannak, akik belefáradva egy időre abbahagyják. A többség azon­ban kitart. Végül is jó, képzett fúvós ma sem marad állás nélkül! Legfeljebb nem a ven­déglátóiparból él meg. — Stúdiónkban tehát nem csak vendéglátóipari zenészek tanulnak tovább. Benke Imréből ömlenek a nyugodt, bölcs mondatok. A tanulság annyi, hogy a tehet­séggel párosuló kitartás soha nem hiábavaló: hogy fafúvó­sok még csak akadnak a ven­déglátóipari muzsikában, de a rézfúvósok ritkábbak, mint az a bizonyos fehér holló. Egy ilyen „ritka madarat" találtam a Béke kupolában játszó Ungár-együttesnél. Ez pedig Fonó József pisztonos, akivel egy műsorszünetben beszélgetek. Szinte szeretettel nyilatkozik munkájáról. — 1914 óta dolgozom a ven­déglátóiparban. Előtte 8 évig katonazenész voltam. Ha bár­milyen okból meg kellene vál­nom a jelenlegi együttesemtől, elképzelni sem tudom, mit tennék. Nálam korosabb ze­nészkollégáktól hallom, hogy ez a jelenlegi helyzet termé­szetellenes. Azt, hogy a trom­bitán kívül más hangszert is kell kezelnem, magától érte­tődőnek tartom. Énekelek, kon­­gatom, xilofonon is játszom néhány számot. Nagyobb be­csülete volt régebben a fúvó­soknak. A mai helyzetbe nem szabad belenyugodnunk. Nemcsak a magam nevé­ben, hanem az indok nél­kül mellőzött hangszercsoport nevében mondom, hogy „tenni kellene" valamit. Felhívni a figyelmet arra, hogy a több­hangszeres zene szebb és jobb. De ezt csak a gyakorlatban lehetne bizonyítani... ha több volna a nagyobb együttes — mondja. — Tudom, hogy ez a téma, sajnos, most befejezhetetlen. Újabb és újabb gondolatokat hoz felszínre, minden idevágó megjegyzés, emlékfoszlány, el­képzelés. Az Ungár testvérek szerint nem lehet mindent ál­landóan a szorító gazdasági helyzet számlájára írni. Un­gár István megjegyzi, hogy Oslo, a mi fővárosunkhoz ké­pest szinte nagy falu, mégis állandóan nyolc-tíz nagyobb zenekar dolgozik ott a ven­déglátóiparban! Valószínű, hogy a norvég üzletemberek sem ellenségei a pénznek, ha­szonnak, rentabilitásnak. Egy­valamit a gyakorlatból tud­nak: a jó zene behozza és ott tartja a közönséget! Nem kell azonban feltétle­nül kapitalista környezetben keresni a kedvező példákat. A már említett hatvanas évek bizonyítják, hogy a mi viszo­nyaink között is élt és virult sok nagyzenekarnak nevezhető formáció: a CORVIN-ban Len Hughes együttese, a MOSZK­­VA-kertben a Chappy zenekar (Orlay Jenőék), a BÉKÉBEN a Fóthy-együttes stb. Nagy műsorokkal­ (fúvóskórussal)­ járták az országot Holéczyék és Kelényi Györgyék. Ungár György és István ve­szi át a szót. — A jelenlegi helyzetben mi vagyunk Pesten az a zene­kar, amelyik a táncosokat, énekeseket nagyzenekari ha­tással kíséri. Lehet egy trió vagy még egy duó is jó, sőt rendkívüli, de kétmilliós vá­rosunkban több palettán kel­lene megmutatkozni a magyar zenészek sokoldalúságának. Tapasztaltam és tudom, hogy a cseheknél. Dániában, az NSZK-ban, az NDK-ban, Jugoszláviában is kedvezőbb a helyzet! Ezekben az országok­ban a beat­es évek csúcsának idején is voltak big-band-ek. Mi mindig átesünk a ló másik oldalára. Amikor harmonika volt a divat, mindenki herfli­­zett, a Beatles hatásának ide­jén már az óvodások is gitá­rozni vágytak. A vendéglátó­­iparban pedig a sokszínűség­nek van helye. Már a vendé­gek összetétele miatt is. Bizakodunk, hogy erre a ven­déglátóipar illetékesei is rá­jönnek, írásunk is a szép han­gú hangszerek utáni sírást, és nem a végleges elsiratást do­kumentálja. KRIZSIK­AU „Mosolygós” fúvós-sirató Boros István Benke Imre Ungár István Fonó József Ungár György

Next