Szórakoztató Zenészek, 1983 (24. évfolyam, 1-4. szám)
1983 / 1. szám
A vendéglátóipari szórakoztatózene helyzete Vas megyében Az elmúlt években több jelentős vendéglátóipari üzletet adtak át szerződésbe megyénkben. Elég talán ha a szombathelyi Domus étteremre és presszóra, a kőszegi Hegyalja vendéglőre, a sárvári Fekete Bég étteremre és a körmendi Centrálra hivatkozom. Nemrég avatták fel a kőszegi Írottkő Hotelt is. Sajnálatos tény azonban, hogy az új, modern vendéglátó egységgel sem növekedett a foglalkoztatott zenészek, zenekarok létszáma. Ennek egyik oka, hogy a szerződéses üzletek terjedésével indokolatlanul megnövekedett a kereslet az „egyszemélyes zenekarok” iránt. Nehezebbé vált a népizenekarok elhelyezése is. 1982 őszén tartott prolongálás alapján 19 tánczenekart közvetítettünk 46 fővel és 10 népizenekart 32 fővel. Ha figyelembe vesszük, hogy megyénkben néhány munkáltatóval csak márciusban prolongálunk, úgy összességében megállapíthatjuk, hogy 1982. október 1-től megyénkben 25 tánczenés üzlet dolgozik 62 zenésszel és 13 helyen szól népi zenekar 42 fővel. Csupán egy helyen van diszkó — állandó jelleggel —, a szombathelyi Isisben. Igaz, hogy itt két lemezlovas is működik; egyik délután és este, a másik éjszaka. A vendéglátóipar és a közönség zenei igénye — szerintem — változóban, átalakulóban van. Ahol már évek óta duók és triók dolgoznak, ott a helyzet nem változik, nem kérnek diszkóst — ha a zenészek emberileg is helyt álltak, nemcsak zeneileg. Néhány muzsikus azonban a változó és megváltozott körülményekhez nem akar alkalmazkodni, vagy nem képes rá. Nem panaszkodni szándékozom, de olykor a fegyelmezetlenkedők, a rendszeresen ittasan dolgozók közül néhányat nem, vagy rendkívül nehezen tudtam elhelyezni. Új szelek fújdogálnak a munkáltató házatáján. Inkább a talán kevésbé technikás, zeneileg szerényebb képességű, de megbízhatóbb muzsikusokat szerződtetik a „fellegekben járók” helyett. Mint tudjuk, a kategóriaszerző vizsga egyik lényeges alapfeltétele a középiskolai végzettség. Számomra azonban nem a csak 8 általánost elvégzett és így eleve kategorizálhatatlan zenészek okoznak gondot, hanem az a jónéhány érettségizett IMÉ-s, akik tanult szakmájuk mellett csupán hétvégeken hajlandók zenélni és helyzetükkel elégedettek. De akad a középiskolát végzett muzsikusok között olyan is, aki átmenetileg állandó szerződést vállal az ideiglenes engedély birtokában és úgy vélekedik, hogy nem szerez kategóriát. Ha szorít a cipő, akkor inkább visszanyergel... és nem muzsikusként fogja keresni a kenyerét. Közvetítő munkánkat 6 járási megbízott segítségével végezzük. Ezek közül is névszerint szeretném megemlíteni Nemesvári Károlyt, aki 1960 óta tevékenykedik Vasváron. Lelkesen és jól végzi munkáját, képviseli közös érdekeinket. » Az 1983-as esztendőt mi is tervezéssel kezdtük. Célunk a stúdió oktatás újraindítása megyénkben. Jelenleg a tárgyi feltételek biztosítása a legfontosabb és legsürgősebb feladat. Úgy érzem, a zenészek igénylik a továbbképzést és ebben az évben szemléletükben pozitív változás következik be. Magyarán: elképzeléseinket csak velük együtt tudjuk megoldani, megvalósítani. Magadics Imre kirendeltségvezető Magadics Imre A Tóth—Bakos duó Horváth Tibor és zenekara (ifj. Horváth Tibor, Benczik Lászlóné, Horváth Erzsébet, Avar Sándor) Egy percet sem unatkoztam Újságunk egyre sűrűbben foglalkozik olyan témákkal, amelyek közérdekűek és újabb gondolatokat ébresztenek bennem. Ezúttal a szabadidővel kapcsolatban szeretnék egy-két megjegyzést tenni. Én nem az otthon, hanem a külföldön dolgozó zenészek szabadidejével foglalkoznék. Lehetne vitatkozni azon, hogy külföldön több a szabadidőnk, vagy kevesebb, hiszen amennyi időnk és energiánk felszabadul az otthoni élet ezernyi teendőinek szünetelésével, azt bőven rá kell fordítani itt arra a tevékenységre, amit egyszóval úgy neveznek, hogy önellátás. Nehezíti a helyzetet, hogy ez a fogalomkör általában nem tipikusan férfi munkát jelent. Biztos nem állok egyedül ezzel a nézetemmel, hogy szívesebben tipliznék naponta körbe egy lakást, vagy szerelnék vízcsapot az itteni ingmosás, esetleg főzés, bevásárlás helyett. Márpedig ha tiszta ruhában akarok járni, hazai ételeket és ízeket akarok enni, akkor ezeket a munkákat el kell végezni. Magam nem vállalkozom eldönteni, több-e a szabadidőnk külföldön, mint otthon, s hogy mégis érdemesnek tartom e témával foglalkozni, arra egy különös jelenség késztet. Amikor Norvégiába szóló szerződésemet megkaptam és elvállaltam — ebben az országban még sohasem jártam —, elkezdtem szakma-szerte érdeklődni, úgy általában, Norvégiáról. Sok véleményt hallottam, s ezek lényege majd minden esetben az volt, hogy igen szép ország, kellemesek és kényelmesek az élet- és munkakörülmények, de arra készüljek fel, hogy sokat fogok unatkozni. Különösen nem ijedtem meg ettől, mert eddigi 40 évem során még nem akadt időm az unatkozásra, most majd megtudom, milyen, sőt felkészülök rá. Annyit azért változtattam a jó tanácsokon, hogy nem az unatkozásra, hanem az ellen készültem fel. Beszereztem egykét norvég bédekkert, nyelvkönyvet, szótárat, helyet kapott a csomagomban egy pár alapvető barkácsszerszám, egy csomag kártya, egy zseb-sakk, Portisch Lajos „600 végjáték" című könyve, és végül megszerveztem, hogy otthonról rendszeresen kapjam a kedvenc újságaimat. Ez persze csak így elmondva ilyen sok, amiket felhalmoztam, elférnek egy nagyobb sportszatyor fejében. S a helyszínen mi történt? Oldalakat tudnék teleírni az eddig látottakról. Gusztáv Vigeland szabadtéri szobrairól, a Bálna múzeumon keresztül Heyerdal Kon-Tiki tutajáig, vagy a RA II. nevű lélekvesztőjéig, mellyel sikerrel kelt át az Atlanti-óceánon. Egyre gyakrabban lelek ismerős szavakra egy amerikai vagy angol nyelvű filmben. Esze Jenőnek pedig azt üzenem, hogy kapaszkodjon a következő sakkbajnokságon, ha megint meg akarja nyerni. Végül, ami szintén nem lényegtelen a hosszú külföldi közérzet szempontjából, ismerem a legújabb magyar vicceket (legalábbis, ami nyomtatásban megjelent), és általában tájékozva vagyok az otthoni életről, Nyilasi sérülésétől az új lakbérrendeletig. Visszapillantva az eddig eltelt fél évre egy percet sem unatkoztam Norvégiában. S hogy az esetleges kétkedőkre még jobban rátromfoljak: hónapokra előre kész a programom a szabadidőm hasznos eltöltésére. Persze nem kívánok senkiből múzeumlátogatót nevelni, s talán sokak számára a felsorolt tevékenységek sem érdekfeszítőek, de ha a létező összes kommunikációs eszköz úton-útfélen a szabadidővel foglalkozik, talán részemről sem felesleges egy-két jó tanács. Meggyőződésem, hogy minden külföldre induló kolléga, ha tervszerűen készül fel az útra, megtalálhatja a maga elfoglaltságát szabadidejében, s ez nemcsak az unalom ellen jó, hanem valljuk be őszintén, mert nem szégyen a honvágy ellen is. Andrási Zoltán a Budapest utcáin (II.) (Anyagtorlódás miatt a még tavaly októberben tett sétám során gyűjtött tapasztalataim egy része csak most kerül közlésre. A közel féléves idő alatt néhány zenekar összetétele és munkahelye megváltozott. Ennek ellenére igaz az akkori kép, melyet most közzéteszek.) A Fortuna bár különösen szép, történelmi miliőben várja a szórakozókat, s ezt a korhűséget még a légkondicionáló berendezés sem zavarja. Zavarja viszont az időnként sűrű füstben és melegben dolgozó zenekart és a műsor szereplőit. Lehet, hogy a vendégeknek is kellemetlen, de ők végül is bármikor kimehetnek egy kis friss történelmi levegőt szívni — a pénzükért. Kellemes meglepetéssel konstatáltam, hogy a zenekar létszáma — a mai világban nagyzenekarnak számító — négy fő, pontosabban három zenész és egy énekesnő. Mészáros Sándor, a zenekar vezetője dobol, Zöldág László zongorázik, Cseke Zoltán énekel, basszusozik, trombitán játszik, Szigetvári Gabriella énekel, de a szokástól eltérően, ő végig a színpadon van, az ének mellett táncol, konferálja a műsort. A zenekar minden tagja énekel. Csodálkozva hallottam, hogy itt is „mindent” kell játszani, még operettet, szalonzenét is. És persze slágereket, diszkót. A műsorban — amit nagyon jól kísérnek — Bogdányi Nelly és Garay Zsolt énekel, a „Paprika duó” énekes paródiákat ad elő, a tőlük megszokott lendülettel. Egy éve nyílt meg a Budapenta Szálló, ahová Döme László zenekarát meghallgatni tértem be. A helyiség némileg elüt egy megszokott, hagyományos bár képétől. A táncparkett úszómedencéhez hasonlóan van kialakítva, mintegy másfél méter „mély”, ahol a táncolók kedvükre ugrálhatnak, nem dönthetnek asztalt, hangszereket, s a felszolgálóknak sem kell a táncolók feje felett „balanszírozni” a drága italokkal. A zenekar egy diszkóssal felváltva adja a zenét. Semmivel nincs kisebb sikerük, mint a lemezekről hallható sztároknak. Felszerelésük kitűnő. Minden hangszer jó tónussal szólal meg, énekük, műsoruk modern, a gitárszólók különösen tetszenek. Talán csak egy fúvóst hiányoltam, de kiderült, hogy nem vagyok ezzel egyedül, mert ők is fúvóst keresnek, méghozzá kettőt egy külföldi szerződéshez. Megtudtam, hogy ebben a felállásban egy éve dolgoznak. Pár hónapot voltak Békéscsabán, ahol nagyon jól érezték magukat. Itt is szívesen dolgoznak, de időnként játszanának másfajta zenét is. Mint mondták, egyikük hegedűl, szalonzenét, örökzöldeket, operetteket is játszanak — ahol erre mód és igény van. Itt is van műsor. Farkas Jenő vezetésével és közreműködésével tánckar lép fel többször is az est folyamán, és Kása Zsuzsa énekel, a tőle megszokott temperamentummal. A Gellért Szálló éttermében Bura Kovács Andor és zenekara játszik — immár hetedik éve. A zenekar tagjai: Gáspár József segédprímás, Németh Ottó cimbalmos, Parádi József bőgős, Lakatos Márton brácsás, Raduly Árpád csellós. A cigányzenekarokra jellemző piros mellény helyett ők fekete szmokingban dolgoznak. Igen elegánsak. Vezetőjük úgy néz ki, mint egy koncertmester. Magas, rövidhajú, őszülő halántékú, kellemes beszélgetőpartner, az új prímásgeneráció képviselője. A kapkodó, állandóan cifrázó, tónus nélkül játszó prímásokkal ellentétben, élőben és rádióban is szép telt hangon, ízesen játszik. Méltón a legjobb cigányzenész hagyományokhoz. Szeretettel és őszinte csodálattal beszél az elődökről. Idősebb Magyari Imrét a közelmúlt legnagyobb egyéniségének tartja, akinek hegedűhangját messze földről érkezett vendégek és a világ legnagyobb hegedűsei is megcsodálták. A mai nagyok közül az idősebb Járóka Sándort tartja a legnagyobbnak, akinek játékában „minden benne van” ami a cigányzenét művészi rangra emeli. Ő maga a Konzervatóriumban és az Akadémián tanult, de szülei elvesztése, megakadályozta tanulmányai befejezésében. A Rajkó zenekarba került, velük nyert két helyen is VIT-díjat, Varsóban és Moszkvában. Nagylemeze „Nincs a pusztán rózsabokor” címmel jelent meg. Vallja, hogy a cigányzene fejlődik, de csak azt a fejlődést ismeri el, ami meghagyja a cigányzene jellemző sajátosságait, speciális ízeit. Állandóan fejlődni, gyakorolni kell az egyes zenészeknek is, például a kottaolvasás ma már alapkövetelmény. Minden nap komoly programmal kezdik a műsort, a klasszikus magyar daraboktól operett-egyvelegekig és kedvelt karakterdarabokig, népszerű melódiákig igyekszik minél színesebb műsort összeállítani. Tánczenéből az örökzölddé váló darabokat játssza, ami cigányzenekari összeállításban is ízlésesen megszólaltatható. A közönség — szinte csak külföldiek — igényes, nehéz darabokat kér, s elvárja a koncertszerű előadást. Megtudom, hogy a vállalatvezetéssel jó a viszonyuk, öt évre akarják újra lekötni őket. Ha külföldön HungarHotels rendezvényeket tartanak, évente 2—3 alkalommal őket kérik fel a közreműködésre. A gázsijuk csúcsgázsi, méltó az üzlet osztályon felüli jellegéhez. Mint zenekarvezető, mindig baráti hangnemben beszél kollégáival, s ez szerinte a legjobb módszer, eddig náluk legalábbis bevált. Soha nem volt fegyelmi problémája. Egy ideje műsort is kísérnek. Esténként énekesek és táncosok úgynevezett folklór-műsort adnak, amit a közönség nagy tetszéssel fogad. „Romantikázzon a Casanova bárban! Bárpult a zongora körül! A zongoránál: Soós Tibor.” — olvasom az újságok hirdetései között, s elhatározom, hogy megnézem, mit is jelent mindez a valóságban. Nem sok a különbség egy másfajta bárhoz képest. Félhomály, középkorú, jólszituált közönség és fesztelen hangulat Soós Tibi ül a zongoránál és a szünet nélkül záporozó kéréseket igyekszik teljesíteni. Hétvégén tánczenekarrá alakul. Dobgép és basszetta segítségével tánczenét játszik. Egy-egy este minden elképzelhető kérés előfordul itt. Koncerteket, Horváth Jenőt, magyarnótát örökzöld melódiákat és slágereket kérnek és Tibi játszik, szünetet is alig tud néha tartani. Szemmel láthatóan jól érzi itt magát, s hogy a közönség is jól szórakozik, arra bizonyíték az a tény, hogy hajnal van, mikor kilépek az utcára, de a vendégek semmi jelét nem mutatják annak, hogy távozni akarnának. Kórusban éneklik Soós Tibivel: „Maga rég nem lesz a világon, mikor én még mindig imádom”... ők tudják. Én hazamegyek. Oláh Miklós SZÓRAKOZTATÓ ZENÉSZEK