Szórakoztató Zenészek, 1983 (24. évfolyam, 1-4. szám)

1983 / 1. szám

A vendéglátóipari szórakoztatózene helyzete Vas megyében Az elmúlt években több je­lentős vendéglátóipari üzletet adtak át szerződésbe me­gyénkben. Elég talán ha a szombathelyi Domus étterem­re és presszóra, a kőszegi Hegyalja vendéglőre, a sár­vári Fekete Bég étteremre és a körmendi Centrálra hivat­kozom. Nemrég avatták fel a kőszegi Írottkő Hotelt is. Saj­nálatos tény azonban, hogy az új, modern vendéglátó egy­séggel sem növekedett a fog­lalkoztatott zenészek, zeneka­rok létszáma. Ennek egyik oka, hogy a szerződéses üzle­­­tek terjedésével indokolatla­nul megnövekedett a kereslet az „egyszemélyes zenekarok” iránt. Nehezebbé vált a népi­zenekarok elhelyezése is. 1982 őszén tartott prolon­gálás alapján 19 tánczenekart közvetítettünk 46 fővel és 10 népizenekart 32 fővel. Ha figyelembe vesszük, hogy megyénkben néhány munkáltatóval csak március­ban prolongálunk, úgy ös­­­szességében megállapíthatjuk, hogy 1982. október 1-től me­gyénkben 25 tánczenés üzlet dolgozik 62 zenésszel és 13 helyen szól népi zenekar 42 fővel. Csupán egy helyen van diszkó — állandó jelleggel —, a szombathelyi Isisben. Igaz, hogy itt két lemezlovas is működik; egyik délután és este, a másik éjszaka. A vendéglátóipar és a kö­zönség zenei igénye — sze­rintem — változóban, átala­kulóban van. Ahol már évek óta duók és triók dolgoznak, ott a helyzet nem változik, nem kérnek diszkóst — ha a zenészek emberileg is helyt álltak, nemcsak zeneileg. Né­hány muzsikus azonban a változó és megváltozott kö­rülményekhez nem akar al­kalmazkodni, vagy nem ké­pes rá. Nem panaszkodni szándékozom, de olykor a fe­­gyelmezetlenkedők, a rendsze­resen ittasan dolgozók közül néhányat nem, vagy rendkí­vül nehezen tudtam elhelyez­ni. Új szelek fújdogálnak a munkáltató házatáján. Inkább a talán kevésbé technikás, ze­neileg szerényebb képességű, de megbízhatóbb muzsikuso­kat szerződtetik a „fellegek­ben járók” helyett. Mint tudjuk, a kategória­­szerző vizsga egyik lényeges alapfeltétele a középiskolai végzettség. Számomra azon­ban nem a csak 8 általánost elvégzett és így eleve katego­rizálhatatlan zenészek okoz­nak gondot, hanem az a jó­­néhány érettségizett IMÉ-s, akik tanult szakmájuk mellett csupán hétvégeken hajlandók zenélni és helyzetükkel elé­gedettek. De akad a középis­kolát végzett muzsikusok kö­zött olyan is, aki átmenetileg állandó szerződést vállal az ideiglenes engedély birtoká­ban és úgy vélekedik, hogy nem szerez kategóriát. Ha szo­rít a cipő, akkor inkább vis­­­szanyergel... és nem muzsi­kusként fogja keresni a ke­nyerét. Közvetítő munkánkat 6 já­rási megbízott segítségével végezzük. Ezek közül is név­­szerint szeretném megemlíteni Nemesvári Károlyt, aki 1960 óta tevékenykedik Vasváron. Lelkesen és jól végzi munká­ját, képviseli közös érdekein­ket. » Az 1983-as esztendőt mi is tervezéssel kezdtük. Célunk a stúdió oktatás újraindítása megyénkben. Jelenleg a tárgyi feltételek biztosítása a legfon­tosabb és legsürgősebb fel­adat. Úgy érzem, a zenészek igénylik a továbbképzést és ebben az évben szemléletük­ben pozitív változás követke­zik be. Magyarán: elképzelé­seinket csak velük együtt tud­juk megoldani, megvalósítani. Magadics Imre kirendeltségvezető Magadics Imre A Tóth—Bakos duó Horváth Tibor és zenekara (ifj. Horváth Tibor, Benczik László­­né, Horváth Erzsébet, Avar Sándor) Egy percet sem unatkoztam Újságunk egyre sűrűbben foglalkozik olyan témákkal, amelyek közérdekűek és újabb gondolatokat ébresztenek bennem. Ezúttal a szabadidővel kapcsolatban szeretnék egy-két megjegyzést tenni. Én nem az otthon, hanem a külföldön dolgozó zenészek szabadidejével foglalkoznék. Lehetne vitatkozni azon, hogy külföldön több a szabadidőnk, vagy kevesebb, hiszen amennyi időnk és energiánk felszabadul az otthoni élet ezernyi teendőinek szünetelésével, azt bőven rá kell fordítani itt arra a tevé­kenységre, amit egyszóval úgy neveznek, hogy önellátás. Nehezíti a helyzetet, hogy ez a fo­galomkör általában nem tipikusan férfi mun­kát jelent. Biztos nem állok egyedül ezzel a nézetemmel, hogy szívesebben tipliznék na­ponta körbe egy lakást, vagy szerelnék víz­csapot az itteni ingmosás, esetleg főzés, be­vásárlás helyett. Márpedig ha tiszta ruhában akarok járni, hazai ételeket és ízeket akarok enni, akkor ezeket a munkákat el kell vé­gezni. Magam nem vállalkozom eldönteni, több-e a szabadidőnk külföldön, mint otthon, s hogy mégis érdemesnek tartom e témával foglalkozni, arra egy különös jelenség kész­tet. Amikor Norvégiába szóló szerződésemet megkaptam és elvállaltam — ebben az or­szágban még sohasem jártam —, elkezdtem szakma-szerte érdeklődni, úgy általában, Norvégiáról. Sok véleményt hallottam, s ezek lényege majd minden esetben az volt, hogy igen szép ország, kellemesek és kényelmesek az élet- és munkakörülmények, de arra ké­szüljek fel, hogy sokat fogok unatkozni. Kü­lönösen nem ijedtem meg ettől, mert eddigi 40 évem során még nem akadt időm az unat­kozásra, most majd megtudom, milyen, sőt felkészülök rá. Annyit azért változtattam a jó tanácsokon, hogy nem az unatkozásra, ha­nem az ellen készültem fel. Beszereztem egy­két norvég bédekkert, nyelvkönyvet, szótárat, helyet kapott a csomagomban egy pár alap­vető barkácsszerszám, egy csomag kártya, egy zseb-sakk, Portisch Lajos „600 végjáték" című könyve, és végül megszerveztem, hogy otthonról rendszeresen kapjam a kedvenc újságaimat. Ez persze csak így elmondva ilyen sok, amiket felhalmoztam, elférnek egy nagyobb sportszatyor fejében. S a helyszínen mi történt? Oldalakat tud­nék teleírni az eddig látottakról. Gusztáv Vi­­geland szabadtéri szobrairól, a Bálna múzeu­mon keresztül Heyerdal Kon-Tiki tutajáig, vagy a RA II. nevű lélekvesztőjéig, mellyel sikerrel kelt át az Atlanti-óceánon. Egyre gyakrabban lelek ismerős szavakra egy amerikai vagy angol nyelvű filmben. Esze Jenőnek pedig azt üzenem, hogy kapaszkod­jon a következő sakkbajnokságon, ha megint meg akarja nyerni. Végül, ami szintén nem lényegtelen a hosszú külföldi közérzet szem­pontjából, ismerem a legújabb magyar vic­ceket (legalábbis, ami nyomtatásban meg­jelent), és általában tájékozva vagyok az ott­honi életről, Nyilasi sérülésétől az új lakbér­rendeletig. Visszapillantva az eddig eltelt fél évre egy percet sem unatkoztam Norvégiában. S hogy az esetleges kétkedőkre még jobban rátrom­­foljak: hónapokra előre kész a programom a szabadidőm hasznos eltöltésére. Persze nem kívánok senkiből múzeumlátogatót nevelni, s talán sokak számára a felsorolt tevékeny­ségek sem érdekfeszítőek, de ha a létező ös­­­szes kommunikációs eszköz úton-útfélen a szabadidővel foglalkozik, talán részemről sem felesleges egy-két jó tanács. Meggyőződésem, hogy minden külföldre induló kolléga, ha tervszerűen készül fel az útra, megtalálhatja a maga elfoglaltságát szabadidejében, s ez nemcsak az unalom ellen jó, hanem valljuk be őszintén, mert nem szégyen a honvágy ellen is. Andrási Zoltán a Budapest utcáin (II.) (Anyagtorlódás miatt a még tavaly októberben tett sétám során gyűjtött tapasztalataim egy része csak most kerül közlésre. A közel féléves idő alatt néhány zenekar összeté­tele és munkahelye megvál­tozott. Ennek ellenére igaz az akkori kép, melyet most köz­­zéteszek.) A Fortuna bár különösen szép, történelmi miliőben vár­ja a szórakozókat, s ezt a korhűséget még a légkondi­cionáló berendezés sem za­varja. Zavarja viszont az időnként sűrű füstben és me­legben dolgozó zenekart és a műsor szereplőit. Lehet, hogy a vendégeknek is kellemetlen, de ők végül is bármikor ki­mehetnek egy kis friss törté­nelmi levegőt szívni — a pénzükért. Kellemes meglepetéssel ko­nstatáltam, hogy a zenekar létszáma — a mai világban nagyzenekarnak számító — négy fő, pontosabban három zenész és egy énekesnő. Mé­száros Sándor, a zenekar ve­zetője dobol, Zöldág László zongorázik, Cseke Zoltán éne­kel, basszusozik, trombitán játszik, Szigetvári Gabriella énekel, de a szokástól eltérő­en, ő végig a színpadon van, az ének mellett táncol, kon­ferálja a műsort. A zenekar minden tagja énekel. Csodál­kozva hallottam, hogy itt is „mindent” kell játszani, még operettet, szalonzenét is. És persze slágereket, diszkót. A műsorban — amit nagyon jól kísérnek — Bogdányi Nelly és Garay Zsolt énekel, a „Paprika duó” énekes paró­diákat ad elő, a tőlük meg­szokott lendülettel. Egy éve nyílt meg a Bu­­dapenta Szálló, ahová Döme László zenekarát meghallgat­ni tértem be. A helyiség né­mileg elüt egy megszokott, hagyományos bár képétől. A táncparkett úszómedencéhez hasonlóan van kialakítva, mintegy másfél méter „mély”, ahol a táncolók kedvükre ug­rálhatnak, nem dönthetnek asztalt, hangszereket, s a fel­szolgálóknak sem kell a tán­colók feje felett „balanszíroz­ni” a drága italokkal. A ze­nekar egy diszkóssal felváltva adja a zenét. Semmivel nincs kisebb sikerük, mint a leme­zekről hallható sztároknak. Felszerelésük kitűnő. Minden hangszer jó tónussal szólal meg, énekük, műsoruk mo­dern, a gitárszólók különösen tetszenek. Talán csak egy fú­vóst hiányoltam, de kiderült, hogy nem vagyok ezzel egye­dül, mert ők is fúvóst keres­nek, méghozzá kettőt egy kül­földi szerződéshez. Megtud­tam, hogy ebben a felállásban egy éve dolgoznak. Pár hó­napot voltak Békéscsabán, ahol nagyon jól érezték ma­gukat. Itt is szívesen dolgoz­nak, de időnként játszanának másfajta zenét is. Mint mond­ták, egyikük hegedűl, szalon­zenét, örökzöldeket, operette­ket is játszanak — ahol erre mód és igény van. Itt is van műsor. Farkas Jenő vezetésé­vel és közreműködésével tánckar lép fel többször is az est folyamán, és Kása Zsuzsa énekel, a tőle megszokott temperamentummal. A Gellért Szálló éttermében Bura Kovács Andor és zene­kara játszik — immár hete­dik éve. A zenekar tagjai: Gáspár József segédprímás,­ Németh Ottó cimbalmos, Pa­­rádi József bőgős, Lakatos Márton brácsás, Raduly Ár­pád csellós. A cigányzeneka­rokra jellemző piros mellény helyett ők fekete szmoking­ban dolgoznak. Igen elegán­sak. Vezetőjük úgy néz ki, mint egy koncertmester. Ma­gas, rövidhajú, őszülő halán­­tékú, kellemes beszélgetőpart­ner, az új prímásgeneráció képviselője. A kapkodó, állan­dóan cifrázó, tónus nélkül ját­szó prímásokkal ellentétben, élőben és rádióban is szép telt hangon, ízesen játszik. Méltón a legjobb cigányze­nész hagyományokhoz. Szere­tettel és őszinte csodálattal beszél az elődökről. Idősebb Magyari Imrét a közelmúlt legnagyobb egyéniségének tartja, akinek hegedűhangját messze földről érkezett vendé­gek és a világ legnagyobb hegedűsei is megcsodálták. A mai nagyok közül az idősebb Járóka Sándort tartja a leg­nagyobbnak, akinek játékában „minden benne van” ami a cigányzenét művészi rangra emeli. Ő maga a Konzervató­riumban és az Akadémián ta­nult, de szülei elvesztése, megakadályozta tanulmányai befejezésében. A Rajkó zene­karba került, velük nyert két helyen is VIT-díjat, Varsóban és Moszkvában. Nagylemeze „Nincs a pusztán rózsabokor” címmel jelent meg. Vallja, hogy a cigányzene fejlődik, de csak azt a fejlődést isme­ri el, ami meghagyja a ci­gányzene jellemző sajátossá­gait, speciális ízeit. Állandóan fejlődni, gyakorolni kell az egyes zenészeknek is, például a kottaolvasás ma már alap­­követelmény. Minden nap ko­moly programmal kezdik a műsort, a klasszikus magyar daraboktól operett-egyvelege­kig és kedvelt karakterdara­bokig, népszerű melódiákig igyekszik minél színesebb műsort összeállítani. Táncze­néből az örökzölddé váló da­rabokat játssza, ami cigány­­zenekari összeállításban is ízlésesen megszólaltatható. A közönség — szinte csak kül­földiek — igényes, nehéz da­rabokat kér, s elvárja a kon­certszerű előadást. Megtudom, hogy a vállalat­­vezetéssel jó a viszonyuk, öt évre akarják újra lekötni őket. Ha külföldön Hungar­Hotels rendezvényeket tarta­nak, évente 2—3 alkalommal őket kérik fel a közreműkö­désre. A gázsijuk csúcsgázsi, méltó az üzlet osztályon felü­li jellegéhez. Mint zenekar­­vezető, mindig baráti hang­nemben beszél kollégáival, s ez szerinte a legjobb mód­szer, eddig náluk legalábbis bevált. Soha nem volt fegyel­mi problémája. Egy ideje mű­sort is kísérnek. Esténként énekesek és táncosok úgyne­vezett folklór-műsort adnak, amit a közönség nagy tetszés­sel fogad. „Romantikázzon a Casano­va bárban! Bárpult a zongo­ra körül! A zongoránál: Soós Tibor.” — olvasom az újsá­gok hirdetései között, s elha­tározom, hogy megnézem, mit is jelent mindez a valóság­ban. Nem sok a különbség egy másfajta bárhoz képest. Félhomály, középkorú, jólszi­­tuált közönség és fesztelen hangulat Soós Tibi ül a zon­goránál és a szünet nélkül záporozó kéréseket igyekszik teljesíteni. Hétvégén táncze­nekarrá alakul. Dobgép és basszetta segítségével táncze­nét játszik. Egy-egy este min­den elképzelhető kérés előfor­dul itt. Koncerteket, Horváth Jenőt, magyarnótát örökzöld melódiákat és slágereket kér­nek és Tibi játszik, szünetet is alig tud néha tartani. Szemmel láthatóan jól érzi itt magát, s hogy a közönség is jól szórakozik, arra bizo­nyíték az a tény, hogy hajnal van, mikor kilépek az ut­cára, de a vendégek semmi jelét nem mutatják annak, hogy távozni akarnának. Kó­rusban éneklik Soós Tibivel: „Maga rég nem lesz a vilá­gon, mikor én még mindig imádom”... ők tudják. Én hazamegyek. Oláh Miklós SZÓRAKOZTATÓ ZEN­ÉSZEK

Next