Szórakoztató Zenészek, 1987 (28. évfolyam, 1-6. szám)
1987 / 1. szám
A társadalmi, gazdasági mozgások soha nem befejezettek. Valamilyen formában és szinten ezt a folytonos változást, átalakulást minden ember érzi, elismeri. Mindaddig, amíg csak általában esik szó erről, addig valamennyien objektív ténynek fogadjuk el a „valami mindig megszűnik, és valami új mindig születik" végtelen láncolatát. Különösen hajlamosak vagyunk arra, hogy amíg ezek a hol lassabb, hol sebesebb változások a szűkebb magánéleti szféránkat kedvezően befolyásolják, addig lelkendezve üdvözöljük forrongó korunk fejleményeit. De amint a legkisebb mértékben is a személyünket kedvezőtlenül érintő tényezőkkel találkozunk, hajlamosak vagyunk arra, hogy egyfajta „felülről jövő", úgymond „központi" intézkedést várunk, amelyik majd igazságot tesz a mi érdekünk szerint. Csakhogy ez a „mi” nem minden esetben olyan erőteljes valami, hogy a nagyobb, a többséget érintő érdekekkel felvegye a versenyt. Nyilvánvaló, hogy egy több külső és belső tényezőtől függő, nagy egészet alkotó, tehát valamennyi állampolgár együttes érdekeit szem előtt tartó gazdasági, politikai vezetés kizárólag olyan intézkedéseket hozhat és olyan határozatok betartásának megkövetelését tűzheti ki céljául, amelyek — éppen az imént említett társadalmi mozgások miatt — úgy váltak intézkedéssé, határozattá, hogy figyelembe vették a túlnyomó többség érdekeit. A sajtóban, rádióban, tévében sokszor hallunk egész népgazdaságunk nehéz helyzetéről szóló híreket, beszélgetéseket, de azt hiszem, nem minden esetben bontjuk le — ki-ki a maga területén — arra a szűkebb gazdasági egységre a konkrét tennivalókat, amelyeket ott „lent” kellene megoldani. Pedig az MSZMP KB 1986. november 19—20-i ülésén hozott határozat lényege éppen az, hogy ma már életünk valamennyi ágában fontossá vált a hasznosság, az eredményesség. Ha pedig e sorok olvasója eljut idáig, bizonyára kérdőleg gondolja, hogy vajon miként és hogyan van kapcsolat a vendéglátóipari zeneszolgáltatás és a hatékonyság között. A kapcsolat pedig nem is túlságosan áttételes. Azt senki nem vitathatja, hogy a magyar népgazdaságban — különös tekintettel országunk nyitottságára és az ebből következő idegenforgalomra — a vendéglátóipar devizatermelése nem elhanyagolható. És jóllehet, nem valamennyi zenész és zenekar dolgozik idegenforgalmi téren frekventált helyen, azért az kétségtelen tény, hogy a nyári szezonban, a komplex vendéglátóipari szolgáltatások között feltétlenül forgalomnövelő szerepe van a zenének, így a zeneszolgáltatás hatékonysága anyagi erőforrássá válik, magyarán: pénzt hoz a házhoz... Természetesen ez az a pont, amikor mind nyilvánvalóbbá válik, hogy csak a vendégeket szórakoztató, színvonalas zene lehet a gazdaságos. E rövid írás elején említett társadalmi mobilitásból és a különböző érdekek, érdekellentétek folyamatából viszont az következik, hogy a zenészek, zenekarok között is bizonyos átcsoportosítások várhatók. Zenés üzletek szűnnek meg, és új, más jellegű zenei műfajt igénylő éttermek, presszók nyílnak. Ez az átcsoportosítási tendencia — amit feltétlenül le kell szögezni — a szórakoztató zenészek területén jelentős rétegeket is érint, illetve érinthet. Tehát nemcsak a nehéziparban dolgozókat, bányászokat, a kohászati üzemekben vagy gazdaságtalan gépgyártás területén dolgozó ezreket! Mindez természetesen nem nyugtatja meg a valamilyen okból rövidebb-hosszabb ideig szerződés nélkül maradó zenészt, vagy zenészeket. Azt viszont határozottan, e helyen is meg kell ismételnünk: az előadóművészi működési engedély nem az állandó lakóhelyhez közel eső zenés üzletbe érvényes, hanem országos érvényű. A szórakoztató zenészi pálya — mint az elmúlt évtizedekben mindig — számtalan szépsége mellett olyan jelenséget is magában foglal, amit összefoglalóan úgy emlegetünk, hogy az ún. „szabad pálya" hátrányai. Ugyanakkor szilárd meggyőződéssel azt is határozottan hangsúlyoznunk kell lapunkban is és más fórumokon is, hogy a társadalmi mozgásoknak nem feltétlenül kell váratlanul érnie az egyént, egyéneket. Éppen a folyamatos elemzés, a szakszervezeti élet érdekvédelmi tevékenységének egyik feladata, hogy őszinte szóval, kendőzetlenül tárja fel a várható tendenciákat. Ha pedig az egyén(ek) behatóbban értik és felismerik e változások irányát, akkor még a számukra — remélhetőleg átmenetileg — kedvezőtlen hatások is elviselhetőbbek, érthetőbbek lesznek. Vonatkozik mindez a vendéglátóiparban dolgozó zenészekre is. Számunkra, újságot is készítő szakszervezeti, OSZK-munkatársakra pedig az a feladat is hárul, hogy az említett párthatározat 5. pontjában foglaltak alapján cikkeinkben ismertessük, képviseljük, magyarázzuk a párt álláspontját, és vitatkozzunk a téves nézetekkel, bíráljuk a politikánkkal ellentétes gyakorlatot. Ránk is vonatkozik Változások és korszerűsítések a kategóriaszerző- és javítóvizsgák anyagában Az OSZK és a szórakoztató zenei terület régi problémája a főfoglalkozásban dolgozó ideiglenes működési engedélyesek magas aránya a kategorizáltakhoz képest, valamint a népi-zenei foglalkoztatottság aggasztó visszaesése. E feszültségek feloldása érdekében — véleményünk szerint — sokat fog jelenteni a vizsgafeltételek idei módosítása az alábbiak szerint: Tánczene 1. Az elektromos orgona széleskörű elterjedésével a kereskedelem nem tartott lépést. Lábbasszusos orgona ritkán és magas áron kapható. Zenészeink túlnyomó többsége nem is ezt a típust használja. Fentiek miatt indokolt a „C” és „B” kategóriánál a lábbasszus kötelezettséget törölni. 2. A bevezetőben említett arányeltolódások további feloldása érdekében valamennyi tánczenei hangszer „C” kategóriás vizsgakövetelményénél az ötven kötelező szám előadásától eltekintünk, mert ezek nehézségi foka a „C” kategória megszerzéséhez túlzottan magas. Többéves tapasztalatunk szerint döntően ez az oka az IME-sek távolmaradásának a kategóriaszerző vizsgákról. A „C” kategória vizsgaanyaga egyebekben változatlan. 3. A mai kor követelményeit figyelembe véve a vizsgabizottság nagy figyelmet fordít a vizsgázó által beadott saját repertoár korszerű jellegére. Ezzel kapcsolatban tudatosítani szeretnénk a vizsgázókkal, hogy az ún. szabad tíz percben — akár saját közreműködők bevonásával — mai, modern, populáris műsort állítsanak össze. (Ez a pont természetesen mindhárom — tehát az A, B, C kategóriára vonatkozik) Népi zene Az 1987. évi népi zenei vizsgákon hegedűből és nagybőgőből csak kategóriajavító vizsgákat tartunk. Tehát kategóriaszerzésre e két hangszerből az idén nincs lehetőség. Ára: 5 forint XXVIII. évfolyam. 1987. I. számra E K AZ ORSZÁGOS SZÓRAKOZTATÓZENEI KÖZPONT IDŐSZAKI LAPJA A budapesti prolongációk után elmúlt év őszén közöltük a „Gondolatok a prolongációk előtt” című írást, melyben már akkor igyekeztünk felhívni a figyelmet arra, hogy az 1987-es év szempontjából fontos hetek következnek. Az újságok cikkeit böngészve, a rádió, televízió híreit hallva-látva átfogó képünk volt és van a világ, s benne kis hazánk gazdasági helyzetéről. Előre tudtuk, hogy ebben a helyzetben nem lesznek — nem is lehetnek — bőkezűek a vendéglátó vállalatok. Számítottunk azonban arra, hogy szűkös lehetőségeit egy vállalat sem tagadja meg zenészeitől. Sejtettük, hogy nem nyílnak majd garmadával új zenés üzletek, de bizakodtunk, hogy a régieket nem szüntetik meg. A prolongációkat megelőző felmérések során éreztük, hogy a legtöbb helyen csak az utolsó napokban születik majd döntés. A nehéz helyzet ellenére azonban örömmel tapasztaltuk, hogy a vállalatok képviselőinek túlnyomó többsége jóindulattal ült le a tárgyalóasztal mellé. Rózsaszín álomképeket nem szőhettünk a várható eredményeket illetően. Az OSZK igazgatósága csak a realitás talajára építhette fel megvalósításra váró elképzelését, mely adott esetben nem lehetett más, mint a pozíciók megtartása. Ennek tudatában ültünk asztalhoz minden esetben. Köztudott, hogy a prolongációs tárgyalásokon a vendéglátó vállalatok képviselőin kívül az OSZK igazgatósága, a szakszervezet, a párt funkcionáriusai, valamint a népi és tánczenei közvetítők vannak jelen. Az a szórakoztató zenész, akit részletesebben érdekel vállalata prolongációs tárgyalásának apróbb mozzanata, bátran érdeklődjön tehát szakszervezeti-, vagy pártbizalmijától. Ők ugyanis a területükön dolgozó összes szórakoztató zenész képviseletét látják el — mint megfigyelők. Bár a konkrét adatok számszerű feldolgozása csak január végére — lapzárta után — várható, a többéves tapasztalat alapján január közepéig még intenzív a mozgás, mégis vállalkozhatunk arra, hogy tényszerű megállapításokat tegyünk. Mindenekelőtt talán a legfontosabbal kell kezdeni. Összességükben a budapesti szórakoztató zenészek megtartották korábbi pozíciójukat. Ez persze nem jelenti azt, hogy minden kategóriával rendelkező zenész „elkelt”. Annyit jelent csupán, hogy globálisan nem lett kevesebb a munkahelyek száma, hogy nem születtek durva létszámleépítést célzó döntések, hogy jelenleg sincsenek többen stabil hely nélkül, mint a korábbi évek hasonló — téli, tehát a nehezebb — időszakában. Nevezhetjük ezt eredménynek? Szerényen bár, de igennel válaszolhatunk erre a kérdésre. Különösen akkor, ha megnézzük, kik maradtak az első nekifutásra állás nélkül? Általában — hiszen mint korábban jeleztem, még van mozgás — azok a kollégák, akik külföldre vártak, de végleg vagy egyelőre meghiúsult az elképzelésük. Azok, akik váratlanul — önhibájukból vagy önhibájukon kívül — hazatértek külföldi útjukról, tehát nem vehettük őket számításba a prolongációk előkészítésénél. Azok a kísérőhangszeresek — bőgősök, basszusgitárosok, dobosok —, akik nem találtak maguknak kollégát, zenekart — esetleg emberi hibáik miatt. Akik nem rendelkeznek a ma már elengedhetetlen hangszerparkkal. Valamint azok — és erről a legszomorúbb írni —, akik még most sem látják be, hogy a szakmai tudáson kívül az emberi magatartás egyre fontosabb tényezővé válik, s nem megfelelő munkamoráljukkal meglévő helyükről tanácsolták el önmagukat. A fentebb idézett cikket azzal zártuk, hogy kívántunk önmagunknak „mosolygós, zenészeinkhez ragaszkodó vállalati képviselőket a tárgyalóasztal túlsó oldalára". Ez volt a kívánság. Nézzük, mi valósult meg belőle. Nem állítom, hogy minden alkalommal fájt az oldalunk a nevetéstől. Voltak percek, amikor felforrt, vagy éppen megfagyott a levegő, és mégis verejték jelent meg a homlokunkon. Néha tánczenés, de több esetben népi zenés üzletek tárgyalásánál tornyosultak a felhők. Szerencsére azonban ezek a borús percek nem voltak jellemzőek. Határozottan ki lehet jelenteni, hogy zenészeink nagy többsége megtartotta a már 1986-ban is elfoglalt munkahelyét. Hallom lelki füleimmel a „duruzsolók” megjegyzését. „Persze hogy maradt a helyén. Hová ment volna? Nincs nagy választási lehetőség." Magam részéről vitatkoznék ezzel a megállapítással, hiszen újra bebizonyosodott, hogy a legjobbaknak — a legjobbak alatt nem csak a szakmai megítélés értendő — most is volt választási lehetőségük. Az alapkérdés ez esetben mégsem az, hogy a zenész miként döntött, hanem az, hogy igenis ragaszkodtak a munkáltatók a jól bevált zenészekhez, zenekarokhoz. Ez pedig azt jelenti, hogy a szórakoztató zenészek nagy többsége ma már tudja, először neki kell megbecsülnie munkahelyét. A kölcsönös megbecsülés csak ezután jöhet, és többségében jön is. A „maradok” döntésre tehát kell még egy rábólintás: a „maradhat”. Jobb esetben a „megkérjük, hogy maradjon”. Ezt a felkérést vagy rábólintást sikerült a kollégák többségének elérnie. Ez a tény újabb gondolatot ébreszt bennünk. Nevezetesen azt, hogy az üzletvezetők részéről ez a hajlandóság nem csak a jószívűség jele. Valószínűleg üzletileg sem megvetendő egy jól felkészült, a közösségbe emberileg beilleszkedni tudó zenekar, zenész. Azoknak a kollégáknak pedig, akik nem értik meg az idők szavát, ebben a versenyben csak a — kellemesnek éppen nem nevezhető — vesztes szerepköre juthat. Bár nem könnyű, de saját érdekükben tudomásul kell venni, hogy egy ilyen kiélezett versenyben a megújulni nem tudó — vagy nem akaró — zenész előbb-utóbb lemarad, mert lemorzsolódása törvényszerű. Pontosan tudjuk, hogy az éremnek két oldala van. Hogy a vendéglátós vezetők közül sem mindegyik abszolút profi. Hogy ott sem mindenki érti meg az idők szavát, hogy ott is akadnak olyanok, akik vetni nem, de aratni akarnak. Az azonban sovány vigasz a zenész számára, hogy az ilyen vezetés sem lehet hosszú életű. Tisztában kell lennünk azzal, hogy népgazdaságunk egész területén — s ebből a vendéglátás sem lehet kivétel — az átalakulás időszakát éljük. Erre a képlékeny állapotra utal, hogy a zenészekkel kötött szerződések túlnyomó többsége is rövidtávú. Ezek a „meglátjuk, hogyan válik be” alapgondolattal születtek. Ebben a folyékony helyzetben is van egy biztos pont. Ameddig vendéglátás létezik, zeneszolgáltatásnak is kell lennie. Igaz, hogy ezek a zeneszolgáltatási formák változnak, a megváltozott ízléshez, igényekhez igazodnak, hogy devalválódnak régebbi, megváltoztathatatlannak hitt fogalmak, hogy helyettük újak születnek, hogy az új mindig szokatlan s ezért nehezen tesszük magunkévá, ezek tagadhatatlan tények. De elkerülhetetlen, hogy akár tetszik, akár nem, ezekkel az új fogalmakkal, tényekkel kell megbarátkoznia és együttélnie annak, aki talpon akar maradni. Nem szorosan a budapesti prolongációkhoz tartozik, de mégis beszélnünk kell egy kényes kérdésről. Tényként kell leszögezni, hogy a szórakoztató zenész működési engedélye az egész ország területére érvényes. A másik tény, hogy egyre több vidéki városból — főleg szállodákból — érdeklődnek pesti zenészek, zenekarok után. Megfelelő lakást, gázsit biztosítanak, biztosítanának — ha lenne vállalkozó. Tudjuk, nem mindegy, hogy az állandó lakástól, a családtól messze dolgozik valaki. Az sem mindegy, hogy ha már nem Budapesten, akkor Oslóban, Zürichben, vagy éppen Békéscsabán, Nyíregyházán dolgozik-e az ember. Meggondolandó azonban, hogy vajon állásnélkülinek tekinthető-e az a zenész, aki inkább mártírként sétál, semmint önmaga és együttese érdekében két-három hónapot ledolgozzon mondjuk Tatabányán? Hová sorolható az a zenész, aki gyermekeire, adósságaira hivatkozva kereseti lehetőséget követel, de ha ajánlatot kap Üllőre, vagy Dabasra, még rövidebb időre sem írja alá a szerződést? Hová sorolható az az énekesnő — még a kezdő is —, aki szülei vagy vőlegénye tiltó szavára hivatkozva egyetlen hónapot sem hajlandó mondjuk Győrben eltölteni? Hol függ össze ez a téma a budapesti prolongációval? Ott, hogy az összegezésnél a fent említett esetek is a kategorizált, de állás nélküli zenészek, énekesek statisztikáját rontják. Igazságtalanok lennénk, ha nem említenénk meg, hogy vannak azért ellenpéldák is. Ne csodálkozzon senki, ha az esetleg megüresedő budapesti státusokra ezek az ellenpéldák előnyben részesülnek. Visszatérve a prolongációra, elmondom, hogy egyelőre szűkében vagyunk szóló harmonikásoknak, összeszokott sramli-duóknak. Igényeltek volna hárfást is, de nincs, hangszeren — lehetőleg billentyűsön — játszó énekesnőket kerestek zenekarok. Továbbra is kérjük a zenekarokat, hogy fényképpel, kazettával jelentkezzenek mielőbb, mert mire ez a cikk megjelenik, már elkezdődik a nyári idény szervezése! Végszóként annyit, hogy túlzottan optimistának lenni éppen olyan hiba lenne, mint pesszimista hangulatban nosztalgiázni. Szerintem az óvatosan borúlátó gondolkodás és a mindent éltető hit optimizmusa egyaránt szükséges ahhoz, hogy földön járó reális terveinket elérhessük. Ezzel a realista gondolattal kívánok mindannyiunknak sok erőt az 1987-es évhez. Huszár József