Szórakoztató Zenészek, 1989 (30. évfolyam, 1-6. szám)
1989 / 1. szám
VISSZAPILLANTÁS A Zeneművészek Szakszervezete elnökségi üléseiről rendszeresen tájékoztatjuk olvasóinkat. 1988 decemberi számunkból azonban — anyagtorlódás miatt — kimaradt egy régebbi elnökségi ülésről szóló írás. A zenészképzés fontossága miatt most visszatérünk az 1988 szeptemberi elnökségi ülésre, ahol az OSZK központi stúdiójának és a vidéki stúdiók 1987—1988-as tanévének mérlegét vonták meg. * Az írásos beszámolóban egyebek mellett ez áll: „Feladataink közül fontos az OSZK igényeihez való igazodás, a tanszakok létszámának kialakításakor. Változatlanul nagy figyelmet kell fordítani a billentyűs, ezen belül is az orgona szakra. Az OSZK külföldi impresszálási tevékenységének segítésére még fokozottabban kell képezni a mai slárgerzene előadására alkalmas zenészeket, valamint az arra alkalmas, tehetséges hallgatókat olyan irányban kell formálni, hogy például az üdülőhelyi szalonzenekarokban is megállják helyüket.” Nem lebecsülendő cél ez, hiszen a gyorsan változó könnyűzenei divatok mellett kétségtelen, hogy ismét reneszánszukat élik (főként Európa nyugati országaiban) az említett szalonzenekarok. Tehát a relatíve igénytelenebb, tiszavirágéletű slágerzene mellett, a hagyományos értelemben vett „komolyabb” szórakoztató zenét is oktatni, tanítani kell. (Csak remélni lehet, hogy a zenepedagógusok anyagi megbecsülésének növekedése megteremti a személyi feltételeket az univerzális zenészek oktatásához.) Az írásos beszámolót az elnökség tagjai érezhetően tüzetesen áttanulmányozták és ebből következik, hogy a szórakoztatózenészek képzésének témaköréhez újabb és újabb kérdések kapcsolódtak. Természetes ez, hiszen mint annyi más dolog, a könnyűzene is nagy változásokat él meg. Felmerült például a kérdés: kell-e még ma is a viszonylag sok énekesnő? Ők tavaszonként (a kategóriaszerző vizsgákon) feltűnnek, aztán valahogy „eltűnnek”, illetve a hakniműsorok berkeiben csillannak fel, nem a szórakozóhelyeken. Nem könnyű kérdés ez. A vendéglátóiparban kétségtelenül csökkent az ún. „refrain énekesnők” szerepe, de ugyanakkor a valamilyen más — legtöbbször billentyűs — hangszeren is játszó énekesnők jelentősége megnövekedett és zenekari tagokként válnak a külföldre is utazó együttesek erősségeivé. Az elnökség tagjai élénken firtatták az OSZK stúdióhálózatának gazdaságossági kérdéseit is. Portik Iván, aki szóbeli kiegészítésekkel járta körül a témát, nemcsak mint a napirendi pont előadója és a központi stúdió igazgatója, hanem mint a vidéki helyzet ismerője is, teljesen jogosan válaszolt diplomatikusan. Nevezetesen olyképpen, hogy sehol, semmiféle oktatást, nevelést, szakmai előkészítést nem mérnek a „kifizetődő vagy sem?” konvencionális módszerével. Ha a szórakoztatóiparba kikerülő muzsikusok megállják a helyüket és itthon is, meg külhonban is sikert aratnak, akkor képzésük hasznos volt, a beleölt energia nem volt hiábavaló. Más kérdés, hogy a jövő ezen a téren is új helyzetet teremthet. Hiszen az OSZK — nem kis anyagi áldozattal fenntartott — stúdióhálózata által képzett, majd az OSZK-nál sikeresen vizsgázó zenészek és énekesek, az OSZK-tól függetlenül is esetleg külföldi szerződést vállalhatnak valamely impresszáló szervvel. Változhatnak bizonyos intézmények között a viszonyok, lehet bizonyos pontokon mindenáron versenyhelyzetet teremteni, ez nem változtat azon az alaphelyzeten, hogy az Országos Szórakoztatózenei Központot és az egész stúdióhálózatot azért hozták létre, azért tartjuk fenn, hogy elsősorban a hazai munkáltatói keresletet elégítsük ki. Ha tehát valamely más zenészközvetítő intézmény „viszi el” az általunk kiképzett és vizsgáztatott muzsikusokat, akkor még dicséretesebb az OSZK stúdióinak az a törekvése, hogy a billentyűsök iránti rendkívül megnövekedett igényt minden lehetséges eszközzel próbálja kielégíteni. Az elnökségi ülésen felmerült az is, hogy a konkrét zenei képzés mellett nem lenne-e célszerű bizonyos nyelvek (német—angol) oktatása, hogy zenészeink külföldön tárgyalóképesebbek legyenek. A válasz: a közeljövőben ez is beindul, de fakultatív alapon, tehát nem kötelező jelleggel. Az a kérdés, hogy van-e kapcsolat más zenei oktatási intézmények, az állami zeneiskolák és az OSZK stúdiói között, felvetette azt a régi fájó pontot, amely szerint — sajnos — még ma is tapasztalható bizonyos arisztokratikus elzárkózás úgymond „az értéktelen” könnyűzenével szemben. Jellemző, hogy vidéken főként azokban a városokban van gyümölcsöző együttműködés az OSZK- stúdiók és az állami zeneiskolák között, ahol a környezet már évek óta olyan jellegű a közművelődésben és a zenei életben, amelyben természetes a különböző zenei műfajok harmóniája. E városok: Pécs, Eger, Szolnok, Veszprém... Budapesten már hagyományos a Vasutas Zeneiskola és a Postás Zeneiskola együttműködése a Szófia utcai OSZK-stúdióval. Ami a stúdiókba jelentkező „emberanyagot”, a növendékek képzettségének színvonalát illeti, ezzel kapcsolatban Portik Iván elmondta: „nulláról” egyetlen hallgató sem indul az OSZK-stúdiókban és éppen ezen a téren van jelentősége annak, hogy a vasutas és postás zeneiskolákkal jó az összhang. Visszatérve az anyagiakra, a helyiségbérletek ára emelkedik, a stúdiók hangszerparkja kissé elöregedett, az új hangszerek drágák. Ennek ellenére — nem frázisként, hanem tényként — le kell írni, hogy az OSZK stúdiói változatlanul egyfajta missziónak tekintik a szórakoztató zenészek képzését. Ezt a célt a Zeneművészek Szakszervezete elnöksége is tudomásul vette, méltányolja, helyesli. Olvasóink kérdezik: — Mit nyújt új áráért a SZÓRAKOZTATÓ ZENÉSZEK? Mint októberi számunkban már közöltük: a papírárak és a nyomdai költségek emelkedésével összhangban 1989. január 1-jétől lapunk új ára 10,— Ft. Ebből következik, hogy az évi előfizetési díj: 60,— Ft. Jóllehet, az árak emelkedése nem a zenészújság szerkesztőségén, de még az OSZK vezetésén sem múlik, mégis teljesen jogos és indokolt olvasóinknak az a kérdése, amelyet ennek az írásnak címéül adtunk. Természetesen a kérdés nem ilyen homogén formában hangzik el vagy fogalmazódik meg, hanem többféleképpen. Valahogy ilyen mondatokban: — Ha már drágább a zenészújság, akkor a jövőben legyen érdekesebb. Vagy: — Reméljük, a felemelt árú Szórakoztatózenészek olvasmányosabb, színesebb lesz stb. stb. Nos, az olvasmányosságért mindent elkövetünk, a színesség pedig szintén olyan célunk, amelyet cikkeink változatosságával, írásaink sokoldalúságával igyekszünk elérni, mert újságunk szó szerinti színessége tovább emelné a nyomdaköltségeket. De nézzük, mit is tervezünk konkrétan e hetekben. — Feltétlenül első helyen kell említeni, hogy változatlanul legfontosabb célunk a szórakoztatózenészi hivatással összefüggő kérdések többrétű ábrázolása, elemzése. Ez persze túl általános. Pedig sok lehetőséget takar. Feltételezi és jelenti gondjaink, terveink nagyobb nyilvánosságát, egybecsengően az egész magyar szakszervezeti mozgalom és közélet megújulásával. Jelenti a még gyakran működő szolgalelkű öncenzúra gúnyájának levetését, de jelenti azt is, hogy szakmánk helyzetéről nem festhetünk sem a ma kissé divatos módon sötét, sem indokolatlanul rózsaszínű képet. Magyarán: az őszinteség nem csaphat át demagógiába, a nyíltság nem lehet öncélú szabdalózás és az elemzések nem ösztökélhetnek sem megalapozatlan reményeket, sem bénító pesszimizmust a zenészi hivatással kapcsolatban. Mindannyian tudjuk, hogy a szórakoztatózene és különösen annak vendéglátóipari ágazata rendkívül nehéz időket él át. E nehéz időszak valós okainak feltárása is olyan feladata lapunknak, amelyhez csak felelősen lehet nekikezdeni. A nyíltság ebből következően gyakran lehet majd fájdalmas. Talán nem is egy tényező, hanem több akadályozza azt, hogy félreérthetetlenül felismerjük a vendéglátóipari szórakoztatózene válságának igazi okait. Talán sokkal gyorsabban kell felismernünk és felismertetnünk, hogy a szórakoztatás jellegének ma másnak, másfélének kell lennie, mint akár a közelmúltban. Hiszen nemcsak a gépzene, a diszkó, a video, a szabadidő felhasználásának sok új módja tartja távol az embereket a vendéglátóipari szórakozástól, hanem az életfeltételek nehezebbé válása sem kedvez az éttermi zenének, a bárműsoroknak. Erről a folyamatról kíván hű képet adni a Szórakoztatózenészek. De a komolyabb-komorabb írások mellett, nem feledkezünk meg arról, hogy a zenélés és mindaz, ami azt körülveszi, mégiscsak felemelő, hangulatteremtő, vidám és kellemes dolog. Tehát meg-megcsillan majd cikkeinkben a zenészhumor, igyekszünk érdekes egyéniségű kollégáinkról derűs, egyben elgondolkodtató írásokat publikálni és változatlanul szeretnénk, ha olvasóink továbbra is felkeresnének bennünket leveleikkel, javaslataikkal. Fizetett hirdetésekkel is bővül, gazdagodik lapunk külalakja. Mindent összevetve, megdolgozunk olvasóink bizalmáért és szerkesztőbizottsági üléseinken folyamatosan értékeljük cikkeink visszhangját, hatását. Végezetül — talán meglepő, de tény — említést kell tenni arról, hogy a Művészeti Szakszervezetek Szövetsége még most, a felemelt lapár körülményei között is jelentős anyagi támogatással segíti a Szórakoztatózenészek megjelentetését. Tehát csak az emelkedő költségek egy része hárult át Olvasóinkra. A szerkesztő 2 Néhány mondat egy NSZK-beli sikerről Még 1988 első felében történt. A bonni magyar nagykövetség kultúrattaséja, ifj. Szűrös Mátyás telefonon hívta az OSZK igazgatóságát. Műsort kért és igényelt 1988 szilveszter napjára a hürthi Bürgerhausba. Azonnal megindult a szervezés. A még zsenge, de már energikus Hungarokoncert-OSZK szervezői, azonnal megérezték: itt a kedvező alkalom ahhoz, hogy a fiatal műsoriroda bizonyítsa életképességét. Néhány hónappal később, a mindig örökmozgó, fáradhatatlan és kiváló szervezőkészséggel megáldott Herczeg József lett a 18 tagú művészcsoport vezetője. Univerzális, „mindenből egy keveset, de mindenből a jót” műsor alakult ki, sok-sok próbával, gyakorlással, jóízű viták közben és ösztönző — tehát nem bénító — lámpalázzal. Most már jóleső érzéssel nyugtázhatjuk: a siker nem maradt el. A táncosokat, a bűvészt, az énekeseket, a sokoldalú Herczeg zenekart — a Danubius Singers-t — nem indokolatlanul, nem formálisan búcsúztatták a német vendéglátók AUF WIEDERSEHEN-nel, amikor a kürthi Bürgerhaus szupertechnikával ellátott színpadán megköszönték a dörgő tapsot. JÓ, HA TUDJUK... A Munkaügyi Közlöny 11. számában jelent meg az ÁBMH 9501/88. sz. közleménye a saját személygépkocsi használata esetén elszámolható térítési díj mértékéről, ami ez év augusztus 1-jétől 4,20 helyett 4,40/km. (Ez nem vonatkozik a naponkénti munkábajárás esetére csak az alkalmi fellépésekre.) Több zenész fordult hozzánk azzal a problémával, hogy szerződéses üzletben dolgozik, és bár még nem telt le a határozott idejű szerződése, az üzlet vezetője nem kívánja foglalkoztatni, és közölte, hogy már másnaptól nem tart igényt a munkájára. Ismét felhívjuk a zenész kollégák figyelmét, hogy nem a szerződéses üzlet vezetőjével, hanem az illető vállalattal, áfésszel állnak munkaviszonyban. Ez esetben tehát az illetékes munkáltatót kell felkeresni és munkára jelentkezni. Ha valóban nyomós indokai voltak az üzlet vezetőjének, akkor a dolgozót a munkáltató (vállalat, áfész) vonhatja fegyelmileg felelősségre, vagy szüntetheti meg felmondással munkaviszonyát, a dolgozónak viszont lehetősége van a megfelelő fórumoknál jogorvoslatot kérni (Munkaügyi Döntőbizottság, Munkaügyi Bíróság), amennyiben a munkáltató döntésével nem ért egyet. Még mindig sok fejtörést okoz, hogy a borravalót, mint „láthatatlan jövedelmet” hogyan vallják be a személyi jövedelemadózáshoz. Azt hiszem, azt a zenész kollégák tudják a legjobban, hogy általában pl. a szállodaiparban, „márkásabb” szórakozóhelyeken, ahol viszonylag magas a napi bér, kevesebb a borravaló. Itt a külföldi, vagy akár hazai vendég a magasabb áru étlap mellett nemigen nyúl a pénztárcába külön borravalóért. Az ilyen munkahelyen dolgozó zenésznek esetleg valóban nincs mit bevallania. Más a helyzet olyan forgalmasabb, vagy éjszaka is tovább nyitvatartó üzletekben, ahol nincs magas gázsi, mert az üzlet jellegéből, a vendégek összetételéből adódóan több a csúszópénz. Itt bizony tárgyszerűen be kell vallani a zenésznek a hálapénzt. Gondoljunk arra, hogy az adóhatóságnál dolgozók is emberek, akik akár vendégként is előfordulhatnak bármelyik vendéglátó egységben. Ha azt látják, hogy a vendégek az egyébként valóban jó hangulatot teremtő zenészektől nem sajnálják a jattot, nehéz elhitetni velük az adóbevallásnál, hogy hálapénz a zenészeknél nem létezik, vagy csak elenyésző. Többen sérelmezték, hogy miután állandó szerződésbe nem tudnak elhelyezkedni, mert olyan hangszeren játszanak, amiből túlkínálat van, alkalmi helyettesítéseket vállalnak és minden ilyen fellépésnél levonják gázsijukból a nyugdíjjárulékot. Ugyanakkor társadalombiztosítási járulékot is kell fizetniük (mint munkaviszonyban nem álló előadóművésznek). Ezt a kettős járulékfizetési ellentmondást jeleztük az Országos Társadalombiztosítási Főigazgatóság illetékeseinek, ahonnan az alábbi állásfoglalást kaptuk: „Ha a munkaviszonyban nem álló előadóművész az engedélye szerinti művészeti tevékenységet folytatja, e címen rá a társadalombiztosítás az »egyes ellátásra jogosultra vonatkozó« külön szabályok szerint terjed ki, az ennek alapján fizetett társadalombiztosítási járulék mellett a nyugdíjjárulékfizetési kötelezettség nem áll fenn (a művész biztosítása a társadalombiztosításról szóló törvény I./10. §-a alapján nem állapítható meg; a IX. fejezete alá tartozásuk a nyugdíjjárulék, valamint a foglalkoztató szerv társadalombiztosítási járulékfizetési kötelezettségét kizárja.)” Eszerint a kétszeres járulékfizetés elkerülése érdekében az alkalmi helyettesítések után (az amúgy is csekély gázsiból) nyugdíjjárulékot vonni nem lehet. A magánszemélyek jövedelemadójáról szóló, 1987 évi VI. törvényt módosító 1988. XIX. törvény a Magyar Közlöny 69. számában jelent meg, mely tartalmazza az 1989. január 1-től érvényes adósávokat. Erről bővebben a következő számunkban: Jurák Jánosné SZÓRAKOZTATÓZENÉSZEK