Zenekereskedelmi Közlöny, 1912 (2. évfolyam, 1-11. szám)

1912-01-01 / 1. szám

2 rája, vagy valahányszor kedvem telik benne, bele­pillanthatok. Mert az iskolában kezemben adták a kul­csot, amellyel minden olyan szekrény kinyithatok, amibe emberek szavakba ötvözött gondolatkincset halmoztak. Ezzel szemben a hangkincs már nem lehet az enyém, mert nem kaptam meg a kulcsot hozzá. Mi, sok millióan, akik nem tudunk kótát olvasni, nem vigasztalhatjuk magunkat azzal, hogy hiszen min­den zenét meghallgathatunk. Meg, igen, ha nem va­gyunk süketek. De tessék elképzelni, hogy valaki, világirodalmi jártasságot úgy akar szerezni, hogy az egész világirodalmat felolvastatja magának, mert ő maga olvasni nem tud. Ez ugy­e­bár lehetetlen ? Kétstrófás versikékről, vagy közmondásokról így is értesülni lehet, de írókat megismerni így : képtelenség. Ki tudná csak úgy füllel követni a filozófia íróit ? Vagy csak egy úgynevezett szépirót is, aki már mélyebb járatú ? Bernhard Shaw-t, vagy Strindberget lehet-e követni a halláson keresztül ? Nem. Mert intenzív módon foglalkozni gondolatokkal csak úgy lehet, ha a szememen át folyton fotografálni tudom valamennyit agyam érzékeny lemezére. Ha csak fu­tólag látom (tehát hallom) őket épúgy megfeledkezem róluk, mint azokról az arcokról, amiket egyszer lát­tam életemben, amik elmosódnak és összekeverednek egymással. Azután meg : olvasni tudás nélkül el sem jut az ember az intelligenciának arra a fokára, hogy komplikáltabb gondolatsoroknak utána tudna haladni. A görög filozófia peripatetikusainak korában talán még összeszedhette az akkor rendelkezésre álló ösz­­szes adatokat az ember a fülével. Talán. De később az adatok egyre szaporodtak, a minimális tudnivaló is szédületesen kitágult, s aki olvassa ezt az írást, mosolyog rajta, mert erőlködöm én annak bizonyga­­tásával, mennyire nem lehet ma már olvasás nélkül megszerezni az élethez legszükségesebb alapanyagot. Azért erőlködöm, hogy az egészet átfordítsam a zenére és megmutassam, milyen csúf,­os emberi állapotban vagyunk mi, akik a zene nyelvén filozó­fálókat csak egyszeri hallás útján akarjuk megérteni, anélkül, hogy otthon is elővehetnék és elolvashatnók őket. (A zenei olvasásnak is két foka van, épúgy mint a másik olvasásnak. Vannak emberek, akik, ha némán is, de magukban beszélve olvasnak egy köny­vet, csak úgy értik meg a szöveget, amely akként átmegy a fülön is. Így olvasott az emberiség na­gyobb része évszázadokon át, sőt még így ebben, fennhangon olvasva a maga számára is. A mai több­ség azonban már csak a szemével olvas, a szemén keresztül hallja, amit olvas. Hogy ez hogyan történik, nagyon érdekes fejezete az agy fiziológiájának. A primitív zenei olvasó szintén fennhangon olvas, fenn­­hang alatt zongorát, hegedűt, és egyéb hangszert értve, mert a zene beszélőszervei ezek. A művelt zenei olvasó ellenben épúgy a szemén át hallja a muzsikát, mint ahogy ön tisztelt uram, ezeket a sza­vakat, amiket én itt ön elé írok.­ Nem igaz tehát, hogy én, aki nem tudok zenét olvasni, koncertjárás­sal pótolhatom ezt a rettentő hézagot. Csakúgy nem ahogy a cselédem nem lehet Shakspere ismerő, ha­­ valahányszor vágya támad rá — beszalad hozzám és ezt mondja:­­— Iffur olvassa el nekem arról a dán király­firól azt, hogy hogyan jön fel a papája kísérteni éj­szaka. (Hamlet, I. felvonás 5. jelenet.) Nyilvánvaló, hogy a komplikáltabb zenéből csak az egyszerű mondatokat — a kiéneklő melódiákat — tudom követni, ott, ahol a zenezerző érvel, adatokat halmoz, következtetést von le — mert ez is benne van a zenében — ott már nem tudok nyomában lenni. Valószínűleg unatkozom, mint ahogy unatkoz­nék a cselédem, ha Schoppenhauert vagy Nietzschét olvasnék ,felel neki, noha egyes mondatokat ebből is megértene. Betűket írni olvasni az emberiség hatalmasan nagyobbik fele nem tud, s a betűk írásához olvasá­sához értőknek csak megdöbbentően kicsiny töredéke van fölszerelve a zenei hang írásának-olvasásának képességével. Miért? Mert az állam maga sem emel­ Apróságok. írta : Göndör Aurél. Talán nem egészen helyén­való, hogy úgyneve­zett gramofon-élményeket mondjak el, mert hiszen elsősorban nem vagyok én még olyan korban, hogy jogom lehetne múltakról beszélni, de még akadhat ember, aki — és ezt másodsorban mondom, holott ezzel kellett volna kezdenem,­­ kisütné rólam, hogy reklámot akarok magamnak csinálni. Villámgyorsasággal halad a kor és ha csak nem­rég elhunyt elődeink hirtelen bepillantanának ebbe a gőzzel, gázzal és villannyal telített, alul, fölül törött fazék módjára bedrótozott új világba, hát bámulnának egy nagyot és nyomban visszavágyódnának e „modern“ földtekén való céltalan csavargásnál kellemesebb „hideg“ sírba. Nehéz világot élünk, a közönség idegizgató mozi­képek után sóvárog és legfeljebb kávéházba vagy szín­házba járogat hébe-korba, no meg aztán egy-két pesti orfeumba. De utóbbi helyeken mindég újat és újabbat követel. A régi, bevált varieté művészek kikoptak, helyüket, nagyobbrészt, ízléstelen danákat zengő ifjak töltik be, kikben a mai közönség a „jövő művésznemzedék“ előfutárjait üdvözli. De nem panaszkodni jöttem, csak meg akar­tam indokolni, hogy minek köszönhetem azt a kis „ gramofon-népszerűséget.“ Hát annak, hogy a viszo­nyok ide kény­szerítettek. És beváltam. A művészet ma már garasokat sem jövedelmez, a beszélőlemez szakma hát oázis a sivár művészi pályán. Mintha a sok „egyszerű pénzű“ ember, aki gramofont tart, jobban megbecsülné a kiforrt művészt mint az a „fel­sőbb tízezer“, mely a kedélyre nemesen és kedve­sen ható, tőröl metszett magyar komikumoknál szíve­sebben hallgat perverz epikákat. De nem akarom un­tatni a szíves olvasót, kitállalok egy pár kedélyes esetet, illetve apróságot, melyek mindegyikéhez e gramofon révén szerzett népszerűségem juttatott. Nagykanizsán voltam vendégszereplésen. Tágas, primitív, vidéki ízléssel berendezett, jó öreg kávé­házban játszottunk esténként. A publikum hálás volt és ha nem is honorálta sárga csikókkal műkö­désünket, legalább önzetlenül tapsolt. Néha ez is jól esik! Már öt nap óta működtünk, mikor a kávés, kinek a nevét már elfelejtettem, galléron ragad. — Göndörkém — szól sunyi mosollyal — több vendégem nevében kérem, énekelje el ma este azt a hires „hátsa cigány“ nótáját. — Szívesen — feleltem készséggel és örvendtem, hogy itt is akadnak emberek, akik erre az alakítá­somra kiváncsiak. Este „telt ház“ előtt játszottunk. A hatodik vagy hetedik szám voltam. Csengetnek. A kárpit felgördül, ZENEKERESKEDELMI KÖZLÖNY 1912. január 1.

Next