Zenekereskedelmi Közlöny, 1912 (2. évfolyam, 1-11. szám)
1912-01-01 / 1. szám
2 rája, vagy valahányszor kedvem telik benne, belepillanthatok. Mert az iskolában kezemben adták a kulcsot, amellyel minden olyan szekrény kinyithatok, amibe emberek szavakba ötvözött gondolatkincset halmoztak. Ezzel szemben a hangkincs már nem lehet az enyém, mert nem kaptam meg a kulcsot hozzá. Mi, sok millióan, akik nem tudunk kótát olvasni, nem vigasztalhatjuk magunkat azzal, hogy hiszen minden zenét meghallgathatunk. Meg, igen, ha nem vagyunk süketek. De tessék elképzelni, hogy valaki, világirodalmi jártasságot úgy akar szerezni, hogy az egész világirodalmat felolvastatja magának, mert ő maga olvasni nem tud. Ez ugyebár lehetetlen ? Kétstrófás versikékről, vagy közmondásokról így is értesülni lehet, de írókat megismerni így : képtelenség. Ki tudná csak úgy füllel követni a filozófia íróit ? Vagy csak egy úgynevezett szépirót is, aki már mélyebb járatú ? Bernhard Shaw-t, vagy Strindberget lehet-e követni a halláson keresztül ? Nem. Mert intenzív módon foglalkozni gondolatokkal csak úgy lehet, ha a szememen át folyton fotografálni tudom valamennyit agyam érzékeny lemezére. Ha csak futólag látom (tehát hallom) őket épúgy megfeledkezem róluk, mint azokról az arcokról, amiket egyszer láttam életemben, amik elmosódnak és összekeverednek egymással. Azután meg : olvasni tudás nélkül el sem jut az ember az intelligenciának arra a fokára, hogy komplikáltabb gondolatsoroknak utána tudna haladni. A görög filozófia peripatetikusainak korában talán még összeszedhette az akkor rendelkezésre álló öszszes adatokat az ember a fülével. Talán. De később az adatok egyre szaporodtak, a minimális tudnivaló is szédületesen kitágult, s aki olvassa ezt az írást, mosolyog rajta, mert erőlködöm én annak bizonygatásával, mennyire nem lehet ma már olvasás nélkül megszerezni az élethez legszükségesebb alapanyagot. Azért erőlködöm, hogy az egészet átfordítsam a zenére és megmutassam, milyen csúf,os emberi állapotban vagyunk mi, akik a zene nyelvén filozófálókat csak egyszeri hallás útján akarjuk megérteni, anélkül, hogy otthon is elővehetnék és elolvashatnók őket. (A zenei olvasásnak is két foka van, épúgy mint a másik olvasásnak. Vannak emberek, akik, ha némán is, de magukban beszélve olvasnak egy könyvet, csak úgy értik meg a szöveget, amely akként átmegy a fülön is. Így olvasott az emberiség nagyobb része évszázadokon át, sőt még így ebben, fennhangon olvasva a maga számára is. A mai többség azonban már csak a szemével olvas, a szemén keresztül hallja, amit olvas. Hogy ez hogyan történik, nagyon érdekes fejezete az agy fiziológiájának. A primitív zenei olvasó szintén fennhangon olvas, fennhang alatt zongorát, hegedűt, és egyéb hangszert értve, mert a zene beszélőszervei ezek. A művelt zenei olvasó ellenben épúgy a szemén át hallja a muzsikát, mint ahogy ön tisztelt uram, ezeket a szavakat, amiket én itt ön elé írok. Nem igaz tehát, hogy én, aki nem tudok zenét olvasni, koncertjárással pótolhatom ezt a rettentő hézagot. Csakúgy nem ahogy a cselédem nem lehet Shakspere ismerő, ha valahányszor vágya támad rá — beszalad hozzám és ezt mondja:— Iffur olvassa el nekem arról a dán királyfiról azt, hogy hogyan jön fel a papája kísérteni éjszaka. (Hamlet, I. felvonás 5. jelenet.) Nyilvánvaló, hogy a komplikáltabb zenéből csak az egyszerű mondatokat — a kiéneklő melódiákat — tudom követni, ott, ahol a zenezerző érvel, adatokat halmoz, következtetést von le — mert ez is benne van a zenében — ott már nem tudok nyomában lenni. Valószínűleg unatkozom, mint ahogy unatkoznék a cselédem, ha Schoppenhauert vagy Nietzschét olvasnék ,felel neki, noha egyes mondatokat ebből is megértene. Betűket írni olvasni az emberiség hatalmasan nagyobbik fele nem tud, s a betűk írásához olvasásához értőknek csak megdöbbentően kicsiny töredéke van fölszerelve a zenei hang írásának-olvasásának képességével. Miért? Mert az állam maga sem emel Apróságok. írta : Göndör Aurél. Talán nem egészen helyénvaló, hogy úgynevezett gramofon-élményeket mondjak el, mert hiszen elsősorban nem vagyok én még olyan korban, hogy jogom lehetne múltakról beszélni, de még akadhat ember, aki — és ezt másodsorban mondom, holott ezzel kellett volna kezdenem, kisütné rólam, hogy reklámot akarok magamnak csinálni. Villámgyorsasággal halad a kor és ha csak nemrég elhunyt elődeink hirtelen bepillantanának ebbe a gőzzel, gázzal és villannyal telített, alul, fölül törött fazék módjára bedrótozott új világba, hát bámulnának egy nagyot és nyomban visszavágyódnának e „modern“ földtekén való céltalan csavargásnál kellemesebb „hideg“ sírba. Nehéz világot élünk, a közönség idegizgató moziképek után sóvárog és legfeljebb kávéházba vagy színházba járogat hébe-korba, no meg aztán egy-két pesti orfeumba. De utóbbi helyeken mindég újat és újabbat követel. A régi, bevált varieté művészek kikoptak, helyüket, nagyobbrészt, ízléstelen danákat zengő ifjak töltik be, kikben a mai közönség a „jövő művésznemzedék“ előfutárjait üdvözli. De nem panaszkodni jöttem, csak meg akartam indokolni, hogy minek köszönhetem azt a kis „ gramofon-népszerűséget.“ Hát annak, hogy a viszonyok ide kényszerítettek. És beváltam. A művészet ma már garasokat sem jövedelmez, a beszélőlemez szakma hát oázis a sivár művészi pályán. Mintha a sok „egyszerű pénzű“ ember, aki gramofont tart, jobban megbecsülné a kiforrt művészt mint az a „felsőbb tízezer“, mely a kedélyre nemesen és kedvesen ható, tőröl metszett magyar komikumoknál szívesebben hallgat perverz epikákat. De nem akarom untatni a szíves olvasót, kitállalok egy pár kedélyes esetet, illetve apróságot, melyek mindegyikéhez e gramofon révén szerzett népszerűségem juttatott. Nagykanizsán voltam vendégszereplésen. Tágas, primitív, vidéki ízléssel berendezett, jó öreg kávéházban játszottunk esténként. A publikum hálás volt és ha nem is honorálta sárga csikókkal működésünket, legalább önzetlenül tapsolt. Néha ez is jól esik! Már öt nap óta működtünk, mikor a kávés, kinek a nevét már elfelejtettem, galléron ragad. — Göndörkém — szól sunyi mosollyal — több vendégem nevében kérem, énekelje el ma este azt a hires „hátsa cigány“ nótáját. — Szívesen — feleltem készséggel és örvendtem, hogy itt is akadnak emberek, akik erre az alakításomra kiváncsiak. Este „telt ház“ előtt játszottunk. A hatodik vagy hetedik szám voltam. Csengetnek. A kárpit felgördül, ZENEKERESKEDELMI KÖZLÖNY 1912. január 1.