Zenelap, 1903 (17. évfolyam, 1-31. szám)
1903-01-05 / 1. szám
a Szebb jövő elé. A közönségtől mit kívánjon a lap? Mit ígérjen maga is neki? Hogyan szabadkozzék a csekély pártfogásra nézve? S van-e szükség még ezt illetőleg is igazolásra? Oly tág a tér, amelyen mozgunk, oly nemes és nagy a törekvés, mely minket egy czélra kell hogy egyesítsen, s mégis oly rémséges a széthúzás. Avagy ha már ezt ki kell mondanunk, rossz néven veheti bárki is, hogy tizenhat évi becsületes munkálkodás, tizenhat évi lelkiismeretes tudással párosult s mindenre kész szorgalom után még fentartjuk a lapot és továbbra is élni kívánunk? Nem hiábavaló kérdés. Mert azok közül, kik oly ádáz dühvel törtek legutóbb is e lap ellen, többen bizonyára még lápékodnak is azon, hogy ezennel a tizenhetedik évfolyam diadalára is kitűzzük a nemzeti zászlót. Kitűzzük azzal az önérzettel, melynek semmit sem kell titkolnia, semmit sem igazolnia s még kevésbbé bármit is ígérnie. A régi jó magyar példabeszéd, melyet dicső őseink annyira hangoztattak, igy szól: Az ígéret szép szó. Ha megtartják, úgy jó! Igen, e valóban szép példabeszéd nagyon sokat rejt magában s épp azért, tiszteletben tartva nagy elvét, nagy jelentőségét, még csak hivatkozni se kívánunk rá, nehogy valamely nem sejtett akadály hirtelen előálltával, ügyünk meghibbanván, erkölcsi fogyatkozásba tévedjünk. Tehát nem ígérünk semmit, de továbbra is megteszszük kötelességünket, küzdünk az igazságért, az örökszép országáért, a nemzeti szellem állandó s végleges diadalra jutásáért. Egyebet nem mondhatunk, mégis némely tények rövid felemlítésére kívánunk szorítkozni. A Nemzeti Zenede körében a szellemi tevékenység folytonosságának fentartása s a művészeti hagyomány megőrzése végett oda kellett törekedni, hogy ez intézet élére olyanok kerüljenek, kik úgyszólván egész működésük összegét, magyarságuk és tudásuk minden cseppjét, teljes megbízhatóságukat kizárólag ott érvényesítették. Nemcsak, hanem akik sohase kacsintgattak külföldre, sohase haboztak abbeli meggyőződésükben, hogy munkálkodásuk legjavát elsősorban a Hazának kell szentelniük. S ime, elértük azt, hogy fáradozásunk következtében oly férfiak jutottak oda, mint Gobbi, Erney és Tomka, akikre mindenki bizalommal tekint. Nem csekélyebb vívmánynak kell mondanunk a bazilikai orgonakérdésnek hazafias szellemben történt szerencsés megoldását. Külföldi dicsőség nekünk nem kell: ne dicsekedjenek külföldön sehol azzal, hogy ott irányítják a magyar műveltséget; ne mondják, hogy a magyar zenész a maga lábán megállni nem tud. Tehát hadd hirdesse magyar hangszer a népek ájtatos felbuzdulásának szent hangzatát. Végre az Országos Zenészeti Kongresszus létrejöttét se méltóztassanak csekélyeim. Eszméje innen eredt s eme lap szerkesztőjének köszönhetni, hogy az ige testet öltött. Ez a kongresszus a nézetek és áramlatok örökös súrlódásával bizonyára sok átalakulást fog előidézni, aminthogy feltétlenül szükséges is. Naponkint halljuk a panaszt, hogy különösen a vidéki zeneélet mindinkább hanyatlik s ha vannak is helylyel-közzel dicséretes kivételek, egészben véve oly gyarlóságok tapasztalhatók mindenfelé, amelyeknek orvoslását továbbra halasztani bűn volna. A zene mindenesetre megérdemli, hogy a jövő júliusi kongresszus már lendítsen valamit rajta s jobb irányba terelje. A bizonyos időközökben és alkalmas helyeken megtartandó vándorgyűlések épp ez irányban fogják kimutatni életrevalóságukat. Mert végre is, e lap minden lüktetése a zeneművészet s elsősorban a magyar zeneművészet mivoltának emelésére, képviselőinek felszabadítására kíván hatni. Mert valameddig saját hazájában elnyomják, törekvéseit nem méltányolják, műveit lenézik, mindig csak idegeneknek adnak elsőbbséget: a magyar zeneszerző, a magyar művész nem mondhatja magát felnyirkos“ szélsüvöltés avagy a friss „déli szellő“, mely hazafelé fújja a vitorlát, csaknem fizikailag hat. De az egész a természetnek oly erősen átérzett hangulata csak keretéül szolgál annak a nagy és erős küzdőnek alakjához, ki „egykoron egy tengerfokot akarván körül vitorlázni“ — a tenger kifelé vonzotta — és akit, a nyugalom és hazája iránt érzett vágytól gyötörve — a tenger visszahív. A tenger utazójának e drámáját, mint a törekvő, vágyakozó emberiségnek symbolumát is lehet felfogni, de mint tengeri dráma is elég nagy és tragikus ahhoz, hogy mélyen megkapjon. Ami azonban — legalább reám nézve — a „Bolygó Hollandiban“ annyira megkapó, annak előadását csaknem lehetetlennek tartom a színpadon. A legnagyobb színházaknál, a legtökéletesebb gépezet mellett sem sikerül a tenger képének hű ábrázolása. Nagy és finom költészettel láttam visszaadni, hegyet, erdőt, mezőket, de sohasem a tengert, így gondolom, hogy a „Bolygó Hollandia egy tökéletes előadásának a színpadi technika nehézségei miatt hajótörést kell szenvednie. Bayreuthban azonban, mintegy álomban, megéltem a színpadi művészet által a tenger költészetét. Egy bizonyos realizmus nélkül nem válhatot volna az lehetségessé: a tengernek tényleg vadul kell háborogni, beláthatatlan messzeségbe kell húzódni, a norvég hajónak pedig ingadozni kell. Mikép hihetnék a szellemek hajójában, mely oly biztosan és gyorsan teszi meg futását a rettentő viharban, hogy aztán mozdulatlanul megálljon — minden kár elszenvedése híján? De akkor ezen hajóknak valóságos A »ZENELAP« TÁRCZÁJA. WWVWV\W/VV\.V\ ■VvVW\m\\AAVWvVWWWVV\AAVWV'/WWWVWVW‘//‘ / VW'/WV/vWT'/// / Csevegés a bolygó hollandiról. * — Németből Tessényi. — A „Bolygó hollandi“ előadása Bayreuthban egy álom realizásának hatásával birt reám, de viszont mint egy álomlátás, teljesen eszményítve, egy álomnak könnyed ideális tökéletességével. Ezen mű tanulmányozásánál tisztán érezzük, miként az egészen a tenger elemein nyugszik. A tenger az egésznek a lelke, melyből az kifejlődik, alapja a benne lévő összes gyökereknek. A tenger, mely oly végtelennek látszik s a távolba csábit a tenger, mely oly csábitó veszedelmeivel, hatalmas zenéjével, rytmusának megkapó varázsával, komor és ujjongó viharaival ez a messzeségbe hívogató tenger, mely a hazába ismét visszahoz; a vágyat keltő „kifelé“ avagy „vissza“ hívó tenger, teljesen körülöleli a vágyakozásnak e drámáját. Az első ütem minden hangja a tenger érzéseiből van merítve. Egyes dolog, mint pld. a kormányos dala előtti * E szerfölött szellemes czikk az Atlanti tenger «Kronprinz» nevű hajójának fedélzetén íródott, mikor hírneves írója 1902. év nyarán Dél-Amerikába hajózván Brazília és Argentínában 40 hangversenyt adott. A czikk a «Bayreuther Blätter» czímű folyóiratban jelent meg. (A szerk.) ZENELAP