Zenelap, 1911 (25. évfolyam, 1-19. szám)

1911-01-10 / 1. szám

1911 létét terheli, hogy nálunk a legokosabb gondolatok újra meg újra megírása nem egyéb mint falra hányt borsó ?! A hazai újdonságokkal szemben követett eljárás lelketlenségét is nem egyszer ostoroztuk. Olyan zenei remeket, amilyen «A nagyidai czigányok» (Rékai dal­műve), vagy a tömérdek szépséggel gyönyörködtető «Mária» (Szabados B. és Szendy operája), 3 vagy 4 előadásig tengetni s aztán erőszakkal a víz színe alatt tartani, hogy megfuljanak ez csak nem módja a nemzeti zene istápolásának, megkedveltetésének, példa gyanánt ragyogtatásának!? — Azt mondhatná valaki: h­a Hubay is operaszerző, az elkeseredés beszél belőle pro domo! Az ilyen közbeszólót könynyen felvilágosít­juk: te szegény! hát nem tudod, hogy Hubaynak mindegyik operája több előadást is ért (nem is említve a jubilált «Cremonai hegedűs»-t!) s hogy ő az egyet­len magyar szerző, akinek külföldön is adták több operáját, összesen vagy 25—30 színpadon!? No és­ a­ki hallotta «Lavotta szerelmé»-ben Takács gyönyörű áriáját (mialatt a zenekar a «Földiekkel játszó égi tüne­mény»-t játssza), az csak őszinte lelkesedéssel mond­hatja: az ilyen, szívhez szóló művet levenni a műsor­ról nem szabad! S ha az operaigazgatóság mégis erre vetemedett, képzelhetni, hogyan bánik a valami­vel kevésbbé sikerült magyar művekkel! Korholja Hubay a műsor egyhangúságát, az új­­olasz irány toujours perdrix-­ét (azaz lejáratását!) meg az elharapózott vendégjárást — mind, mind sokfelől és élesen megrótt hibákat. Mégis csak a megrovóknak lehet igazuk, nem pedig a reászolgáló igazgatónak! Világosan látható, hogy Mészáros Imre opera­igazgató úr nem a művészet vezércsillagát tartja szeme előtt, hanem a pénzügyi eredményt. Hozzátehetjük: kevés szerencsével, mert az idézett évadzáró szakczik­­kek megbélyegezték az igazgató egyoldalú mérlegét, hogy t. i. csak a (helyárak emelésével stb. elért) bevé­teltöbblettel számolt be a nyilvánosság előtt, de a ki­adási tételek nagyságát jónak látta elhallgatni! Csak egy hűséges szatellese — a­kiről köztudomású, hogy 15 év óta minden intendánsnak, illetőleg igazgatónak, épen ilyen szatellese volt—írta meg, hogy mekkora de­­fic­itje volt az operaháznak 1909/10-ben. Csodálatos, hogy Mészáros nem fohászkodott erre: «Uramisten­­ barátaimtól ments meg!» ... Az ember szinte kénytelen arra a gondolatra jönni, hogy talán nem is az operaigazgató, hanem az ő fenn­hatósága, a kultúra minisztériuma, akarja mindenáron, hogy az opera tulajdonképen gyümölcsöző pénzintézetté sülyedjen. Mert annyi egyéb hiba és vétség rábizonyí­­tása után Mészáros urat még ezzel a borzalmas téve­déssel is gyanúsítani — már lovagiatlanság volna. De váljon föltehető-e olyan magas képzettségű, a művé­szet irodalmával tüzetesen foglalkozó, filozófiai és etnikai képzettségű férfiakról, a­minek a kultúra hiva­talos vezéremberei, hogy ők az operát, ezt a kizárólag művészeti intézetet, eszthétikai czéljaitól eltérítve, a mesebeli aranyat extremáló szamárrá akarják vará­zsolni ? És olyan tudatlanok a pardon, tájékozatlanok, nem olvasottak volnának azok a magasrangú urak, hogy ne tudnák, hogy még a newyorki Metropoli­tan- és Manhattan-operaházaknak is fuzionálniok kellett, mert az azokat fenntartó milliárdairek megsokallották az áldozatul hozott összegeket. Hát lehet operát áldo­zatok nélkül fenntartani?! Ha netalán, a­mit nem bí­runk elhinni, a minisztérium követelné az operaigazga­tótól, hogy a művészi színvonallal nem törődve, lukra­­tívvá tegye az operaházat, akkor a minisztérium halá­los vétket követ el nemcsak a művészet ellen, hanem Mészáros igazgató ellen is. De ha emez önként — vagy az ő fogadatlan (?) prókátora nyelvén szólva: sua sponte, a maga eszéből — jött erre a szempontra: akkor őt, mint szakmájához nem értőt és hatalmával visszaélőt, kellett volna már rég elmozdítani állásából. Mert a­mit rendesen nyújt: művészietlen előadá­sokat — azzal ugyan nem tölti be az operaház a maga hivatását. S hogy legújabban, nyilván a pénzügyi ered­mény végett, Lehár Ferencznek «A hercegkisasszony» cz. operettjét vette műsorába — ezzel egyenesen át­lépte a nevében kifejezett hatáskört. (M. kir. operett­ház nincs.) Igaz, hogy épen most a bécsi operaház is operettel kedveskedett közönségének, Strauss János «Czigánybáró»-jával (a «Denevér» már régebben mű­során áll); de, először, itt mentségül szolgál a bécsiek hat évtizedes Strauss-imádása és az illető operettek zené­jének «localpatriotismus»-a, bécsi jellege; másodszor: a kritika jelentékeny része oda is tartotta az udv. operaház elé a vakító tükröt, a­mibe az nem mer bele­nézni: t. i. hogy ugyanakkor olyan komoly és nehéz feladattal, a­minő a «Salome», birkózott meg Bécsben a szerény «Volksoper»... Hol van nálunk, nem is csak Budapesten, hanem az egész országban, második operaház? hol képesek és hol merik előadni Strauss Rikárd «Salome»-ját?! úgy-e, hogy inkább az ilyen magas művészi feladat hárul az egyetlen magyar opera­házra, mintsem egy Lehár-operett ?!­­ A bécsi udv. operát ne mindenáron majmoljuk, hanem elég olyan gyönyörű dolgot produkál Bécs, a­mit hálásan, tanulékonyan követhetünk­­ a magunk hasz­nára, de operettkultuszba hanyatlani: ezt semmiféle anyagi sikerrel mentegetni nem lehet. Meg kell hajolnunk Hubay előtt, olyan szépen, annyi meggyőződéssel fejti ki mindezeket az igazsá­gokat. Mindegyiket egy-egy hatalmas ütésnek érezheti az, a­ki ludas az inkriminált dolgokban. Az illetékte­len, protekc­iós szereposztást is fölemlíti Hubay. Mél­tán. A közönségnek is föltűnik, hogy például egy Szoyer Ilonát, a­ki a mellett, hogy kedvencze közön­ségünknek, mindig elbájol a színpadon és alakításaival mindig művészit produkál, hogy lehet mellőzni, akár az új operettben, akár egyéb új — és régibb! — művekben? Várjon ki intézi a szereposztást? A­mikor ZENELAP 3

Next