Zenevilág, 1902. január-augusztus (2. évfolyam, 20-51. szám)

1902-01-07 / 20. szám

Megjelenik minden hét keddi napján. Előfizetési ár egész évre 8 korona, fél évre 4 korona, negyed évre 2 korona. SZERKESZTI HACKL N. LAJOS Szerkesztőség és kiadóhivatal Budapest, VIII. kerület, Rákóczy-utcza 4. sz. Hirdetések felvétetnek a lap kiadóhivatalában. DalmíMrodalmunk jövője. Szép a dalmű-irodalmunk múltja, de rövid, nagyon rövid, s így csak keveset beszélhe­tünk róla. Azon néhány lelkesedés-szülte alkotáson kívül, melylyel Egressy, Doppler, Mosonyi, Császár s ezek kortársai, de min­denekelőtt az atyamester: Erkel szerzett babért s érdemet az operairodalmunk körül, nem sok érdemleges mondanivaló van annak múltjáról. A jelen sem valami kecsegtető, sem a produktiv mennyiséget, sem a zenei stilt tekintve. A stílre, már t. i. a magyar stílre megadta ugyan az útmutatást Erkel Ferencz, kiváltképen „Bánk bán“-jában, de epigonjai alig akadtak. A jelenkor dalműszerzői nem sokat vagy egyáltalában semmit sem törőd­nek a nemzeti jelleggel; szüzséjöket is v többnyire idegenből veszik, hogy is kíván­hatnék tehát, hogy máskép mint kozmopolita stílusban írjanak. Pedig a magyar zenestil szépsége s jogosultsága elvitázhatatlan, csak egy hibája van: az, hogy szálka sok irány­adó tekintélynek, kozmopolita muzsikusunk­nak a . . . fülében, s azért alig jut tovább, csak az operaház lépcsőjéig. A produktiv mennyiséget pedig — hogyha csak a szinrehozott eredeti operák számából akarunk Ítélni — egyenesen szegényesnek mondhatjuk. Egy, a szerény vagy mellőzött szerzők asztalfiókjaiban tartott razzia való­színűleg jobb véleményre s nagyobb kedvre hangolná a lelkes muzsikust; ámde mit használ ez a közvéleménynek, mit használ a dalmű-irodalmunknak, mely ez eldugott, rejtett, vagy ad acta tett alkotásokról nyil­vános szinrehozatal révén tudomást egyáltalá­ban nem szerez ? Ha ilyen a jelen, mit lehessen akkor a dalmű-irodalom jövőjéről írni? Lehet, sokat lehet írni e témáról, hasábo­kat, könyvet; a szent ügy meg is érdemelné. Mert a magyar dalmű-irodalom van olyan nemzeti ideál, mint a Somossi-Mulató magyar előadásai, egy magyar Folies Caprice, vagy a magyar „Überbrettli,“ melynek egész czikk- sorozatot szentel a napisajtó, mig a magyar dalművel csak alkalomadtán s szinte köteles- ségszertíen foglalkozik egy-egy hivatott (akár­hányszor hívatlan) muzsikus, azután mit sem töiődik vele. Pedig dalmű-irodalmunk jelene miatt annak jövője is nagy veszélyben van, s ha a jelen állapotok nem javulnak, operairodalmunk terén teljes meddőség válható. E kóros vajúdás,, bizonytalanságban való vergődés, s a „ma“ szerzőinek a serkentő ambiczió s a

Next

/
Thumbnails
Contents