Zenevilág, 1903. január-július (4. évfolyam, 1-25. szám)
1903-01-06 / 1. szám
2 A nóta vége mindig oly bús. A pénzes zsák aranynyal telve, Elvitte a királykisasszonyt, Hiába lázadt föl szerelme. Lesz néki majd hintója pompás, Ragyogni fog szép köntösében. De hogyha egy lyukas topánt lát, Elfojtja majd a könnyét szépen. Oh mért hogy egy kis kurta szoknyát, Meg egy lyukas topánt manap, Egymást akárhogy is szeressék. Nem eshet össze már a pap. Zola Emil a zenéről. „Éltem alkonyán kezdtem érdeklődni a zene iránt, azután, hogy Bruneau Alfrédot megismertem. Ő egyike a legelmésebb, legszenvedélyesebb és leggyöngédebb zenebarátoknak, akit valaha ismertem. A zenedráma kérdésében mindennap újra meg újra csodálkozom azon a nagy befolyáson, melyet a jó szövegkönyv a zeneszerzőre gyakorol. Gounod halála alkalmából elolvastam mindazon czikkeket, melyek életének munkásságát bírálták s azt vettem észre, hogy a kritikusok azt a sok kudarczot, melyet Gounod a színpadon vallott, mindig a szerencsétlen szövegnek rótták fel. Pedig ez volt az a korszak, melyben a költemény csak ürügy volt a komponáláshoz. Ma, midőn a zenedráma új alakban diadalmaskodik, lehetetlen fel nem ismerni a jó szöveg rendkívüli fontosságát. Meggyőződésem az, hogy több fiatal és tehetséges zeneszerző balsikerét csakis a szöveg rossz megválasztásának tulajdoníthatjuk. Azt hiszem, hogy a megzenésítendő drámában feltétlenül szükséges a logikusan indokolt milen, a húsból és vérből való szereplők, egyszóval a cselekmény emberi volta; a zeneszerző egyedüli teendője azt kommentálni, az eseményeket zeneileg szemléltetni. Szóval, elsősorban minden e személyektől és a mibentől függ; hiába pazarol a komponista óriási tehetséget, sohsem fog érdeklődést kelteni, nem fog nagyot és igazat alkothatni, ha arra kényszerítik, hogy valószínűtlen cselekvénynyel, szív- és értelemnélküli bábukkal küzdjön. Utóbbi időben gyakran vitatkoznak azon a lapokban, hogy a komponista és librettista miként osztozzanak a darab anyagi és erkölcsi sikerén. És úgy hallom, hogy a szövegírót csak kontárnak tekintik, kinek feladata a másiknak a dolgát elrontani. Csakugyan, úgy látszik, hogy mi sem könnyebb, mint egy operaszöveg megírása, annál is inkább, mivelhogy verselés dolgában igen türelmesek vagyunk. Gondoljuk meg, hogy ezzel szemben mekkora a komponista munkája: a partitúra megírása hónapokat, némelykor éveket követel; aztán a hangszerelés, több mint ezer lap írott hangjegy. Az a gondolat, hogy a színháztól a librettista ugyanannyit kapjon, mint a komponista, igazságtalannak látszhatik. Másrészt a szövegek általában, — még a műsoron megmaradt operáknál is — olyan rosszak, hogy érthető az emberek csodálkozása, ha azt hallják, hogy a szöveg és a zene írója egyenlően osztoznak. De az is bizonyos, hogy az igazság végül mégis kiderül, mert csakis a komponista neve marad fenn. Mégis, éppen az imént állítottam, mennyire ritka egy jó költemény; természetesen olyan szöveget értek, mely segíti a komponistát, ahelyett, hogy hátrányára volna. Kérdezzük csak meg a fiatal zeneszerzőket és ők el fogják panaszolni gondjaikat és kétségbeesésüket, melyeket a jó librettóra való vadászat okoz, olyan librettóra, amilyenről álmodnak és amilyent nem találnak. Tehát nem helyes, ha kicsinyeljük a szövegíró feladatát. Bármily szerény is az, kiváló fontosságú lesz abban a pillanatban, midőn az egész mű sikere függ tőle. Sajnos, erre elég példánk van; minden kárbavész, ha a költő nem támogatta a komponistát. Úgy vélem, kissé gyermekes dolog a szövegíró és zeneszerző jogos osztályán vitatkozni. A kérdés legegyszerűbb megoldása az, hogy a komponista saját magának librettistája is legyen. Igen, az a meggyőződésem, hogy a zenés dráma mai alakjánál, a zeneszerző dalművéhez saját maga írjon szöveget. Nem is bocsájtkozom annak tüzetesebb tárgyalásába, hogy lehet-e másként. Fontoljuk meg, amit feljebb mondottam: a zene nem különálló dolog, hanem beburkolja a cselekvényt, egybeforr a személyekkel. Ezért lehetetlennek tartom, hogy a cselekvény és a személyek az egyik részről származzanak, míg életük és lelkük forrása másutt legyen. Olyan szoros itt az összefüggés, hogy a műnek csakis egy alkotója lehet. Ha elképzelem egy zenés dráma alakulását, a cselekvényt és a személyeket a zenével egybeolvadni látom. Hogy e gyermeknek, melynek egy feje és egy szíve van, két apja legyen, d e gondolat határozottan bánt... Ha a komponista már nem írja meg saját maga a szövegét, van még egy út, hogy azt mégis sajátjává tegye, ha a költőhöz oly barátság fűzi, hogy csaknem egy lélek vele. ZENEVILÁG 1903