Zord Idő, 1920 (2. évfolyam, 1-22. szám)
1920-09-16 / 18. szám
Erdélyi levelek És kötelességet kötelességre mulasztanak , mind a ketten és nem akad senki, a ki érces szóval a fejükbe verné: „Igen, ez lehetséges; több annál: tény, adott és e pillanatban változhatatlan valóság!“ Manchen muss man es ausdrücklich sagen . . . A magyaroknak ezt, Uraim, a partit elvesztettük. Lettünk nemzeti kisebbsége Nagy-Romániának. Beilleszkedésre utalt nemzeti kissebbség. Ezt alá kell írni, ezt el kell fogadni. Fáj? Fájjon! Mégis így van. Jó a fájdalmas megismeréseken túl lenni egyszer. Mert akkor eljön majd az örömtelibb megismeréseknek is az ideje. Jön a körültekintés, szigorú terepszemle és számbavétele megmaradt javainknak. Csak amit kártyalapra tettünk, azt veszthettük el: politikai felsőbbségünket s ennek korrelátumait. De nem tettük kockára s nem is veszthettük el polgári és emberi jogainkat, nemzeti kultúránk lehetőségeit s magukat kiélni vágyó politikai tehetségeinket. A románoknak ezt, Uraim, a partit megnyerték. A miről álmodni is csak félve mertek, végig megvalósult. A temesi várban román dobok peregnek, Várad piacán román zászlókat lenget a szél, így van Uraim, vegyék valóságnak, még akkor is, ha képzelhetetlenül örvendetes, ha elméterőltetően ujongtató. Ha már így történt, mindannyiunknak érdeke, hogy a materiális birtokbavételt az eszmei birtoklás kövesse. Igen, ez a föld ahol mi eddig mint magyarok éltünk, mostantól Nagy-Románia. Nem egy lehetőség, nem egy nagy peutétre, nem egy, röpködő kártyalapok szelétől vert, hallatlan nagy bankó... Csak addig volt kártyalapra feltett papírrongy, míg könnyelműen játszottunk vele! Szolid bázis lett megint: fundus, igásmarhák, gépek, vasutak.