Zord Idő, 1920 (2. évfolyam, 1-22. szám)

1920-09-16 / 18. szám

Agnes ÁGNES. A nap már magasan állott a tarlóra kaszált réten, mikor nya­lábra vette a frissen vágott, illatos sarját. Ringott a dereka, vala­hányszor földnek hajolt, durva vászoninge leereszkedett a melleiről a térdéig és gömbölyű kebleit meg-megsimogatta a néha arra szálló nyárvégi futalom. Ágnes mindössze tizenhat esztendős volt. Piros arcából dü­lledt az élet elevensége és formás teste, szabályosra kivágott csípői ellenállhatatlan kívánatosság ingerével hatottak. A szeme kék volt, a haja gesztenye barna és az egész teremtés a maga fiatalosságával, mozdulatainak könnyedes üdeségével és tiszta, fehér testének lányos bájával meleg vágyakat tudott ébreszteni a fiatalság csapongó fantáziájában. Tudatában is volt Ágnes az ő kiváltságainak és kitüntetésszámba ment, ha a faluja valamelyik legényéhez szólásra leereszkedett. Döme a kaszáját fente, melynek éle gazdástól belefáradt az izzasztó munkába. Közben Ágnesre nézett, kinek fehér fogai a piros ajkak mögül a fiú szivébe csillogtak. — Brigy már haza, Ágnis, — vágta oda kurtán és bele­­sujtott kaszájával a tag végében álló íűcsomóba, mely meglengett a kasza élétől és sercegve hullott a földre. — Brigy már haza, — ismétlő kevés várás után a gatyára vetkőzött legény, — mert nem felelek magamért. Szemei a lehajló Ágnes fehér melleit keresték. — Hogy az istennyilába ne, — felelt Ágnes fejét hirtelen fölszegezve és az ellenkezésben ott finomkodott a leány szüzessé­gének kévető puhasága. — Irigy haza, ha mondom, megládd, jobb dogod lesz — nógatta kérő beszéddel a fiú. — A Riskát is meg kéne fejni, aszonta anyád, hogy csak te tudod fortélyát a borjas tehénnek. — Aztán mi gondja vele? durcáskodik Ágnes szelíden. — Sose busuljon a más bajáért Dömét felbátorította ez a naiv huncutkodás. Kaszáját a földre fektette, megigazgatta derekán a madzagot és bizonytalan, de biztató lépéssel indult a leány felé.. 829

Next