Pécsi Lapok 1860-1925

Szépirodalmi, kereskedelmi, gazdászati, művészeti és tudományos hetilap, hetente kétszer jelent meg.

„Többen kérdezték tőlünk, mi jutott eszünkbe hogy Pécsett lapot akarunk szerkeszteni ? — Vagy ha már bele mertünk kezdeni, miért nem adunk inkább politicai lapot?
Az utóbbi kérdésre felelünk előbb, és azután iparkodunk fölvilágosítást adni az elsőre.
Mellőzve a politicai lap megindíthatása elébe gördülő nagyobb akadályokat, egészen tévesztettnek látnók a czélt, melyet egy vidéki lapnál kitűznie kell. Vidéken a politicai látkör sokkal korlátoltabb mint fővárosokban, az eszmecsere szükebb határok közt mozog, az események szinvonalárai emelkedés nehezebb, és így a helyett hogy a nézetek fölvilágositását érnők el, azokat tán inkább zavarnók, és homályositanók. — Nem a legkisebb akadály még közlekedésünk mostoha állapota is. Hiszen ha a távirdát egy magunk elfoglalni nem akarnók, minden hir mit közölnénk rég elavult volna, s az olvasó csak méltó boszankodással vetné félre lapunkat midőn két három nap múlva ismét mint legujabbat azt tálalnék elébe, mit a napi történet rég túlszárnyalt, s mit már egyszer el is felejtett.
Egy vidéki lap tehát ne igényelje magának azon szerepet mely csak a fővárosi, a sebes közlekedés minden előnyeivel bíró lapoknak jutott.
De ha ezeknél szűkebb körre vagyunk is szorítva, ha czélunk szerényebb is ezekénél, azért megnyugodhatunk ha azt lelkiismeretesen betöltjük, s ezt minden tőlünk telhető erővel elérni törekszünk.
A fejlődő miveltséggel szükségeink, de kötelességeink is szaporodnak. A természet gyermekének személyén kívül más czélja nincs, nem is szorul egyébre, mint mit neki a természet nyújt, ennélfogva kötelességei is vajmi kevés szabályokba foglalhatók.
A mi föladatunk sokkal nagyobb, mi tagjai vagyunk egy nemzetnek, mely a mivelt népek családjában foglal helyet, mely a miveltség minden követelményeit, minden előnyeit ismeri, s melynek a kezdett ösvényen elmaradni többé nem szabad.
Igaz, a szomszéd tudósok azt állítják hogy csupán a kaukázusi nép faj van miveltségre hivatva, s így tőlünk, kiket több tudósaink a finnek csuvaszok, votyákok s ki tudja még miféle népek rokonsági körébe taszítottak, a miveltség jótékonyságát megakarják tagadni: — de nincs mit aggódnunk ezen, ezredéves életünk eléggé megczáfolta ez állítást, és a mely nép ezer évig annyi viszontagság között fönállt, és ezer év után is még ifjúsági erejének teljében van, az nem azért van hogy a megállapodás gyászos halálával múljék ki, annak a gondviselés által magasabb hivatás van kiszabva, s csak tőle függ, hogy jövőjének biztosabb alapját megvesse.
Erre azonban mindenek fölött iparkodás kell és szorgalom. A munka kivívta magának azon elismerést, hogy a nemzeti lét fő tényezőjéül tartassák; a henyeség megszűnt azon csáberővel bírni, melyre mindenki törekedett; a szerepek megváltoztak; és csak az igazán független, ki dolgozni tud, és akar is. Ez valamint egyesekről, úgy nemzetekről is áll. Csak a munka, e főtényezője a haladásnak, teszi jogosulttá bár mely nép életét a nagy családban, e nélkül elsatnyúl mindegyik, és elvész nyom és részvét nélkül.
Anyagi erőnk ugyan van hála az égnek, bár mi értelemben vétessék is ez erő; de ez korántsem minden mi nekünk kell, — szellemi erőre kell törekednünk, mely a munkássággal párosulva csodás eredményeket szül, és biztosítani fogja létünket a kora enyészet veszélyétől.
És ne gondoljuk hogy a szerep mely nekünk jutott oly csekély, mint azt némelyek látni szeretnék. — Határán állunk két világrésznek majdnem, mindenesetre azonban a polgárisodás határán; hivatásunk kettős: haladás, és az európai miveltség tovább terjesztése. — Ha körültekintünk egy kissé az európai térképen, a havasok keleti részén alig találunk erre hivatottabb népet mint a magyart, kinél a gondolat tisztasága, s a nézetek józansága a legalsóbb rétegekig ös romlatlanságában oly általános. Szerepünknek most változni kell; eddig abban tüntettük ki magunkat, hogy a vadság nyugot felé terjedését megakadályoztuk, most a miveltségnek kelet felé terjesztésére vagyunk hivatva; családi czimereink eddig a harcz jelképeivel telvék, ezután a polgárisodás jelképei lesznek bennök láthatók, s az érdem melyért nyerendik nem lesz kisebb a vitézség érdemeinél.
Hogy e hivatásnak megfelelhessünk, haladnunk kell minden tekintetben, és e haladásnak nem egyesekre hell szorítkozni, hanem a lehető legáltalánosabbnak kell lennie.
Nem a szemlélődő, nem a szoros tudomány fejlesztése egyedül az, mi bennünket fölebb emel; a művészet, kereskedelem, gazdászat és iparnak minden ágát az elérhető tökély lépcsőjéül föl kell használnunk.
Nem a főváros és környéke legyen egyedül e kincsek helye, az ország minden vidéke föl van jogosítva birhatásásukra, s azért kötelességünk arra törekedni, hogy országos haladásunk és miveltségünk színvonalában feltűnő egyenetlenségek legyenek.
Ezt elősegíteni vannak hivatva a vidéki lapok.
E hivatás volt meggyőződésünk, midőn ez irodalmi vállalat élére állottunk, e hivatást fogjuk szem előtt tartani folyvást, és bár tagadhatlanul nagyok a nehézségek, melyekkel főleg elején küzdenünk kell, azon reményben iparkodunk velök megmérkőzni még is, hogy a közönség átlátva az üdvös hatást melyet e lap fokonkinti fejlődése által gyakorolni képes, munkásságtól mind szellemi mind anyagi segélyét megvonni nem fogja.
(1860. 1. szám, A SZERKESZTŐ)”

Terjedelem: 6 412 oldal

Tartalomjegyzék