168óra, 1989. április-december (1. évfolyam, 1-34. szám)

1989-09-05 / 19. szám

- A politizálásnak ezt az új technikáját az új generáció hozta magával, vagy pedig elju­tottunk, „elfejlődtünk'' idáig? - Nem akarom a generációnk jelentőségét túlbecsülni, nem mi teremtettük meg a lehető­ségét, hogy az új generáció másképp nőjön föl. Ez sok körülmény szerencsés együtthatá­sának a következménye. Elsősorban a kádári diktatúra gyengüléséé. Az, hogy ez a diktatú­ra - ahogy mondani szokták - elslamposo­­dott, szabadabb lehetőségeket kínált nekünk. Támadtak emberek, akik a demokratikus el­lenzékbe tömörülve vállalták a kockázatot, hogy oktassanak bennünket repülőegyeteme­ken, kollégiumokban, itt-ott. Az egyetemen például a Kukorelli-féle emberek felvállalták, hogy a hivatalos vonaltól eltérő alkotmányjo­gi koncepciót oktassanak. Ez mind hozzájá­rult, hogy mi másképp alakuljunk.­­ A családi háttered­­ erről már meséltél nekem - nem különösebben indokolja, hogy olyasfajta állásponton legyél, mint amilyen “ nen vagy. - Egy Alcsútdoboz nevű faluban, illetve a mellette lévő Felcsúton nőttem fel, a nagyszü­­leim a mai napig ott élnek. A család, különö­sen miután a nagyszülőktől külön költözött, meglehetősen nehéz sorba került. Mindenki ismeri az akkori idők, a 70-es évek elejének a nehézségeit; az önálló családalapítás, a la­kásszerzés falun sem volt könnyű. Édesapám akkoriban a helyi tsz-ben volt melléküzemág­vezető, majd teherautó-sofőr, édesanyám pe­dig képesítés nélküli pedagógus volt, ez ak­kortájt 8-900 forint havi fizetéssel járt. Tehát én valójában nem értelmiségi családból jöt­tem, függetlenül attól, hogy később az édes­anyám is és az édesapám is - három gyerek mellett - elvégezte a főiskolát: apám üzem­mérnökit, édesanyám a gyógypedagógiai főis­kolát. Ilyen értelemben értelmiségiek lettek­­ végzettségüket tekintve de én nem tekintem magam értelmiségi családban születettnek­­felnövekedettnek.­­­­ Azért ebben a családi légkörben a tudás­nak valami tisztelete, a tanultság megbecsü­lése mégiscsak élt, ha ezt a „leckét” a gyere­kek mellett is vállalták a szüleid.­­ így van. Emlékszem, eléggé szűkös idők voltak, de az soha nem okozott problémát, ha nekem megtetszett a Népszerű történelem so­rozat vagy egy-egy drágább kötet. Azt akkor is megvették, ha apám másnap gyalog ment be a szomszédos téeszbe dolgozni, mert nem maradt pénze a buszra. Csak semmi politika ! - És milyen volt a politikai légkör a család­ban? - A család éppen ezért nem politizált. Az volt ránk a jellemző, ami a legtöbb magyar családra: reggel, mielőtt elmentünk volna, ki­ki elvégezte a maga ház körüli teendőit. Este a kertünkben dolgoztunk, s közben beszélget­tünk. De politikáról soha. Arról, hogy ho­gyan lehet boldogulni, hova mit kellene vetni, elmegyünk-e a Trabantunkkal a hét végén Komáromba fürdeni, vagy kimegyünk-e a fa­lu meccsére. Nagyon jellemző az, hogy a csa­ládunk ezzel a mentalitással - az említett ne­héz helyzetből kiindulva - a legutóbbi három évig egy fölfelé ívelő életpályát tudhatott ma­gáénak. Tehát mobil család volt, boldogult. A szüleim elvégezték a főiskolát, apám el tu­dott helyezkedni, beköltözhettünk Fehérvár­ra, városiak lettünk, ami óriási előrelépés­ egy erdőszéli ház után. Apám, anyám egyre job­ban keresett - ez volt az aranykor. Sőt, ami­kor megbicsaklott az egész társadalomnak ez a fölfelé ívelő szakasza, amikor az első áreme­léseket bejelentették, és elkezdődött ez a ma már fölgyorsultan zuhanó, akkor még csak stagnáló szakasz, a mi családunk akkor is felfelé haladt. Apám külszolgálatosként Lí­biában vállalt munkát, márpedig a külszolgá­lat még ebben az időszakban is lehetővé tette az előremenetelt. Tehát amikor az egész társa­dalom azt tapasztalta, hogy egyre nehezebb megélni, következésképpen egyre inkább for­dult a politika felé is - úgy, hogy elkezdte szidni a rendszert, elkezdett mozogni, érezte, hogy a munka nincs megfizetve, meglop­ják -, szóval, amikor ez a légkör kezdett kialakulni, bennünket nem érintett még. Én elvégeztem az egyetemet, öcsém is a főisko­lát. A legkisebb öcsém még csak általános iskolába jár. Vagyis látszólag nekem nem szabadna elégedetlennek lennem. De hát én másképp ítélem meg­áz előremenetelünket is, mint a szüleim. Ők úgy gondolkodnak erről, hogy a rendszer hagyott bennünket boldogulni, én meg úgy, hogy azzal az iszonyatos mennyiségű munkával, amit el­végeztünk, sokkal többre kellett volna jut­nunk, és a rendszer ezt nem hagyta. Miért pont a mi fiunk ?­­ Tényleg, hogyan vélekednek most a szü­leid a legnagyobb fiuk közszerepléséről, ar­ról, hogy már népszerűségi statisztikák sze­replőjévé váltál? - Ahogyan a szülők általában szoktak: fél­, tenek. És - mint a szülők félelme általában - talán az ő félelmük sem megalapozatlan. Min­dig azt mondja édesapám is, édesanyám is, hogy jó, jó, lehet, hogy ezt csinálni kell - sőt egy időben azt is mondták, amikor egy-két dolgot meg tudtunk változtatni, hogy „győz­tetek” -, de mindig mondják azt is, hogy vi­gyázni kell, mert igen könnyen visszajöhet az az idő, amit ők jól ismernek. És hozzáteszik: jobb volna, ha ezt az egészet inkább nem csinálnám, mert nem lesz jó vége. Az a véle­ményük, hogy nem tart sokáig ez az „uborka­­szezon” - amit félszabadságnak, vagy félde­mokráciának hívunk -, visszajön a régi idő, és ha én így folytatom, az elsők között leszek, aki ennek a levét megissza. Egyébként nagyon jellemző átváltozáson mentek keresztül, ahogy - megítélésem szerint - a társadalom nagy része is. Amikor 1988 márciusában a Fidesz megalakult, és közzétették azt a „rend­őrségi figyelmeztetés” nevű szöveget a sajtó­ban, amelyben név szerint említettek öt alapí­tó tagot - köztük engem is -, én éppen Szolno­kon laktam már. A szüleim a „hír” olvastán Fehérvárról rohamban érkeztek autóval, a rokonok másik része Mezőtúrról és Debre­cenből, hogy Úristen, mibe keveredtem. Értel­metlennek látták azt, amibe belekezdtünk, rá­adásul elvileg is helytelennek. Ez a megítélés azóta megváltozott. Ma már szép lassan ők is azt mondják: csinálni kell. Legfeljebb hozzá­teszik: de miért pont a mi fiunk?­­ - Elképzelhetőnek tartod-e, hogy hivatásos politikus legyél? - Ha a hivatásos politikus azt jelenti, hogy az ember parlamenti képviselő lesz, akkor igen, ezt vállalom. Eldöntött tény, hogy ha a Fidesz indul a választásokon - és ez most nagyon valószínű-, akkor én a Fidesz jelöltje­ként indulok. Ha aztán Isten is úgy akarja, és az emberek is úgy szavaznak, előfordulhat, hogy képviselővé lépek elő, vagy ha nem én, akkor mások a Fideszből. Ez mindenkinek problémát okoz - nemcsak a Fideszben, ha­nem az összes ellenzéki szervezetben is. Ezek az emberek ugyanis nem főállású politizálásra készültek. Én sem. Én ugye jogi egyetemet végeztem, s egy folyóiratnál dolgozom, tehát - ha úgy tetszik - egyfajta minőségi értelmisé­gi munkát végzek. A hivatásos politikusnak, a parlamenti képviselőnek a szerepe, a tevé­kenysége minden tekintetben eltér ettől az életviteltől. De most ezekben a miénkhez ha­sonló rendszerekben, ahol most kell megcsi­nálni - ha úgy tetszik - a nyugat-európai típusú polgári demokráciát, úgy tűnik, az átálláshoz, a váltáshoz mindenképpen szük­ség van az ilyen típusú emberekre. A mi gene­rációnk már másként gondolkodik a politiku­sokról, mi már nem nadrágos emberek úri huncutságának tartjuk a politikát. Orbán Viktor az Ellenzéki Kerekasztal tárgyalóküldöttségében

Next