168óra, 1989. április-december (1. évfolyam, 1-34. szám)

1989-09-05 / 19. szám

VENDÉGOLDAL Én már nem hiszek az ígérgetésekben Más az eszme, más a foci Engesztelhetetlen-e Orbán Viktor? ! - Miért nem tartod valószínűnek, hogy a kommunista pártban is vannak olyan áram­latok, olyan emberek, akik lényegében vala­mi hasonlót gondolnak, mint te? - Több okom van erre. Csak a legfontosab­bat érintem, de az szerintem nemcsak rám nézve igaz, hanem generációm egy tekintélyes részére is. Ugye, mi ennek a Kádár-féle szo­cializmusnak a gyermekei vagyunk, mi már ebbe születtünk. Jómagam például 1963-ban, tehát én ebbe nőttem bele. Az óvodától a katonaságig, első egyetemi éveimig bezárólag egyfajta képet kaptam a világról; ezt úgy ad­ták nekem az iskolában, az óvodában és a honvédségnél. Szóval én abban nőttem fel, amit ez a rendszer az oktatási intézményeken keresztül beletett a fejembe. A szülői oldalról jószerivel semmi sem ellensúlyozta azt, amit az iskolában tanítottak nekem. Amikor aztán egyetemre kerültem, és vidékről feljőve bele­csöppentem a nagyvárosi életbe, sokkal sza­badabb közegbe vetődtem. Több olyan könyv került a kezembe, amelyről életemben nem hallottam, s olyan emberekkel találkoztam, akik egészen mást mondtak, mint amit addig tanultam. Egyszerűen kiderült a tanított kép­ről, hogy nem igaz. Kiderült, hogy valami egészen más történt Magyarországon az el­múlt negyven évben, s egészen más folyik Ma­gyarországon a jelenben, és másfajta jövő vol­na kívánatos ennek az országnak, mint amit a hivatalosság hirdetett, sugallt. Ettől kezdve én már nem hiszek semmifajta szlogenben, ígérgetésben. Szerintem a Fidesz-tagok mind­nyájan így vannak vele, csak a tényeknek hiszünk. Tehát minket már nem érdekel, hogy mit mond Pozsgay Imre és a magukat re­formkommunistáknak nevező más szemé­lyek. Engem az érdekel, hogy akkor mit mond Pozsgay Imre, amikor konkrétumokról van szó. Én már más szempontból nézem a vilá­got. Engem már nem győz meg, ha Pozsgay - nem akarom az ő személyére kihegyezni a dolgot, mondhatnám Nyers Rezsőt meg Né­meth Miklóst vagy a többieket is, csak hát ma Pozsgay a reformkommunizmus zászlaja Ma­gyarországon, ezért említem az ő nevét -, szó­val engem már nem győz meg, ha ő azt állítja, hogy ez a párt már nem az a párt, hogy ez a pártvezetés már nem az a pártvezetés, ez a pártvezetés már egy demokratikus szocializ­must vagy nem tudom én, mit akar. Engem az érdekel, hogy Pozsgay Imre számára - és jó néhány, magát reformkommunistának mon­dó számára - mind a mai napig nem okoz problémát - vagy legalábbis nem óhajtja meg­oldani hogy ő egy pártban van azokkal, akik nyilvánosan az ellenkezőjét mondják an­nak, amit ő. Mihez is adom a nevem?­ ­ - Azért az túlzás, hogy nem okoz problé­mát. Azt hiszem, ezt kissé sommásan inté­zed el így. - Igaz, finomítani kell. Helyesebb úgy fo­galmazni: elviselhető a számára, nem okoz neki morális és politikai problémát, hogy egy szervezetben legyen a pufajkás múltat dicsősé­gesen felvállaló keretlegényekkel. Ezt azért említem, mert itt gondolkodásbeli különbség­ről van szó. Az én generációm számára ez a kérdés már nem politikai taktika kérdéseként jelentkezik. A Fideszbe belépett fiatal számá­ra ez a kérdés úgy vetődik föl: pontosan mi­hez is adom én a nevem? Tehát számunkra morális jelentősége van annak, ha valaki egy szervezet mellé leteszi a voksát.­­ - Mondd, nem lehetséges, hogy engesztelhe­tetlenségednek, amely azért sugárzik belő­led, az is oka lehet, hogy a tényeket és értelmezésüket hosszú ideig kétségkívül egy meghatározott szempont szerint tálalva, ké­szen kaptátok, és most átbillensz egy másik szélsőségbe, s radikálisan lezársz mindenfé­le közös utat? Vagyis most, hogy megismer­ted azokat az embereket, könyveket, ame­lyeket - mint mondod - korábban eltitkol­tak előletek, mintegy az ingahatásnak meg­felelően eltüntetnek mindent, ami a másik, a korábbi oldalra emlékeztet.­­ Azt gondolom, nem egy inga másik oldali kilengéséről van szó, hanem egy nagyon is nyugodt középső álláspont elfoglalásáról. Mi csupán azt mondjuk ki - és ezt mondom itt én is hogy politikában már csak a konkrétu­moknak szabad hinni. Szervezetünk egy ki­sebbségi jogvédelmi, emberi jog­filozófiára alapuló szervezet, ezért mi nem is kívánjuk megvonni a kommunista párttól - és azon belül a reformszárnytól sem - azt a jogot, hogy Magyarország politikai életében a súlyá­nak megfelelő módon részt vegyen. Tehát mi a korábbi álláspontra - amikor ez a politikai rendszer és így a kommunista párt nem akart megtűrni minket ezen a palettán - nem úgy reagálunk, hogy most mi akarunk kiszorítani. Mi mindössze azt mondjuk, hogy egy nyugal­mas szituációra van szükség, arra, hogy min­denki elismerje a másik jogát a politikai élet­ben való részvételhez, és majd a választások döntik el, kinek mi a pontos politikai súlya. Tehát én nem másik oldalon vagyok, hanem egy nagyon kiegyensúlyozott, nyugodt hely­zetben. Hogy esetleg mégis engesztelhetetlen­nek tűnök, azzal magyarázható, hogy úgy gondolom, ez az elérni kívánt nyugalmi álla­pot nem magától keletkezik, hanem a kom­munistákat kényszeríteni kell rá, hogy ezt a helyzetet elismerjék. Ami hétköznapi nyelvre lefordítva azt jelenti: a kommunista pártot rá kell kényszeríteni, hogy ebben az országban választások legyenek, és hogy e választások eredményét elismerjék. A politikai szlogenek­kel ellentétben ez a párt közel sem nyitott ez iránt a szándék iránt - jóllehet állítja magáról. " - Egy régebbi beszélgetés során az a Kuko­­relli István, aki tanárod volt, s alkalomad­tán még ma is együtt szoktatok focizni - igaz, egymás ellen - azt fejtegette: különvá­­lasztandónak véli a személyes kapcsolato­kat és a politizálást, a politizálást, mint technikát. Mi erről a te véleményed? - Ezzel egyetértek. Egyébként Kukorelli István politikai nézeteivel a legmesszebbme­nőkig nem értek egyet. Nemcsak hogy nem osztom az álláspontját, hanem részben dema­gógnak is tartom - egyébként ő is ezt tartja rólam, lám, ezt igazságosan meg kell állapíta­nom -, ráadásul azt a politikai irányvonalat, amit ő visz, kifejezetten károsnak is találom. De ettől Kukorelli nekem nem haragosom, sőt el kell ismernem: az egyetemen nagyon sok dolgot tanultam meg tőle alkotmányjog­ból, amit most időnként, ha kell, ő ellene kamatoztatok. Ebben neki tanári érdemei vannak, ezt nem vitatom el soha. Ez a helyzet egyébként a munkahelyemen, a Századvég cí­mű folyóiratnál is, ahol a szerkesztőség tagjai­nak a többsége a politikai gondolkodásom­hoz közel álló fiúkból áll, de van egy-két re­formkommunista irányvonalat követő, re­formkommunista ideológiát vagy értékeket valló srác is, akiket a barátaimnak tekintek. Adott esetben ez nem menti meg őket attól, hogy vitában igyekezzem porrá zúzni az állás­pontjukat. Alcsútról Felcsúton át - Csillogó szemekkel magyarázol, és olyan dinamikával, hogy a hallgatódban az a kép­zet támad: ez az ember keresztben nyelné le azt, aki nem egészen úgy vélekedik, mint ő. Holott épp az ellenkezőjéről beszélünk. - Az életem olyan közösségben zajlott, ahol­ rengeteg velem egyet nem értő ember volt, és most is sok ellentétes véleményű emberrel va­gyok kénytelen együtt élni. De ismétlem: a munkahelyemen például ez nem okoz problé­mát a számomra. A futballcsapatomban sem. A Mérleg című műsorban rendszeresen jelentkezik az Új arcok a magyar közéletben c. sorozat. Legutóbb a vendég Orbán Viktor, a Fidesz országos választmá­nyának tagja volt. Rékai Gábor a beszélgetés során arra törekedett, hogy elsősorban ne politikai progra­mot „mondasson” interjúalanyával, hanem megraj­zolja egy nős, egy gyermekes politizáló értelmiségi fiatal portréját. A beszélgetés - amelyet terjedelmi okok miatt rövidített, megszerkesztett változatban közlünk - augusztus 25-én hangzott el. I 14

Next