168óra, 1991. július-december (3. évfolyam, 26-52. szám)

1991-07-02 / 26. szám

R. Székely Julianna A térség infantilizálása (Viccen kívül) Ismerik a viccet? Bush meghal, fölkerül a mennyországba, megáll az Úristen színe előtt, és megkér­di: „Uram, mondd, mikor múlik már el ez az átkozott recesszió nálunk?” „Nézd, fiam - feleli az Úristen -, te ezt már nem érted meg, de a fiaid életében minden jóra fordul.” Gorbacsov is átköl­tözik a túlvilágra, megáll az Isten előtt, és kérdi: „Uram, ha már így kiderült, hogy tényleg létezel, mondd, mikor fordulnak nálunk jóra a dolgok?" „Fiam - feleli a Mindenható -, te ezt már nem érted meg, a gyermeked sem éri meg, hanem az unokádnak nem lesz panasza.” Harmadjára Antall József kerül az Isten színe elé. „Mondd, Uram - kérdi ő is -, mikor lesz már nálunk vége a zűrzavarnak, mikor élhetnek a magyarok is végre jókedvben, békében?" „Haj, édes fiam - tárja szét az Úristen a karját -, én azt már nem fogom megérni!” Kiváncsi volnék, mikor hallottak ezt megelőzően viccet. Mert ezt sem azért mondtam el, hogy holmi politikai-közhangulati követ­keztetéseket vonjak le belőle. Pusztán meg akartam osztani az élményt, hogy végre ismét viccet hallok, annyi hónap vagy talán év után. Nem akarok most viccelméletekbe bonyolódni, de tény, hogy a bő vicctermés nem feltétlenül a jókedv jele, mint ahogy hiánya sem egyenlő az általános rosszkedvvel. A viccen (föltéve, hogy jó) röhög az ember, a rekeszizma görcsbe rándul mintha pár pillanat­ra ide vándorolna a görcs, amely addig az agyát, a lelkét nyomta. Humor és derű egymástól igencsak távol eső dolgok. Aligha vélet­len, hogy magabiztos, boldog népeknek oly bárgyú a humoruk, mint az amerikaiaké vagy az angoloké. A kiváló zsidó humorérzék ugyancsak közismert - nem nehéz levonni a konzekvenciát. Az sem véletlen természetesen, hogy az egy főre eső viccek számát tekintve mi, magyarok sokáig vittük a pálmát. De hát persze az is csak a kábítószerek egyike, amellyel kihúztuk az elmúlt harminc-negyven évet. A b­evet­tük magunkat a rendszeren. Mármost, ha az új rendszerben nincsenek viccek, de legalábbis gyéren csörgedeznek, akár azt lehetne hinni, hogy végre derűsek vagyunk. Hogy a Jóisten jóslatával ellentétben mégiscsak ránk köszöntött a jókedv és a bőség. Hinni éppenséggel lehetne, ha nem látnánk naponta egymás elkeskenyedő, vértelen száját, az űzött tekinteteket, ha nem hallanánk a riadt, panaszkodó meg a pökhen­di, arrogáns szavakat. Ha nem lenne napnál világosabb, hogy most se derű, se humor. Köztes állapotban vagyunk. Szegénység és bizonytalanság persze - különösen, ha hirtelen szakad az emberre - sosem tesz jót a kedélyállapotnak. De aligha csupán erről van szó. Másra gyanakszom. A vicchez - mert mostanában inkább erre számíthatnánk, a derű még odébb van néhány évtizeddel - szükség van bizonyos közmeg­egyezésre. Bizonyos közös értékekre és közös félelmekre, mond­hatnám, közös ellenségképre, amelyet orrba vág a poén. Természe­tesen a politikai viccekre gondolok elsősorban, de mifelénk az igazi vicc úgyis mindig politikai, akár csak annyira, mint egy Kohn és Grün, egy Arisztid és Tasziló. A közös ellenség egyszersmind azt feltételezi, hogy mi is egyek vagyunk, soraink rendezettek. Ami baj, ostobaság előfordul, az végső soron mind az „ő" bűnük - ki sem kell mondani, hogy kié, csak kacsintani fölfelé, aztán meg kifelé, országhatáron túlra. Legalábbis eddig arra kacsintottunk, északkelet felé. Úgy véltük, Kádár János is mindig arra kacsintott, ha csippentett a szemével. Visszacsippentettünk hát, cinkos egy­ségben, a legvidámabb barakk akolmelegében. Most meg itt állunk - se akol, se vidámság. Jifi Menzel, az örök kisfiúnak álcázott zseniális filmrendező mondta nemrég a tévében, hogy mennyivel könnyebb volt - bizonyos tekintetben - elnyomott­nak lenni. Azt hihettük, ha egyszer lehull a rabiga, nyomban szépek leszünk, erősek, gazdagok, hiszen egyek vagyunk, félszavakból is megértjük egymást. A megalázó önállótlanságban titkon ott volt a kellemes, gyermeki felelőtlenség is. Hivatalosan ugyan­csak az én nemzedékemre, a harmincasokra-negyvenesekre szokás mondani, hogy infantilisak, valójában egy egész országot, egy egész térséget sikerült infantilizálni - tisztelet a mindenütt meglévő kivételeknek. Röhögtünk titkon, gúnyrajzokat csináltunk, mint az osztály Karin­thy „Tanár úr kérem"-jében, tudva, hogy mire Kökörcsin tanár úr belép, a tábla tiszta lesz, a csend halálos. Nehéz persze egyik percről a másikra felnőni. De arra mégsem számítottunk, hogy mire Silov altábornagy is búcsút int elérzéke­­nyülten, az osztály már egymás torkának esett. Hogy a gúnyrajzok már egymásról készülnek, és senki sem tud mosolyogni rajtuk. A házakra tűzött cédulákon a legenyhébb minősítés, hogy „Szamár”, és a közkedvelt kis Löbb­el, aki a pad alatt kúszva a lábakat fogdos­­ta, most azt kezdjük firtatni, milyen származású. Az ismert arcokba nézve hirtelen vadidegen pofák merednek ránk, se közös értékek, se közös ellenségek ahol pedig lassan mindenki ellenség, gyanús másként gondolkodó, ott nincs mihez képest elsütni egy poént. Azt hiszem továbbá, hogy most oly korban élünk, amelyben nem lehet szatírát írni. Mihez kezdene a komédiagyártó ott, ahol harsány bohóctréfáktól hangos a közélet. És még ez sem volna baj. Sokan vevők vagyunk akár egy parádés tortadobálásra, jól felépített hasra esésre, végtére a humor nem csupa mélyenszántás. Hanem a szakma minimumát illene betartani. A régi vurstliban is a legvacakabb móka volt, hogy torzító tükrökben nézegethettük egymást és magunkat. Végül már nem lehetett tudni, ki milyen valójában, de legalább nem kapott róla senki bizonyítványt, hogy kövér vagy sovány, normális vagy gnóm. A tükrökről nem állították az egyik héten, hogy hitelesek, a másikon, hogy hamisak. Ha pedig valaki a napvilágnál is torznak mutatkozott, mégsem kezdett el kiabálni, hogy az a gnóm, aki mondja. Ha meg mégis kiabált, sürgősen diliflepnit kapott, de nem azért, hogy aztán a fiepnit fennen lobogtatva bizonyíthassa, miszerint ő a legszebb, legnormálisabb. Mert ez nem vicc - ez silány ripacskodás. Ahol pedig a közélet porondján ez előadható, ott az abszurdon kívül más műfaj úgysem él meg, mert nincsenek többé viszonyítási pontok. Ott egy Alkot­mánybíróság is kigolyózható földrajzi okokból, mintha, mondjuk, a Szovjetunió létezését kétségbe lehetett volna vonni, mert konspiráci­­ós okokból félrerajzolták a térképeit. Szóval, ha már a humorizálás előjogát a hatalom emberei tartják fönn maguknak, kéretik egy kissé tehetségesebben csinálni. Az iró­nia, ha mindjárt pengeéles is, kicsinyes gúnyolódás, ha sosem párosul hozzá némi önirónia. Hol vannak már az idők, amikor a hatalom prominenseinek baklövéseit legalább „írói munkásságokként” aposztrofálták?! Soká mulattunk rajta, de most már kezd arcunkra fagyni a mosoly. Lehet persze, hogy ezt is tanulni kell, mint a politizálás egész tudományát. Ősszel, mint hallom, indul végre az első profi politikus­­képző iskola. Kíváncsi vagyok, tanítanak-e majd benne közéleti hu­mort, hivatalból kötelező öniróniát - úgy is, mint a tekintélyelvű, diktatórikus kormányzási hajlam legjobb ellenszereit. Politikusaink enélkül nehezen boldogulnának. Itt van például a nyitó vicc a Jóisten­nel, aki maga sem reméli megélni sorsunk, kedvünk jobbra fordulását. Valakinek el kell majd tudni dönteni, vajon ez csak egy rossz vicc-e.

Next