168óra, 1992. július-december (4. évfolyam, 27-52. szám)
1992-07-07 / 27. szám
Szénási Sándor: Nyulak, hőségben A nyár, az nem egy urbánus évszak. Itt nem ég a napmelegtől a kopár szik sarja. Az aszfalt ég, olvad, meg az emberek, az emeletes házak szakadékainak forró gőzében. A tél se idevaló. Ahogy a nyárnak szabadságot, vízpartot, zöldet, bérházak kéményei által nem korlátozott kék eget kellene jelentenie, ugyanúgy a tél fehérségéből nem lehet locspocs olajfolyásokban fekvő kidobott fenyő, mocskos szürkeség a fejünk fölött. A városnak tavasz kell meg ősz, mérsékelt dolgok, amelyek legalábbis nem nehezítik az amúgy is zavaros, szorongásos életet. Még csak az kell, hogy a külső harminchét jük tovább növelje a belső izzásokat, és az emberek, mint a fáklyák kezdjenek el lobogni, minden láng egy saját igazság, sérelem, felháborodás, ami az önemésztésen túl más veszélyeket is hordoz, egyszer csak hozzáérnek valamihez, aztán kész a baj, tüzek, tüzek mindenütt. Ez persze alig valószínű, gondolhatjuk magunkban, a nyár éppen hogy elernyeszt, kiszívja az erőket, senki sem képes másra gondolni, mint hogy meleg van, nem véletlen, hogy ilyenkor lehet emelni a benzin árát, szűkíteni a biztosításos orvosi ellátás körét, nyáron az ember nem ugrál, örül, hogy él, a forradalmakat, lázongásokat elteszi őszre meg tavaszra. Úgyhogy ne túlozzunk. A nyár heves, de ebből nem következik semmi. Az abból adódó ingerültséget pedig, hogy a népies nyár nem átall urbánus szemeket verejtékkel elhomályosítani, polgári házakat átizzasztani, le lehet hűteni egy kád vízzel, az ember a csap alá meríti forró barátnőjét, egy kis gőz felszáll, és mindjárt nyugi van. Ám ha az általános nyarakkal nincs is nagy baj, a mostani mégis különös, szabálytalan, bár nem az évszaktól magától, hanem mert idegen, általában emberkezek és mancsok folyvást belepiszkálnak, itt és ott. A nyarat lázítják, a nyarat uszítják. Hogy harminc fok helyett harminchét van, az onnan jön, hogy ég Szarajevó és a Dnyeszteren túli terület, torkolattüzek emelik a hőmérsékletet, a menekültvonatokban összezsúfolódott emberek testmelege pokollá teszi a vagonokat, a tengerpartok, ahol a nyár nép-nemzetközi lenne, üresek, a vizek nem hűtenek le senkit. Urbánus nyár van délen, kibírhatatlan, nem odavaló, nem való, hogy emberek égjenek, mint a fáklya. Közeledik forró és még forróbb hullámokban a hőség. Bosnyákok, horvátok, vajdasági magyarok, szlovének ülnek az átizzadt magyarországi táborokban. Aki visszamehetne, se teszi. Megült itt a még enyhébb éghajlaton, időnként átmegy a határon, megnézi, van-e még háza, csirkéje, disznaja, aztán visszatér, dolgozgat valamit feketén, vagy csak ül a vaságyon, és maga elé néz. Nemsokára új szomszédot kap. Jönnek a világútleveles hontalanok, akik a Palicsi-tónál kaptak paszportot az előzékeny szerb hatóságoktól, lássatok világot, testvéreim, szépek a dél-dunántúli tájak, és nincs jobb egy fürdőzésnél a Wörthi-tóban. Lehűltök, megnyugszotok. Igaz, az osztrákok már bereteszelték az országot, az európaiságnak is van határa, és mit tegyünk, hogy az pont a Lajtának húzódik. Ám, mint mondtuk, ott vannak a déli magyar lankák... A hőség Kelebiától és Röszkétől átzúg a fennforgó lankákon, a bosnyákokkal és szerbekkel telipakolt vonatok nyomán negyven fokot is mutat a hőmérő, oda, de persze visszafelé is ingáznak, szédülnek az emberek át a határon, aztán határtól határig körbe, mint a nyulak, és nincs rés sehol a bezárult gyűrűben, mert a világútlevél a világra érvényes ugyan, de Kis-Jugoszlávia kívül esik a világon. Azazhogy persze akad megoldás bizonyos típusú nyulacskák számára, az egészségesebbeknek, akiknek, mondjuk, ép a fülük, farkuk, de inkább az utóbbi. A kisjugoszláv határőr megemeli a csapzott, verítékében fürdő állatkát, letolja nadrágját és megszemléli, elég keresztényi-e a szerszám. Ha muzulmánban divatozik, nincs hazatérés. A nyúl visszarepül, lezuhan arra a bosnyák fenekére, érverése százhúsz, izzik a levegő körülötte, és talán arra gondol, milyen pici kis tapsifüles lenne ez a katona a tizennégy boszniai koncentrációs tábor valamelyikében, és ön markában lóbálva a szerbet, hogy pöccintgetné megvetően ennek az alaknak fülét-farkát. Ki itt nyúl, ki meg máshol az. Vagy te húzod le az én gatyámat, vagy én a tiedet. Ennyit a szép, új világról. Különben nő a hőség, telik szépen Nagyatád és Békéscsaba, az emberek hozzák magukkal a háborút, a fegyverüket otthon hagyták, de a félelmet és gyűlöletet nem, égnek, mint a fáklyák. A közvadászatból kikerültek egy időre, és most a semmiben vannak, nem a világban, nem a világon kívül, a családdal, de a szülőföld nélkül, valamiféle emberi szolidaritásban, de idegenek között. Mi van, ha elunják őket? Ha valaki szépen, tagoltan odaszól, hogy most már haza lehetne menni abba a bánatos Horvátországodba meg Hercegovinádba? Merthogy már nem félünk. Merthogy félni kezdünk tőletek, kik vagytok, és mit akartok igazából, mi ez a vadság az arcotokon, mi ez az állandó ordítozás köztetek, mi ez a páni félelem rajtatok, ami minket is idegessé tesz, mi ez az örökös mozgáskényszer, hogy jönni-menni, még egyszer megpróbálni az osztrák határt, leülni, felugrani, gesztikulálni. Mi ez a belőletek áradó hullámzása apátiának és energiának, ami nem való a nyárba, amihez nem való a nyár, tehát fölösleges és értelmetlen az egész. Vagyis félünk, nemcsak idevalósiak, idevalók se vagytok, erre a mi szigetünkre pompás közjogi harcainkkal, népi-urbánus évszakainkkal, nem való ez a hihetetlen és szörnyű nyár, ami tőletek jön. Bennünket mindig meg bír látogatni az Isten, minket, Island of the Hungarian Peace. Mi lehetett volna belőlünk, egy csoda. Nem ilyen tányérleves-osztogató, a maradék kormoránok mellett őrt álló, határok felé pislogó népség, amelyről most derítette ki a Gallup Intézet, hogy ötvennégy százalékában attól tart, belesodródhat a déli háborúba. Nem tudjuk, hogyan és miért, de a dolgoknak nincs okszerűségük. Egyszer csak vannak és kész. Az ember nyúl lesz, így gondolhatja ezt a bosnyák nyúl, mondjuk, Nagyatádon, mondjuk, ha belegondol az egészbe, ha van kedve ebben a hőségben gondolkodni, kiszáradt aggyal, éppen a tusoló felé tartva, hogy a hideg víz alatt felszálljon róla egy kis gőz.