168óra, 1993. január-június (5. évfolyam, 1-26. szám)

1993-01-12 / 2. szám

Igen Tisztelt Főszerkesztő Úr! Olvasója is, de minden esetben (szombat délután) hallgatója is vagyok a 168 óra mű­sorának. Töprengtem is, hogyan írjam le, hogy valóban a 168 óra hetilapból, a „Levél­hullás” című cikket olvasva vettem a bátor­ságot, hogy könyörögve kérjek én is segítsé­get öntől, mint a többi olyan ember, akik soha nem tudnának végére járni ügyük elin­tézésének. Nem egy magatehetetlen, fizikai­lag nyomorék asszony vagyok, de lelkileg összeroppanva kérek segítséget öntől. Én magam már 16 hónapja próbálom intézni, hogy legalább 500 Ft-tal emeljék meg a nyugdíjamat, az egész életemet végigkísérő megaláztatásokért. Igen Tisztelt Főszerkesztő Úr! Tudom, hogy sok ember problémáját tet­szik ismerni, és az enyém sem nagyobb vagy kisebb a többinél, mégis nagyon kérem, tes­sék elolvasni ezt a levelet és a mellékletként idecsatolt további iratokat, igazolásomra. Hogy a legelején kezdjem: 1956. október végén az akkori főnököm - aki akkor a Mis­kolci Megyei Munkástanács vezetőségébe volt beválasztva - hozott egy 6 oldalas név­sort legépelésre. Arra kért, hogy lehetőleg senki ne lássa, ne tudjon róla, ebédidő alatt próbáljam legépelni. Én le is gépeltem, de akkor még nem tudtam, hogy életem további meghatározója lesz ez a legépelés, ami 15 perces munka volt. Ez az irat a Miskolc és vonzáskörzetéhez tartozó ÁVH besúgóinak volt a névsora. Ezért a 15 perces munkáért egyévi börtönre ítélt a budapesti Legfelsőbb Bíróság. Budapesten hozták meg az ítéletet, mert köztünk volt dr. Szemetana Tibor, dr. Tamáska Lőrinc, akik jó nevű miskolci ügy­védek voltak, de köztünk volt a miskolci bíró­ságon dolgozó, köztiszteletben álló dr. Szhat­­máry bíró úr fia is, Sz­atmáry Sándor. To­vábbi vádlottak voltunk: Újlaki Csaba, aki I. r. vádlottként szerepelt, Simon Sándor, a miskolci színház párttitkára, továbbá Czim­­bolanyecz Tatár Endre színész, Újlaki Mária énekesnő, Tamás János, Zupkó János, Sza­bó József és jómagam, Szabó Julianna volt az akkori nevem (jelenleg Földi Jánosné Sza­bó Julianna). Engem államtitok megsérté­séért vontak felelősségre, de nagyon szeret­ték volna, ha kémkedés vádjával állíthattak volna bíróság elé. Gondolom, a kihallgatáso­kat és közbeeső dolgokat tetszik tudni. Azon­ban az igazi tragédia csak ezután kezdődött. Mikor hazaengedtek, szerettem volna el­helyezkedni, hiszen szüleim anyagi helyzete is megromlott, egyébként is idős emberek voltak már. Elmentem az erdőgazdaságba dolgozni csemeteültetőnek, de mikor megtud­ták, hogy miért dolgozok ott, rögtön elküld­ték, pedig ugyancsak munkaerőhiánnyal küszködtek. Háztartási alkalmazottként is elhelyezkedtem volna, de az „új uraktól” fél­tem nagyon. Végre 3 év elteltével egy gyerek­kori pajtásom felvett a Miskolci Mezőgazda­­sági Gépjavító Vállalathoz gépírónőnek. Igaz, figyelmeztetett, hogy a rendőrséggel meg kell ezt beszélni. Alig dolgoztam pár hónapot, már hívattak a rendőrségre. Kértek, álljak közéjük, beszerveznek és egy jó mun­kahelyet ki fognak jelölni. Ekkor gondolko­dási időt kértem, de tessék elhinni, hetekig nem aludtam, megbeszéltem a jótevőmmel, de ő is azt mondta, ne vállaljam, mert ott bizonyítani kell, és ha nem jön be a számítá­suk, akkor fog kezdődni az igazi baj. Olyan idegfeszültségben éltem, hogy többször gon­doltam öngyilkosságra. Elbeszélgetésre min­den két hónapban behívtak. Kértem jótevő­met, segítsen rajtam, azt mondta, hogy pró­báljak férjhez menni, akárkihez, kibúvóul. Kötöttem is egy házasságot 1960. január 6-án. Én is tudtam, hogy ez nem lesz jó házas­ság, mert volt férjem igen italozó életmódot folytatott, de valahová kellett menekülnöm, mert az okot nem mondhattam el senkinek. 1962-ben megszületett a lányom, ezzel még­iscsak kihúztam egy időre, mert egy évig senki nem szólt hozzám, de utána annál gyakrabban láttak vendégül. De szerencsére volt mire hivatkozni, mert a gyerekem igen beteges volt, ezt orvosi kezelésekkel tudtam igazolni. Ekkor már 31 éves voltam. A hely­zet is valamennyire konszolidálódott már, de akkor azt mondta a jótevőm, mondjak fel és segít elhelyezkedni, de lássam be, már ő sem bírja idegekkel, egyre többször érdeklődnek utánam. Így kerültem a Kelet-bükki Állami Erdőgazdasághoz gyors- és gépírónak. Itt az igazgató elnéző volt, hiszen a jótevőmnek jó barátja volt, vadásztársak. Arra kért, 1956- ot ne említsem senkinek, majd ő megpróbál rajtam segíteni. Nem is hívogattak, de a rendőrségi összekötő többször elbeszélgetett velem, és azt mondta, hogy megért engem, de nem jártam volna rosszul velük. De tessék elhinni, becstelen pénzükért ugyancsak nép­szerűtlen feladatokat kellett volna ellátnom. Azért a több pénzért úgysem tudtam volna megenni egy jó falatot sem, mivel én is pró­báltam a kezüket. De ekkorra már tönkrement a házassá­gom, fel is bomlott, ott maradtam egy beteg gyermekkel. Mire minden rendbe jött, már a lányom 11 éves volt. Tisztelt főszerkesztő úr, az orvosok nem tudták mire vélni a betegsé­geket, csak én tudtam, hogy mi okozta nála a sokkokat. De mert egyedül voltam, szinte betegesen ragaszkodtam a gyermekemhez és ő hozzám. Igyekeztem mindent megadni ne­ki, de soha nem akartam megmondani vagy beszélni neki 1956-ról. Nem is volt semmi baj 18 éves koráig. Nagyon szerettük egymást kölcsönösen, hiszen azt mondta, soha nem is fog férjhez menni, mert nem tudna egy napot sem nélkülem tölteni úgy, hogy ne lásson. Katalin nagyon jó tanuló volt, mindenáron kohómérnök akart lenni. A szakközépisko­lában a tanárok is nagyon szerették, és buzdí­tották arra, hogy menjen egyetemre. Mikor felvételiztek, nevetve jött haza, és mondta, hogy még arra is futotta az ideje, hogy segít­sen másnak, és egyáltalán nem is volt nehéz. Ő is biztos volt abban, hogy felveszik. Egy hét után behívatták az egyetemre és meg­mondták neki, hogy a felvételije a legjobb volt, de nem vehetik fel, mert az anyja politi­kailag büntetve volt. Mikor hazajött, a felin­­dultságtól nem lehetett ráismerni, önmagából kikelve ordított rám, hogy az eddigi életében még csak hazudtam neki, ezért úgy megutált, hogy tovább egy percig nem tud velem lakni. Elköltözött a szüleimhez. Én megint igen sokat foglalkoztam az öngyilkossággal. 4 hó­napig nem is állt velem szóba, inkább ő is belement egy rossz házasságba. Már azóta a két gyermeke is szépen növekszik, pedig nyolc évig nem volt gyermekük. De nem tudja meg­állni még most sem, hogy ő énértem ment tönkre, de még lehet, hogy az ő gyermeke is fogja viselni a megaláztatást. Ha a férjével a kapcsolat jobban kiéleződik, mindig mondja, hogy énmiattam ment ilyen, jól” férjhez. Neki csak ez jutott az én jóvoltomból. Tisztelt Főszerkesztő Úr! Ilyen az én életem, 33 év 6 hónap után, 1986-ban 3460 Ft lett a nyugdíjam. 55 éves koromig mindig jött utánam a káderlapom. Főnökeim mindig meg voltak elégedve velem, de a nagyok, akiktől a fizetésem függött, soha nem engedték meg, hogy a középszint­nél többet elérjek. Nyugdíjazásom előtt, mi­kor kértem fizetésemelést, küldtek a sze­mélyzeti vezetőhöz, aki azt mondta, hogy nem kötelező náluk dolgozni. Tessék elhinni, minden 3-4 évben kellett vállalatot változtat­ni, mert olyan kevés volt a fizetésem és fenn kellett magamat a gyermekemmel együtt tar­tani. Csak megjegyzem, hogy a velem szem­ben lakó takarítónőnek havi 9300 Ft a nyug­díja, az igaz, hogy tőlem 3 évvel idősebb, de ahhoz a munkához még gondolkodni sem kellett. Tessék megnézni a fénymásolt leveleket, milyen gúnyt űznek belőlem még most is. 1991. szeptember 4-én az Országos Kárren­dezési és Kárpótlási Hivatal a folyamodvá­nyomra azt írta, hogy szerezzem be az ítéle­tet, pedig jól tudják, hogy az államtitok meg­sértéséről ítéletet nem adnak ki. Azóta min­den fél évben váltanak levelet velem, de elin­tézésről szó sem lehet. Nagyon kérem főszerkesztő urat, ha lehet, tessék már rajtam segíteni, mert egészségi állapotom is megromlott, senki segítségére nem szorulhatok a mai időkben. Úgy tudom, a nyugdíjamat is fel lehetne emelni 500 Ft-tal és a 9 hónapi fogva tartásért is járna csekély összeg. Én már azt is megköszönöm, ha csak el tetszik olvasni panaszos levelemet, mert leg­alább leírhattam, ez is nagyon jólesett. Ha volna valami mód a segítségre, tessék vála­szolni vagy csak azt megírni, hogy segítségért kihez folyamodjak, és én ezt is hálás szívvel nagyon megköszönöm. Földi Jánosné 3531 Miskolc, Vászonfehérítő u. 1. V/5. Kedves Asszonyom! Úgy hiszem, a hivatal emberei fölisme­rik majd, hogy itt gyakorlatilag egy zak­latott sorsú, hitevesztett nemzedék keresi az igazát. Levelét a mellékletekkel együtt továbbítottam - megértést és intézkedést remélve - a Kárpótlási Hivatal elnökéhez. Tisztelettel köszönti Mester Ákos 31 Tisztelt Szerkesztőség! A „néma sajtótájékoztatót” nem láttam, de a róla szóló tudósítást a Magyar Hírlapban és a képviselő úrral készült interjút az önök lapjában olvastam. Sajnos, már nem vagyok fideszes korú, és a levelemből talán kitűnik, hogy hivatásos firkász sem, de a Magyar Narancsban megjelent sommás véleménnyel egyetértek. Nem értem, hogy Dénes János miért van megsértődve, hisz Antall József az interpellációra adott válaszában a maga gunyoros stílusában ugyancsak többször is lesajnálta Dénes Jánost. A tiszteletet törvénnyel előírni nem lehet, azt valamilyen teljesítménnyel, avagy szerénységgel párosuló tudással ki lehet vívni, de ezt el is lehet kótyavetyélni. Dénesnél ugyanis ez a helyzet. 56-os helytállása és az elszenvedett börtönévek tiszteletet válthatnak ki, de az utóbbi három évben tanúsított magatartá­sával ezt a tiszteletet eljátszotta. Az ország helyzetén nem a különböző igazságtételi törvényekkel lehet javítani, hanem a gazdaság rendbetételével, ezért a gazdasági bizottságba olyan képviselőket kell választani, akik valamit értenek is a gazdasághoz. Ismerve Dénes János szerény képviselőt, a minden lében kanál természe­tét, nem hinném, hogy áldásos lesz a működése a gazdasági bizottságban. Puchert János, 7300 Komló, Vértanúk u. 44.

Next