168óra, 1993. január-június (5. évfolyam, 1-26. szám)
1993-01-12 / 2. szám
Igen Tisztelt Főszerkesztő Úr! Olvasója is, de minden esetben (szombat délután) hallgatója is vagyok a 168 óra műsorának. Töprengtem is, hogyan írjam le, hogy valóban a 168 óra hetilapból, a „Levélhullás” című cikket olvasva vettem a bátorságot, hogy könyörögve kérjek én is segítséget öntől, mint a többi olyan ember, akik soha nem tudnának végére járni ügyük elintézésének. Nem egy magatehetetlen, fizikailag nyomorék asszony vagyok, de lelkileg összeroppanva kérek segítséget öntől. Én magam már 16 hónapja próbálom intézni, hogy legalább 500 Ft-tal emeljék meg a nyugdíjamat, az egész életemet végigkísérő megaláztatásokért. Igen Tisztelt Főszerkesztő Úr! Tudom, hogy sok ember problémáját tetszik ismerni, és az enyém sem nagyobb vagy kisebb a többinél, mégis nagyon kérem, tessék elolvasni ezt a levelet és a mellékletként idecsatolt további iratokat, igazolásomra. Hogy a legelején kezdjem: 1956. október végén az akkori főnököm - aki akkor a Miskolci Megyei Munkástanács vezetőségébe volt beválasztva - hozott egy 6 oldalas névsort legépelésre. Arra kért, hogy lehetőleg senki ne lássa, ne tudjon róla, ebédidő alatt próbáljam legépelni. Én le is gépeltem, de akkor még nem tudtam, hogy életem további meghatározója lesz ez a legépelés, ami 15 perces munka volt. Ez az irat a Miskolc és vonzáskörzetéhez tartozó ÁVH besúgóinak volt a névsora. Ezért a 15 perces munkáért egyévi börtönre ítélt a budapesti Legfelsőbb Bíróság. Budapesten hozták meg az ítéletet, mert köztünk volt dr. Szemetana Tibor, dr. Tamáska Lőrinc, akik jó nevű miskolci ügyvédek voltak, de köztünk volt a miskolci bíróságon dolgozó, köztiszteletben álló dr. Szhatmáry bíró úr fia is, Szatmáry Sándor. További vádlottak voltunk: Újlaki Csaba, aki I. r. vádlottként szerepelt, Simon Sándor, a miskolci színház párttitkára, továbbá Czimbolanyecz Tatár Endre színész, Újlaki Mária énekesnő, Tamás János, Zupkó János, Szabó József és jómagam, Szabó Julianna volt az akkori nevem (jelenleg Földi Jánosné Szabó Julianna). Engem államtitok megsértéséért vontak felelősségre, de nagyon szerették volna, ha kémkedés vádjával állíthattak volna bíróság elé. Gondolom, a kihallgatásokat és közbeeső dolgokat tetszik tudni. Azonban az igazi tragédia csak ezután kezdődött. Mikor hazaengedtek, szerettem volna elhelyezkedni, hiszen szüleim anyagi helyzete is megromlott, egyébként is idős emberek voltak már. Elmentem az erdőgazdaságba dolgozni csemeteültetőnek, de mikor megtudták, hogy miért dolgozok ott, rögtön elküldték, pedig ugyancsak munkaerőhiánnyal küszködtek. Háztartási alkalmazottként is elhelyezkedtem volna, de az „új uraktól” féltem nagyon. Végre 3 év elteltével egy gyerekkori pajtásom felvett a Miskolci Mezőgazdasági Gépjavító Vállalathoz gépírónőnek. Igaz, figyelmeztetett, hogy a rendőrséggel meg kell ezt beszélni. Alig dolgoztam pár hónapot, már hívattak a rendőrségre. Kértek, álljak közéjük, beszerveznek és egy jó munkahelyet ki fognak jelölni. Ekkor gondolkodási időt kértem, de tessék elhinni, hetekig nem aludtam, megbeszéltem a jótevőmmel, de ő is azt mondta, ne vállaljam, mert ott bizonyítani kell, és ha nem jön be a számításuk, akkor fog kezdődni az igazi baj. Olyan idegfeszültségben éltem, hogy többször gondoltam öngyilkosságra. Elbeszélgetésre minden két hónapban behívtak. Kértem jótevőmet, segítsen rajtam, azt mondta, hogy próbáljak férjhez menni, akárkihez, kibúvóul. Kötöttem is egy házasságot 1960. január 6-án. Én is tudtam, hogy ez nem lesz jó házasság, mert volt férjem igen italozó életmódot folytatott, de valahová kellett menekülnöm, mert az okot nem mondhattam el senkinek. 1962-ben megszületett a lányom, ezzel mégiscsak kihúztam egy időre, mert egy évig senki nem szólt hozzám, de utána annál gyakrabban láttak vendégül. De szerencsére volt mire hivatkozni, mert a gyerekem igen beteges volt, ezt orvosi kezelésekkel tudtam igazolni. Ekkor már 31 éves voltam. A helyzet is valamennyire konszolidálódott már, de akkor azt mondta a jótevőm, mondjak fel és segít elhelyezkedni, de lássam be, már ő sem bírja idegekkel, egyre többször érdeklődnek utánam. Így kerültem a Kelet-bükki Állami Erdőgazdasághoz gyors- és gépírónak. Itt az igazgató elnéző volt, hiszen a jótevőmnek jó barátja volt, vadásztársak. Arra kért, 1956- ot ne említsem senkinek, majd ő megpróbál rajtam segíteni. Nem is hívogattak, de a rendőrségi összekötő többször elbeszélgetett velem, és azt mondta, hogy megért engem, de nem jártam volna rosszul velük. De tessék elhinni, becstelen pénzükért ugyancsak népszerűtlen feladatokat kellett volna ellátnom. Azért a több pénzért úgysem tudtam volna megenni egy jó falatot sem, mivel én is próbáltam a kezüket. De ekkorra már tönkrement a házasságom, fel is bomlott, ott maradtam egy beteg gyermekkel. Mire minden rendbe jött, már a lányom 11 éves volt. Tisztelt főszerkesztő úr, az orvosok nem tudták mire vélni a betegségeket, csak én tudtam, hogy mi okozta nála a sokkokat. De mert egyedül voltam, szinte betegesen ragaszkodtam a gyermekemhez és ő hozzám. Igyekeztem mindent megadni neki, de soha nem akartam megmondani vagy beszélni neki 1956-ról. Nem is volt semmi baj 18 éves koráig. Nagyon szerettük egymást kölcsönösen, hiszen azt mondta, soha nem is fog férjhez menni, mert nem tudna egy napot sem nélkülem tölteni úgy, hogy ne lásson. Katalin nagyon jó tanuló volt, mindenáron kohómérnök akart lenni. A szakközépiskolában a tanárok is nagyon szerették, és buzdították arra, hogy menjen egyetemre. Mikor felvételiztek, nevetve jött haza, és mondta, hogy még arra is futotta az ideje, hogy segítsen másnak, és egyáltalán nem is volt nehéz. Ő is biztos volt abban, hogy felveszik. Egy hét után behívatták az egyetemre és megmondták neki, hogy a felvételije a legjobb volt, de nem vehetik fel, mert az anyja politikailag büntetve volt. Mikor hazajött, a felindultságtól nem lehetett ráismerni, önmagából kikelve ordított rám, hogy az eddigi életében még csak hazudtam neki, ezért úgy megutált, hogy tovább egy percig nem tud velem lakni. Elköltözött a szüleimhez. Én megint igen sokat foglalkoztam az öngyilkossággal. 4 hónapig nem is állt velem szóba, inkább ő is belement egy rossz házasságba. Már azóta a két gyermeke is szépen növekszik, pedig nyolc évig nem volt gyermekük. De nem tudja megállni még most sem, hogy ő énértem ment tönkre, de még lehet, hogy az ő gyermeke is fogja viselni a megaláztatást. Ha a férjével a kapcsolat jobban kiéleződik, mindig mondja, hogy énmiattam ment ilyen, jól” férjhez. Neki csak ez jutott az én jóvoltomból. Tisztelt Főszerkesztő Úr! Ilyen az én életem, 33 év 6 hónap után, 1986-ban 3460 Ft lett a nyugdíjam. 55 éves koromig mindig jött utánam a káderlapom. Főnökeim mindig meg voltak elégedve velem, de a nagyok, akiktől a fizetésem függött, soha nem engedték meg, hogy a középszintnél többet elérjek. Nyugdíjazásom előtt, mikor kértem fizetésemelést, küldtek a személyzeti vezetőhöz, aki azt mondta, hogy nem kötelező náluk dolgozni. Tessék elhinni, minden 3-4 évben kellett vállalatot változtatni, mert olyan kevés volt a fizetésem és fenn kellett magamat a gyermekemmel együtt tartani. Csak megjegyzem, hogy a velem szemben lakó takarítónőnek havi 9300 Ft a nyugdíja, az igaz, hogy tőlem 3 évvel idősebb, de ahhoz a munkához még gondolkodni sem kellett. Tessék megnézni a fénymásolt leveleket, milyen gúnyt űznek belőlem még most is. 1991. szeptember 4-én az Országos Kárrendezési és Kárpótlási Hivatal a folyamodványomra azt írta, hogy szerezzem be az ítéletet, pedig jól tudják, hogy az államtitok megsértéséről ítéletet nem adnak ki. Azóta minden fél évben váltanak levelet velem, de elintézésről szó sem lehet. Nagyon kérem főszerkesztő urat, ha lehet, tessék már rajtam segíteni, mert egészségi állapotom is megromlott, senki segítségére nem szorulhatok a mai időkben. Úgy tudom, a nyugdíjamat is fel lehetne emelni 500 Ft-tal és a 9 hónapi fogva tartásért is járna csekély összeg. Én már azt is megköszönöm, ha csak el tetszik olvasni panaszos levelemet, mert legalább leírhattam, ez is nagyon jólesett. Ha volna valami mód a segítségre, tessék válaszolni vagy csak azt megírni, hogy segítségért kihez folyamodjak, és én ezt is hálás szívvel nagyon megköszönöm. Földi Jánosné 3531 Miskolc, Vászonfehérítő u. 1. V/5. Kedves Asszonyom! Úgy hiszem, a hivatal emberei fölismerik majd, hogy itt gyakorlatilag egy zaklatott sorsú, hitevesztett nemzedék keresi az igazát. Levelét a mellékletekkel együtt továbbítottam - megértést és intézkedést remélve - a Kárpótlási Hivatal elnökéhez. Tisztelettel köszönti Mester Ákos 31 Tisztelt Szerkesztőség! A „néma sajtótájékoztatót” nem láttam, de a róla szóló tudósítást a Magyar Hírlapban és a képviselő úrral készült interjút az önök lapjában olvastam. Sajnos, már nem vagyok fideszes korú, és a levelemből talán kitűnik, hogy hivatásos firkász sem, de a Magyar Narancsban megjelent sommás véleménnyel egyetértek. Nem értem, hogy Dénes János miért van megsértődve, hisz Antall József az interpellációra adott válaszában a maga gunyoros stílusában ugyancsak többször is lesajnálta Dénes Jánost. A tiszteletet törvénnyel előírni nem lehet, azt valamilyen teljesítménnyel, avagy szerénységgel párosuló tudással ki lehet vívni, de ezt el is lehet kótyavetyélni. Dénesnél ugyanis ez a helyzet. 56-os helytállása és az elszenvedett börtönévek tiszteletet válthatnak ki, de az utóbbi három évben tanúsított magatartásával ezt a tiszteletet eljátszotta. Az ország helyzetén nem a különböző igazságtételi törvényekkel lehet javítani, hanem a gazdaság rendbetételével, ezért a gazdasági bizottságba olyan képviselőket kell választani, akik valamit értenek is a gazdasághoz. Ismerve Dénes János szerény képviselőt, a minden lében kanál természetét, nem hinném, hogy áldásos lesz a működése a gazdasági bizottságban. Puchert János, 7300 Komló, Vértanúk u. 44.