168óra, 1994. június-december (6. évfolyam, 26-52. szám)
1994-08-23 / 33. szám
Megyesi Gusztáv: Londoni emberünk Ennek a nyárnak a legemberibb külpolitikai eseménye a Londonban dolgozó magyar diplomata kiborulása volt. Amint arról az újságok elég részletesen beszámoltak, a külügyi munkatárs lakhelyének közelében túl zajosan dolgoztak a brit építőmunkások, a diplomata nem bírta tovább idegekkel a légkalapács zaját, pisztolyt rántott, ahogy azt kell, s megfenyegette a kapitalista brigádot. Arról nem szólnak a hírek, hogy végül is leállt-e az építkezés és most sűrű, fojtó csend lepi el Londont, mindenesetre diplomáciai bonyodalom nem lett az esetből. A brit hatóságok igen megértően jártak el, emberi tévelygésnek minősítették a történteket, úgyhogy határvillongásokra, embargóra, azonnali kiutasításokra nem kell számítanunk. A magyar diplomáciai kar is nyomban intézkedett, hazavezényelte a magáról megfeledkezett diplomatát, aki elmeorvosi kísérettel azóta meg is érkezett Budapestre, s megszokott környezetében kezelteti magát. Tetszik nekem ez az ember. Nem arról van szó, hogy egyetértek a pisztolyrántásával, sőt mélységesen elítélem az ilyen tettet, különösen, ha színes bőrű is van a megfenyegetett brigádban, ám tökéletesen megértem őt. Aki lakott már nagyváros belterületén, az pontosan tudja, mi az, ha építőipari átalakításokat végeznek az ember ablaka alatt, legfeljebb nincs a keze ügyében gázpisztoly, hogy intézkedjék. Ez, hogy úgy mondjam, emberi dolog, s jóleső érzés tudni, hogy a magyar diplomata öltönyében is hús-vér ember lakozik. Ez a diplomata kicsit mi magunk vagyunk. Vállalta önmagát, és ez nem kevés. Mi több, nemhogy lejáratta volna a külügyi tárca és a szakma tekintélyét, de éppen megemelte, emberi dimenziók közé terelte, egy kicsit vissza is adván nekünk a hitet, hogy a világ folyását nem kizárólag díszdobozba csomagolt robotok irányítják, hanem közülünk való, lapát- és csákányzajra különösen érzékeny emberek. Ezért sem értem, hogy az illetékesek miért nem árulják el a diplomata nevét. Személytelenül nagyon nehéz bárkivel is azonosulni, bűne után megbocsátani neki, de még megérteni is csak a néven nevezettet lehet. Olyan nincs, hogy úgy általában. Ez a szerencsétlen közülünk való soha a büdös életben nem fog már kiküldetést kapni, hacsak a földgolyó felületén azonnali hatállyal be nem szüntetik az építkezéseket. Érthetetlen tehát a titkolózás, s a nagyközönséget is sérti. Ha az eset fordítva történik, és egy aszfaltburkoló megy fel öles vaseszközzel a diplomata lakására, hogy túl nagy zajjal sifrkoz, nem lehet tőle rendesen burkolni, akkor annak a burkolónak bizony kiadják a nevét. Ország-világ előtt elítélik, hogy így nem lehet viselkedni, munkahelyén felmondanak neki, ráadásul elmeorvost se adnak mellé, aki őrizné útját hazafelé, legalább a metróállomás kijáratáig. Mondhatnám tehát: azért mégse legyünk ennyire megértőek. Csak éppen annyira, hogy felfogjuk: jobb, hogy megtörtént, ami megtörtént. Az emberiség szempontjából sokkal rosszabb volna, sőt kifejezetten veszedelmes, ha egy diplomata, nem bírván tovább a környezeti zajokat, előrántja revolverét, majd azon nyomban vissza is dugja a pisztolytáskába. A visszafojtott indulat csak halmozódik, s beláthatatlan következményei lehetnek, ismerjük az ilyet. Engelmayer Ákos, néven nevezett varsói nagykövet esetét mindenki ismeri. Három napon át azt hitte róla az ország nyilvánossága, hogy nem szereti ezt az új kormányt, mert kommunisták. Naponta támadják őt, komisszárnak nevezik és le akarják váltani, csak azért, mert konzervatív gondolkodású és indult az MDF országos listáján. Azért hitte ezt az ország, mert egy lengyel lapban ezt nyilatkozta a nagykövet. Volt is itthon diplomáciai körökben nagy megütközés, ám három nap után kiderült, hogy a lengyel újság hazudott, olyanokat adott a nagykövet szájába, amiket soha nem mondott, vagy ha mondott is, négy-öt éve tette. Vissza tehát az egész, a nagykövettel semmi baj, maradhat a posztján. A hétfői nagykövet szerdán már nem ugyanaz a nagykövet, miképpen a külügyminiszter sem, sőt az újságcikkek sem azonosak önmagukkal, kéretik mindent elfelejteni. Civil aggyal egyetlen kérdés marad csupán. A nagykövet nem mondta, amit mondott, de vajon nem gondolja-e? És a külügyminiszter: újra van bizalma a nagykövet iránt, ám milyen bizalom az, amely visszavont mondatokból táplálkozik? Szeretnék a fejükbe látni, vagy csak a szemükbe, ugyan hogy néznek most egymásra? Diplomáciai körökben olyan, de olyan maradéktalan tud lenni a bizalom, ám légkalapács is mindig dolgozik a közelben.