168óra, 1994. június-december (6. évfolyam, 26-52. szám)
1994-09-20 / 37. szám
tornyai romák, akiknek nincs és nincs munka, se nyolcvanért, se semennyiért! „Sárifári, aki szeret dógozni, talál most is munkát!” - mondja egy hajlíthatatlan magyar. És csak folydogálnak a betanult szövegek. Fiatal asszony, amúgy értelmes és kedves, valaki megölte a nagyanyját és nyomorékká tette az anyját - átérzem a keserűségét, szörnyű lehet! Mégis bánt, hogy képtelen kilátni a maga bajából. „Elűznék őket, világgá - de hát hová?” - faggatom. Vállat von: „Menjenek akárhová. Menjenek az arabokhoz!” Mennyivel lenne több közük a romáknak az arabokhoz, mint neki magának, vagy például nekem? De hát itt az érvek már nem működnek. Szentetornyán valami végzetesen elromlott. Hogyan lehet itt egyszer majd újra rendet teremteni? A „gyilkos” kisfiú családjánál időzünk. Meglepően rendezett viszonyok, szép emberarcok. Ha most itt rám esteledne, nyugodt lélekkel kérnék szállást tőlük. Kapnék egy elnyűtt pokrócot, és békével alhatnék alatta. Én nem vagyok roma, „magyar” vagyok, nem maguk közül valóként, és nem a „cinkosság” jogán kapnám a vendégszeretetüket, csak amiért emberi szóval szóltam hozzájuk. Félnem tőlük tényleg nem lenne miért. De azért - ezt is jól tudom - nyugodt álmom nem lehetne velük. Megtanulhatnék velük félni. Hogy mikor gyújtják ránk a házat, mikor kell szaladni. Mint ahogy, ha magyar háznál hálnék, akkor sem lenne zavartalan éjszakám. Vasvillával virrasztana a gazda a zárt ajtó mögött, hogy el ne vágja valaki a torkunkat. Ilyen most a világ. Néhol már majdnem lakhatatlan. Égy ház TÖRÖK MÓNIKA RIPORTJA A napilapok aprócska hírben adták közre, hogy szeptember 7-én Ercsiben egy embert szinte halálra vertek. Régi viszály következménye ez a Góman és a Balog család között, és mint az ilyenkor szokás, az eredeti okra már senki nem emlékszik. Ercsi vasútállomása mellett van Savanyú-rét. Hajdan uradalmi birtok volt, a háború után kezdték felparcellázni a rászorultak javára. Sokan költöztek ide, cigányok is, közülük ki „rendes” házba, ki putriba. A 80-as években a község vezetősége úgy döntött, hogy felszámolja a putrinegyedet. Kedvezményes OTP-kölcsönökkel nagy házak épültek. A „cigány” életmód az, ami néha irracionális indulatokat kavar - nem tűnt el azonnal a vályogviskókkal. Tizenöt-húsz éve még a purdék télen-nyáron mezítláb szaladgáltak, iskolába pedig kötéllel sem igen lehetett elvontatni őket. Mára ez is változóban, a helyi önkormányzat jelentős összegeket áldoz arra, hogy az óvodai-iskolai ellátás gyakorlatilag ingyenes legyen, tanszereket is térítésmentesen kapnak a gyerekek, és iskolabusz hozzá-viszi őket a telepről. Az iskoláskoron túli nemzedék azonban nehéz helyzetben van, Ercsiben tíz százalék körüli a munkanélküliség, és ez természetszerűen a szakképzettséggel nem bíró cigányságot sújtja leginkább. Aztán ott vannak a regisztrálatlanok, férfiak, akik még nem dolgoztak, és nők, akik a hagyományok szerint otthon vannak és szülnek. Nem is keveset. Sokuk számára a családi pótlék az egyetlen elérhető legális jövedelem. Egy ilyen családi pótlék - háromezervalahányszáz forint - lett kis híján a végzete Góman Gyula középkorú cigányembernek. A Góman családban is sok a gyerek. A tizenhét éves Mariann már férjhez ment - mint a legtöbb cigánylány, ő is hamar érett -, három kislányt szült. A nagyobbik kettő ikerpár, állami gondozásban. A kisebbik most egyéves. Mariann vele és élettársával, a tizennyolc éves Jakab Józseffel hol egyikőjük, hol másikójuk szüleinél laktak. Egyik helyen sem okozott különösebb gondot a gyerek, volt bőven. Mivel az ifjú anya fiatalkorú, az otthon nevelt gyerek után járó családi pótlékot a szülei, Gómanék kapták. A fiataloknak anyagi gondjaik voltak, Jakab József az anyósa aranyláncát zálogba adta, hogy „pelenkát tudjanak venni a kicsinek”, mint mondta. Az aranylánc fejében Gómanék megtartották a pótlékot, és ezzel robbantak az indulatok. A szemtanúk elbeszélése szerint szeptember 7-én délelőtt az ifjú Jakab József három féltestvérével, a Balog fivérekkel, akik közül ketten már voltak büntetve rablásért, elindultak a Góman-házhoz, hogy „szépen elkérjék a családi pótlékot”. A történet innentől már nehezen követhető, a „látogatók” szerint Gómanék ásóval és késsel várták őket, mások szerint éppen fordítva, a hívatlan vendégek minden figyelmeztetés nélkül estek neki a háziaknak. Dr. Kiss Barna, a dunaújvárosi kórház intenzív osztályának főorvosa szerint Góman Gyula már túljutott az életveszélyen, de állapota változatlanul súlyos. Az eset után még nem tért magához. A fejére mért ütés vagy ütések következtében eltört az állkapocscsontja, és valószínűleg súlyos agyi károsodást is szenvedett. A beteg fél oldala megbénult, bár akadnak javulásra utaló jelek. A bal oldali bordák alatti szúrt seb létfontosságú szerveket nem sértett. Hogy Góman Gyula mikor tér magához, és főleg lábra tud-e majd állni, a főorvos úr még találgatásokba sem bocsátkozik. Az áldozat nem kihallgatható, így nem mondhatja el azt sem, hogyan történt valójában az eset. Az ercsi rendőrség nagy erőkkel vonult a Savanyú-rétre, kis idő múltán a dunaújvárosi kollégáktól kértek erősítést. Késő estig helyszíneltek és próbálták őrizni a nyugalmat, elvonulásukat követően azonban éjjel kigyulladt a ház, Balogék otthona. A kár az első becslések szerint jelentős. Az ablakokat bezúzták, a nappaliban álló ágy porig égett, mindenütt füstnyomok, eltűnt több tízezer forint, minden egyéb érték és ruhanemű. A Balog család sírva, jajveszékelve mutatja a leégett portát és a szemben lévő, szintén kigyulladt putrit is. Semmi kétségük afelől, hogy a tettesek a bosszúvágytól lihegő Gómanék. Jártak a rendőrségen is, de hát lakni kell annak a rengeteg gyereknek valahol. Szerencsére a rokonok, ismerősök befogadták őket egy-két éjszakára. A család az óriási kavarodásban és hangzavarban előtérbe taszigálja Mariannt, a botrány legfőbb ismerőjét. Szakadt, piros harisnyanadrágjában, csiricsáré, rongyos szoknyájában a fiatalasszony semmit sem akar mondani, de néhány, pergően elhadart cigány nyelvű felszólítás után közelebb húzódik élettársához és földre sütött szemmel, iskolás hanghordozással mondja, mondja, mint egy leckét. Hogy a férje nem támadott, őt támadták, a Gómanék, az apjáék. A Jakab csak védekezett. A fiatalember semmit sem tagad. Azt mondja, ő a bűnös, bilincseljék meg, ne a féltestvéreit tartsák fogva. És hogy önvédelem volt. Aztán az egész család könyörögni kezd, hogy legalább a gyereket, azt szerezzem viszsza, mert azok elragadták, de nekem talán visszaadják. Nem ígérem meg.