168óra, 1994. június-december (6. évfolyam, 26-52. szám)

1994-12-13 / 49. szám

Nemes Gábor: Politikai pókerparti Aki nem várt semmit, nem csaló­dott. (A politikusok televíziós megrendelése az orosz „nyefv­ ek vagy az éhező boszniaiak miatt egyébként is főként a hazai publi­kumoknak szólt. Egymást aligha hatották meg az ilyen médiabeté­tekkel.) Végül is mindenki azt mondta, amit az adott témáról mondani szokott, legföljebb az egymás után elhangzott nyilatko­zatok miatt nagyobb volt a kont­raszt. A két „nagy”: az Egyesült Államok és Oroszország látvá­nyosan leverte a verbális cövekeket, aztán unottan hátat fordított a propagandaszempontból már érdektelen rendezvénynek. A budapesti csúcsnak az átmeneti világhelyzet miatt eleve nem lehetett pozitív üzenete. Nem a megfelelő előkészítés, hanem az ellenfél-partnerek által elfogadott egyensúly hiányzott. Korábban az ilyen világtalálkozók előtt volt egy nagyhatalmi megállapodás, néhány fontos területen rögzítették a kialakult realitásokat és az egészet megkoronázták egy látványos európai csúcstalálkozóval. Az egymás kezét rázogató hatalmasok megnyugtató képei aztán évtizedekig demonstrálták az enyhülés áldásait. Most viszont ma­gán az EBEÉ-n, a budapesti konferenciateremben kellett volna sorozatos csodáknak történniük, hisz Oroszország és a Nyugat egyelőre nem tisztázott egymással néhány fontos apróságot, pél­dául a befolyási övezetek határait. Az utóbbi években Oroszországot jó messzire kituszkolták Eu­rópa keleti feléből, és nyilvánvaló volt: valahol azért a hátráló orosz medve is megveti majd a lábát és elmozdul, eddig és nem tovább. Pusztán a mozgástól a hátrálás persze nyugodtan folyta­tódhat, a betegeskedő Oroszország tovább veszíthet megmaradt befolyásából, de törekvéseit most Budapesten elég egyértelműen megfogalmazta. Nem örülne, ha határai mellett, ahol nemrég még megnyugtatóan dübörögtek a néhai Varsói Szerződés testvéri tankjai, hirtelen NATO-országok sorakoznának. Ebből a szem­pontból Oroszország számára Lengyelország a legnehezebben lenyelhető béka - mi, ma­gyarok, szokás szerint és földrajzi helyzetünk miatt is a „kevésbé fontos” kategóriába tartozunk. A meglepetést mímelő Nyugatnak nincs miért csodálkoznia azon, hogy Oroszország nem lelkesedik a NATO kibővítéséért. A német delegáció egyik tagja nem hivatalosan valami olyasmit súgott az újságíróknak, hogy - már csak belpolitikai okokból is - ez volt a minimum, amit Jelcinnek ebben a helyzetben el kellett mondania. Az oroszokat ugyanis hidegen hagyja a NATO sokat dicsért rendteremtő, stabilitást szavatoló funkciója - saját határaik mellett ők jobb szeretnek maguk rendet teremteni, ha tudnak. A NATO rendteremtő képessége egyébként sem látszik túlságo­san lenyűgözőnek. Bosznia nagyjából megmutatta ennek a kato­nai-politikai szövetségnek az impotenciáját, amint nem a nukleáris elrettentésről van szó. A második világháború utáni tömböket nem helyi, különösen nem etnikai háborúk megvívására találták ki. A tagállamok érdekei a balkáni zűrzavarban nehezen megfogal­mazhatóak, sőt néha egymással ellentétesek. A legtöbb nyugat­európai ország alighanem annak örülne legjobban, ha az egész egykori Jugoszlávia szerbestül, horvátostul, bosnyákostul eltűnne a kontinensről, és lehetőleg az ottani albánok is felszívódnának. A délszláv válság a maga megoldhatatlanságával púp mindenkinek a hátán, és alighanem már a németek is rettentően bánják, hogy éppen a Balkánon próbálták ki, milyen is az újdonsült nagyhata­lomként politikai pókerpartikban licitálni. Ezért aztán Izetbegovics, Bosznia-Hercegovina maradéká­nak elnöke udvariatlanul őszinte budapesti filippikájával kifeje­zetten idegesítette a legtöbb résztvevőt. Mert, ugye, egyrészről igazat kell neki adni (végül is egyszer elismertük azóta szét­szabdalt országát), másrészről isten őrizz, hogy teljesítsük kö­veteléseit, sőt, hogy bárki más teljesítse követeléseit. A megol­dást (majd egyszer, sok vér után) úgyis csak a szerbekkel folytatott hosszadalmas alku hozhatja meg, viszont a szerbek vagy kisjugoszlávok, rossz magaviseletük miatt, nem kaptak meghívót a csúcsértekezletre. Pedig talán minden közös vagy nem közös dokumentumnál hasznosabb lehetett volna egy jó kis Milosevics-Tudjman-Izetbego­vics veszekedés Budapesten. A most EBESZ-szé átlényegült EBEÉ-nek ugyanis az a fő tanulsága, hogy még mindig jobb évekig szájat tépni, mint, ki tud­­/./. meddig.

Next