168óra, 1994. június-december (6. évfolyam, 26-52. szám)
1994-10-25 / 42. szám
„Igazat mondani könnyű, csak elhitetni nehéz. ” Török Mónika: Hetek óta nehezen tudok elaludni. Pedig évtizedek óta mindig ugyanúgy csinálom: megmosom a fogam, öblítek, köpök, lerúgom a papucsomat és bebrummogok a paplan alá. A bohóc, aki csak pár éve él velem, azt mondja, attól lehet, hogy ide-oda teszik a lefekvési időmet. Szerintem, nincs igaza. Este hat és kilenc között valamikor mindig ágyba kerülök. Sokkalta nagyobb gondok nyomasztanak: most akkor közszolgálati vagyok vagy nem vagyok közszolgálati? A régi szép időkben nem nyaggattak ilyesmivel. Egy az Isten, egy a párt, egy a tévé, egy a maci. Ott kezdődtek a megpróbáltatások, amikor megszületett a kettes csatorna, azon meg a konkurencia a lehulló szánkókkal és ormótlan madarakkal. Aztán amikor még a gumimacik is bepattogtak a felségterületemre, azt gondoltam, kész, vége, nincs tovább. De volt. Az elmúlt négy évben igazán megbecsült közszereplő lettem, pedig nincsen ősi családfám, nem jártam abba a gimnáziumba, és a kommunisták országlása alatt rendesen kollaboráltam, és ez még jól is esett. A legelőkelőbb helyre kerültem, a központilag legfontosabbak közé: a mindennapi hittérítés és a híradó közé. Megpróbáltak persze kikezdeni: az a hír járta rólam, hogy köpök ez utóbbi műsor előtt, pedig isten látja telkemet, szegény jó pálfigének nem ezért kellett táppénzre mennie. Lényeg az, hogy manapság már nincs megállásom, különféle szakértők hosszú, komoly vitákat folytatnak arról, hogy akkor most közszolgálati vagyok vagy nem vagyok közszolgálati. Látszólag persze nem az én bőrömre megy a játék, de átlátok rajtuk. Hát itt előre isznak a maci bőrére! Azt mondják, hogy a televízió így tovább nem működhet, mert se nem hatékony, se nem gazdaságos. Ugyan kérem. Eddig is volt rá pénz, hát majdcsak lesz eztán is. Minek kellene kiárusítani az egyik csatornát? Nem mintha nézettségemnek ez nem tenne jót, de mégiscsak. Az állami az más, már minőségileg is. Az a szerencse, hogy ezek a pártemberek is engem nézve nőttek fel - hogy ne mondjam: az én köpenyemből bújtak elő -, szóval, nemcsak az ellenzék, de a legeslegnagyobb kormánypárt is azt gondolja, hogy ebben a kormányzati ciklusban is jól jöhet még egy szép, nagy, emeletes, portásos, belépős, sokalkalmazottas, kétcsatornás Magyar Televízió. Vannak persze olyanok is, akiket gyermekkorukban valószínűleg az asztal körül kergettek, ha nem szamizdat-mesét néztek, na ezeknek aztán semmi sem szent. Azt mondják, hogy ami itten közszolgálati, hát az nyugodtan és kényelmesen belefér egyetlen tévécsatornába, a másikat meg el kellene kótyavetyélni kereskedelminek. A kufárlelkűek. Nem mintha nem érezném jól magam a sok lélekemelő és társadalmilag fontos műsor között, de nem addig van az. Akinek van pénze rá, az szépen csinálja meg a maga tévéjét, ne a másét akarja! Még szerencse, hogy ezzel a véleményemmel nem vagyok egyedül, mondhatni, parlamentáris többségem van. A kockáim helyrerakása és a zuhanyozás között egy kicsit sem érdekel, hogy nem lehet kis hazánkban egész országot lefedő új tévécsatornát működtetni bizonyos nemzetközi egyezmények miatt. Na és? Jó nekünk ez a kettő is. Különben sem kell kommersszel elárasztani mindent. Nézzék csak meg szegény fejlettebb országokbelieket, milyen rossz nekik, hogy nem tudnak választani a rengeteg tévécsatorna között. Szóval, ha itt engem bárki megkérdezne - márpedig elég régóta vagyok képernyőn ahhoz, hogy ezt megtegyék hát azt mondom, a Magyar Televízión egy szöget sem kell változtatni, így jó, ahogyan van. Ki tudja, mikor lenne szükség arra, hogy központilag informáljuk a választópolgárokat? Nem kell nekünk se kereskedelmi, se magántévé, kell viszont a két magyar csatorna, ahol okulva szórakozhatunk. Ez az össztársadalmi érdek, már jól tudták azok is, akik ezt a rendszert kialakították. A bohóc, aki csak pár éve él velem, azt mondja, inkább átmenne egy kereskedelmi csatornához. Hadd menjen! Láttam én már ilyet a nagypolitikában is, és akkor mi van? Az idő és a parlamentáris többség engem fog igazolni, de akkor már késő lesz visszakönyörögnie magát a paplanom alá. Lesz énnekem másik bohócom, úgyis elég széles a választék, sokan akarnak engem! Az az egy renitens Molnár Péter meg mehet a régi bohócommal kereskedelmi tévézni vagy ahová akar. Mert rendnek kell lennie, nemcsak a játékaim között. A médiatörvényt illetően pedig én mindenesetre mosom fogaimat. Tisztelettel: Tévémaci