168óra, 1994. június-december (6. évfolyam, 26-52. szám)

1994-12-13 / 49. szám

22 A ROSSZ HÍR HOZÓJA Kisiklott tájékoztatás Omemissza Balázs a fe­leségét várta a Nyugati pályaudvaron. Az Inter­city expressznek 18.20-ra kellett volna befutnia. A hangosbemondó tájékoztatása szerint „a vonat 120 percet késik”. A várakozók a forgalmi ügyeletre mentek, ahol megtudhatták, hogy bizonyos műszaki problémák adódtak, de nem kell aggódni. 19.30-kor a hangosbemondó újabb százhúsz perc késedelmet jelzett. A forgalmi ügyelet két tiszt­je akkor már elmondta, hogy Sza­­jolnál kisiklott egy vonat, meg kell várni a mentéshez a darus kocsit, mert amíg nem szabadul fel a pá­lya, nem tud közlekedni a többi vonat. Bornemissza Balázs akkor arra gondolt: inkább elmegy autóval a feleségéért, ne kelljen órákat vár­nia az elindulásra. A Nyugati pá­lyaudvar forgalmi ügyeletén azon­ban nem tudták megmondani, hogy a nyílt pálya mely szakaszán vesztegel az Intercity. Bornemissza úr hazament, felhívta a szajoli állo­mást, ahol egy fáradt hang készsé­gesen tájékoztatta: Kálkápolna fe­lé kerülő úton el fog indulni a vo­nat. 21.00-kor a hatvani állomás forgalmistája arról tudott beszá­molni, hogy egy vonat öt perce áthaladt az állomáson, de hogy ez az Intercity-e vagy más, nem tudta. „Bizonytalan ideig késik” 22.00-kor a Nyugati pályaudva­ron az információs tábla még min­dig a 18.20-as érkezést mutatta. A tábla előtt és a forgalmi ügyele­ten őrjöngő tömeg. A kisiklott vo­natról kevesen tudtak, a vasutasok lázasan telefonálgattak az ország különböző részein bolyongó vona­tok hollétének felkutatása végett. Bornemissza Balázs halkan el­mondta, amit sikerült megtudnia. Döbbent csend lett, majd a Szajol felől már nem érkező vonat utasai­ra várók könyörögni kezdtek az ügyeletes tisztnek: legalább azt mondja meg, kik haltak meg, hol lehet érdeklődni, melyik kórház­ban vannak a sebesültek. De ő nem tudott semmit. Az információs tábla felirata 22.15-kor megváltozott. Az érkező vonatok mellé a BIZONYTALAN IDEIG KÉSIK mondat került, majd a hangosbemondó tájékoz­tatta a kedves utasokat, hogy a vonatok előreláthatóan százhúsz percet késnek. Az Intercity végül 22.40-kor be­érkezett a Nyugati pályaudvarra. Utasainak fogalmuk sem volt ar­ról, miért késtek több mint négy órát. A vonaton ugyan faggatták a kalauzokat, de azok semmit nem mondtak. Nyílt sínen, elzárva a világtól, semmiről sem tudva vesz­tegeltek órákig. Néhány külföldi utas a reptérre igyekezett, telefo­nálni szeretett volna, de erre nem volt mód. Balszerencséjükre egyet­len embernél sem volt se rádiótele­fon, se rádió. Sokáig nem is értették az Inter­city utasai, hozzátartozóik miért kapaszkodnak olyan görcsösen a kezükbe. A szajoli vonatkatasztrófáról az MTI megyei tudósítója, Lazányi József értesült először. Odament, majd azonnal továbbította a hírt a központnak, ahol ellenőrizték az információ helyességét, továbbí­tották a lapokhoz, a rádióhoz, a televízióhoz. Így történhetett, hogy néhányan a rádióból tudták meg: hozzátartozójuk, ismerősük esetleg az áldozatok között lehet. A szolnoki kórház sürgősségi osztályán a sebesülteket és hozzá­tartozóikat felkészülten várták. A dr. Sebestyén Mihály vezette csapat már átélt kisebb-nagyobb szerencsétlenségeket, de ilyen mé­retű katasztrófával még nem talál­koztak. A súlyos sérültek ellátása eddig nem tapasztalt problémák elé állította őket. Hirtelen több ápoló kellett, rengeteg kötszer, gyógyszer, infúzió, az aggódó ro­konokat pedig szintén el kellett lát­ni, nemcsak megnyugtató szavak­kal, de olykor injekcióval is. Katasztrófák kezelése Dr. Buda Béla, a Nemzeti Egészségvédelmi Intézet főigazga­tója szerint a szajoli vonatkataszt­rófa ismét felhívta a figyelmet a pontos és gyors tájékoztatás fon­tosságára. „Először mindenki az áldozatok hozzátartozóira gondol. Hozzájuk korán és tapintattal kell elvinni a rettenetes hírt. Az életben maradt áldozatok családtagjait is fontos értesíteni, ilyenkor talán még fon­tosabb a gyorsaság, hiszen aki csak teheti, a kórházba siet, hogy ott találkozhasson hozzátartozói­val. Érdemes szólni a tömegtájé­koztatásról. Komoly erkölcsi di­lemma jelenik meg: mikor és ho­gyan célszerű vagy szabad az áldo­zatok nevét közreadni, hiszen nyugtalanító belegondolni, esetleg néhányan a rádióból vagy a televí­zióból tudják meg, hogy édesap­juk, házastársuk vagy gyermekük meghalt. Mégis sok érv szól amel­lett, hogy az ismert és egyértel­műen azonosított áldozatok nevét helyes közölni. A megoldás vala­milyen gyors kommunikációs szol­gálat lenne, amelyet már az első híradás megjelöl: telefonszám, faxszám stb. A katasztrófák kezeléséhez, eny­hítéséhez hozzátartozna a lelki egészségvédelmet is szolgáló kom­munikációs szolgálat mozgósítása. Biztos, hogy a legtöbb ember ezt többre becsülné, mint a gyorsse­gélyt, amelyet a biztosító, a vasút vagy a kormány ad. Hogyan kell megmondani a rossz hírt a hozzátartozóknak? Különleges lélektani fogás itt nincs. Egyszerűen, világosan, tisz­tán, az együttérzés őszinte - és nem deklaratív - érzelmi kifejezésével kell átadni az információt és fel­ajánlani a segítséget. A hozzátar­tozónak joga van az igazat meg­tudni, sőt, amilyen gyorsan csak lehet, a hivatalos közegeknek köte­lességük is ezt nyilvánosságra hozni. A halálhír a legrettenetesebb traumák közé tartozik. Szükség le­ December 2-án, pénteken délután borzalmas vas­úti katasztrófa történt Szajolon. Huszonkilencen meghaltak, sokan súlyosan megsérültek. Göncz Árpád köztársasági elnök, Horn Gyula miniszter­­elnök, Kuncze Gábor, Lotz Károly, Kovács Pál és a MÁV szinte teljes vezérkara a helyszínre sietett. Ők tudták, mi történt. Vajon mások, például az érintettek hozzátartozói tudták-e? És ha igen, mi­kor értesültek róla? Honnan? És hogyan? Mit te­gyen ilyenkor a „rossz hír hozója”? TÖRÖK MÓNIKA riportja !

Next