168óra, 1995. január-június (7. évfolyam, 1-25. szám)

1995-06-13 / 23. szám

Duci magyar Párizsban? Ki hinné, hogy Lengyelországban a maffia kezén van a divatszakma. Ok már utolérték az olaszo­kat. Nyugaton kapósak a kelet-európai modellek, szláv sztárok születnek, szom­szédainkhoz ömlik a pénz. SZTANKAY ÁDÁM annak nézett utána, hogy mi a hely­zet a magyar modellpiacon. P ocsolya.- sommázzák véleményüket a honi divatszakma bennfentesei. Igaz, egyre többen tévesztik össze a sáriét az óceánnal, sok lány kívánkozik bele, aztán csak tapogatják dudorodó kobakjukat a rosszul sikerült fejes után. Ázott szekérnyomban nem lehet vízi balettozni. De még egy kis dagonyáért is szenvedni kell. És ez így volt mindig. Elvtársi támogatás Kádár és a kartonruha korszakában legfeljebb húsz modell volt, a maguk módján mind „sztá­rok”. Egyikőjük, a Lengyelországból hozzánk származott Sztenya meséli, hogy akkoriban alapfeltétel volt a megbízhatóság, de nem ártott a pártbizottsági jóakaró sem. Ám, hogy ki kinek a kije, az tabu téma volt; ugyan mindenki ismert mindenkit, de féltek is egymástól a lányok. Aki elvtársi támogatással bekerült a pikszis- be, az szovjetunióbeli KGST-bemutatók rab­szolgamunkájával szolgálhatta meg a nyugati utakat. Reggeltől estig dolgoztak, körbe-körbe jár­kálva egy teremben, kezükben táblácskával; na­pi nyolc-kilencszáz otthonka vonult fel, melyek csupán színükben különböztek. A cipzár már úri luxus volt. A köztársasági küldöttek meg időn­ként felrikkantottak: a tizenhetesből kérek hat- százhetvenezer darabot. Hét rubel volt a napidíj, és a manökenek ma­ximum egy-két Rakéta porszívó becsempészé­sével egészíthették ki jövedelmüket. „Veszélyes dolog volt, nem is értem, hogy a külker cégek vezetői hogy tudtak ötven-hatvan irhabundát áthozni a határon” - tűnődik Sztenya. „Ők mindent megúsztak, bezzeg két lány rögtön lebukott, amikor megpróbáltak el­emelni egy ütvefúrót a GUM áruházból.” Itthon sem fizették túl a lányokat, még a Rothschild Klárinál sem, ahol Kádár Jánosné- nak mutattak be ruhákat. De, mert kevesen vol­tak, bőven akadt munkájuk. Oko­zott is némi fenna­kadást, amikor sztrájkba léptek. Egy rosszul fizetett tévéfelvétel miatt tagadták meg a munkát - büntetés­ként három hónap­ra feketelistára ke­rültek. Ám kide­rült, hogy nincs, aki pótolja őket, így gyorsan le­mondtak a retorzi­óról. „Nem gazda­godtunk meg. Aki nem talált jómódú férjet, ha kiörege­dett, kénytelen volt más munka után nézni” - meséli Sztenya. Ő 1978- ban a Ganz­Sztenya: Eleinte sokat sírtam, de végül megszerettem 28

Next

/
Oldalképek
Tartalomjegyzék