168óra, 1995. június-december (7. évfolyam, 26-52. szám)
1995-08-15 / 32. szám
Sándor Erzsi .Megengedték nekünk, hogy magunk döntsük el, akarunk-e gyereket, és ha igen, mikor e gy Pirula a az én időmben lett volna, sóhajtott bele édes jó anyám a nőgyógyász arcába, én lettem volna a legnagyobb kurva Pesten. De most már csak azért kell, hogy nyugodtan tudjak aludni. És az én szegény, öreg anyám, aki összesen két férfit ismert egész életében, a hetvenes évek közepétől már nyugodtan alhatott. Legalábbis több abortuszra nem kellett velem jönnie. Járt ő éppen eleget egykoron, egyedül is. Azt, amely a konyhaasztalon esett meg vele, szívesen elfelejtené. Ratkós évek jártak akkor. Nyugodt éjszakái érdekében, anyámat annak tudásától gondosan megkíméltem, hová is járok én és kikkel. És főleg miért is éri meg nekem annyira, hogy miközben a világon mindent elfelejtek, és nem lehet egy szavamat sem komolyan venni, ezt a kis tablettát nem létezik, hogy ne vegyem be. Én a bisecurinos nemzedékhez tartozom. Mert volt infecundinos is. És voltak mindenféle hajtájtos libák, akiknek svédből hozták be a két komponensét, amelyik két színű, és az elején kevesebb benne a hormon, mint a végén. De hát mit tudtak ezek arról az izgalomról, amely lázban tartott minket, amikor egy hét szedés után két számmal nagyobb melltartóval villogtunk a tornaórán. Arról nem is beszélve, hogy összehasonlító lábszőrösödési elemzést lehetett tartani, és figyelni, ahogy egy nemzedék lányainak egyszerre serken a bajuszuk. Mi ez, ha nem a nagy közösségkovácsoló, összetartó erő? Ha az ember történetesen éppen a keszthelyi kempingben felejtett el receptet fölíratni, csak végigrohant a vadidegen csajok között, és halálbiztos, hogy begyűjtött annyi tablettát, amennyivel ki lehetett húzni a legközelebbi nőgyógyászig. Címek gondosan fölírva, tabletták kiszámolva, azonnal visszaküldve. Ez az egy, a sok hülyéskedés között, nagyon is komolyan véve. Mert a doktor csak három dobozzal írt föl egyszerre, így aztán komoly konspiráció árán lehetett leningrádi vagy erdélyi barátnőt ellátni. Ha a nőgyógyász haver volt, akkor finom kis receptek születtek Kádár Jánosné vagy Brezsnyev Lajosné nevére. Kora: 21, lakhelye: Javítóintézet, Aszód. Az ilyen nőgyógyász nagy becsben volt tartva, esetenként az illeték természetben leróva. Mérlegelve az akkori paraszolvenciás helyzetet, nem is biztos, hogy túl volt fizetve. A Bisecurin, az maga volt a szabadság. Már önmagában a tény, hogy volt. Hogy hozzá lehetett jutni. Valahol azt gondolták, talán kevesebb kézzel is felépül a szocializmus, és megengedték nekünk, kezdőknek és haladóknak, hogy magunk döntsük el, akarunk-e gyereket, és ha igen, mikor. Bár a döntés élvezetes szabadságába erősen belejátszott az az aprócska malőr, hogy az ember mégiscsak elfelejtette bevenni azt a kurva tablettát. Végül is az élethez nemcsak szerencse kell, hanem pech is. Az újabb ki mit tud ezután kezdődött. Vajon gyerekszerű lesz-e a lórúgásnyi hormon ellenére megszületett csecsemő vagy inkább a pirulára fog hasonlítani. Mindennek dacára mégis úgy gondoltuk, hogy ennek eldöntésében mi vagyunk a legilletékesebbek. Ha már azt is megengedték, hogy egy kicsit úgy viselkedjünk, mint a fiúk. Lehessünk kíváncsiak, uram bocsá, gyűjthessünk skalpokat, leléphessünk hajnalban, ha úgy ítélnénk meg: tévedés történt, és felejtési technikánkra bízhassuk mindazt, ami megjegyzésre nem találtatott méltónak. Néha egy kis hányinger, múló csömör, nagy csodálkozás, hogy mire nem vagyunk képesek. Mindeközben mégsem felejtettünk el nők lenni. Bár folyamatosan riogattak, az, ahogy mi élünk, alkalmatlanná tesz bennünket, hogy szerető anyává, odaadó hitvessé... meg ilyenek. Szinte mindannyian lettünk valami ilyesfélék. Cseppet sem szégyellve, hogy van mire emlékeznünk. És ha az átlagosnál csak egy kicsivel maradtunk tovább hűek a férjünkhöz, talán annak köszönhetjük, hogy kipróbálhattuk (egymást). Meg mindent. Aztán egyszer csak már nem sikerült lenyelni a tablettát. Holott azelőtt víz sem kellett hozzá. Egyszerűen megakadt. Nem biztos, hogy volt ennek különösebb oka. Pedig akkorra már itthon is lett két komponensű, meg színes. Megnövekedik a hormonszint, pusztulnak a sárgatestek, aki szedi és dohányzik, az infarktusban fog elpatkolni — mondtak mindenfélét. Nem ez történt. Lehet, hogy egyszerűen elég volt. Elmegyünk kéthetente lábszár - és bajuszgyantára, a kozmetikusnál megdumáljuk a legújabb spirálokat, próbáljuk letornázni a tablettának köszönhető zsírpárnákat, és elkezdünk öregedni. Csakhogy serdülő leánykámat szemlélvén, már kicsi a valószínűsége, hogy majdan nyugodt lesz az álmom, mint annak idején anyámnak. Pusztán féltésből visszatarthatom-e én őt bármitől, aki, szó mi szó, megjártam a hetvenes éveket meg a nyolcvanasok elejét. Irigyelni fog engem a lányom, ahogyan én az anyámat a nyugodt álmaiért, azért a kicsi tablettáért, amit ma már hiába fog fölírni az orvos. Mert az csak a gyerek ellen véd, az AIDS ellen aligha. 32