168óra, 1995. június-december (7. évfolyam, 26-52. szám)
1995-12-19 / 50. szám
térés dr. Altwenger, és ő tudja, hogy itt, a kórházban zsidókat bújtatnak. Ez a hölgy rendkívül jó barátságban volt a főorvossal, aki most Bad Harzburgban lakott. Elmentem hozzá. Azt mondtam: engem a maga barátnője, Melanie küldött Magyarországról. Megkérdezte: ki maga tulajdonképpen? Mondom, azért jöttem, hogy a segítségét kérjem, mert el akarok innen menekülni. Zsidó vagyok. Halálosan elsápadt, leült, elkezdett reszketni és azt mondta: segítek magának, gyermekem, mein Kind, ezt mondta, adjon nekem egy kis időt. Később valahogy módot talált arra, hogy szabadságra küldjön. Kigondolta, hogy a vőlegényemet tévedésből holttá nyilvánították, de nem halt meg, visszahozták a frontról, s most egy stuttgarti kórházban ápolják. A menyasszonyának biztos megengedik, hogy odamenjen hozzá. Kiállított nekem mindenféle papírokat, és azt mondta, most elutazhat, de meg kell esküdnie, hogy soha többé ezt a kórházat nem említi, mindent elfelejt. Stuttgart még egy lépés Svájc felé. Útnak indultam. Tizenhét teljes napig utaztam. Minden órában bombázták a vonatot. Stuttgartban az összes sín égnek állt, kibombázva az egész pályaudvar. Ahogy megérkeztünk, rohantam egy toalettbe, és lehúztam az összes papíromat. Nem maradt semmi dokumentumom a kórházról. Úgy, ahogy megígértem a főorvosnak. Eljutottam aztán Würtzburgig. Ott volt egy nagy amerikai foszforbombázás, emberek égtek, a lovak is égtek, a villanypóznák égtek, az égvilágon minden égett, mint a fáklya. Nedves zsebkendővel kötöttem be az arcomat, hogy ne érjen a füst, de koromfekete voltam tetőtől talpig. Átmentem ezen a szörnyű tűzön. Megkerestem a címet, melyet az az idős házaspár megadott. Elmondtam a jelszót. Beengedtek, szállást, fürdőt, élelmet, ruhát, mindent kaptam. Szereztek nekem iratokat: kibombázott német menekült lettem Beuten városából, ahol félig lengyelül beszélnek, miután, persze, volt valami akcentusom. Onnan elküldték egy, a svájci határon fekvő faluba. A Gestapo elkésett Éjjel fél egykor érkeztem, éjszakára a vonatinspektor vett magához. Másnap reggel mellém adott egy fehér harisnyás Hitlerfiút, hogy kísérjen el a határig. Kisült, hogy ez egy agent provocateur volt. Beleestem a hálójába. Megmondtam, van egy kis pénzem, nem sok, de vigyen el a zöldhatárig. Azonnal följelentett a Gestapónál. A következő reggel jöttek is értem azzal, hogy kémgyanús vagyok. Kiszedték a dolgaimat, megtalálták a noteszomat mindenféle amerikai, francia címekkel. Először németnek adtam ki magam, két keresztkérdés után rájöttek, hogy nem vagyok az. Akkor elkezdtek ütni, végül be kellett vallanom, hogy magyar vagyok. Meg voltak győződve, hogy kémet fogtak. Egy teljes hónapig egyedül ültem egy cellában, majd közölték nap reggel ki fognak végezni. Azon az éjszakán bejöttek a franciák, felszabadították a várost... Az volt a szerencsém, hogy volt ott néhány francia rab is, akivel elindulhattam a zöldhatár felé. De a három napi éhezés, a hideg és az eső következtében elájultam. Két francia fölvett a hátára, ők vittek be Svájcba. Mikor magamhoz tértem, a svájci zászló tövében feküdtem a földön... Először lágerbe zártak. Kétségbe voltam esve, nem tudtam, mi vár rám. Aztán mégis jóra fordultak a dolgok. Hosszú kínlódás, próbálkozás után végre fölvettek a genfi festőakadémiára. Diplomát kaptam, de munkát nem. Egy hímzőműhelybe kerültem, ahol hímzésterveket kellett csinálnom. Aztán francia-német levelező lettem. De egyszer csak kezdett a sors rajtam segíteni. Kiírtak egy nagy freskópályázatot. Ez számomra sikert, hírnevet, nagy pénzt hozott. A szerkesztőségek, ahova addig csak koldulni járkáltam, hogy valami illusztrációs munkát kapjak, de kidobtak, most maguktól jelentkeztek. Aztán bekerültem a Neue Zürcher Zeitunghoz illusztrátornak, meg más újságok is közöltek, rengeteg munkám volt. Akkor már tudtam egy rendesebb lakást is szerezni, így lassan fölvitte az Isten a dolgomat. Közben kijött édesanyám is végre, a Vöröskereszt révén. Az izraeli epizód Füsti Páltól, a férjemtől jött egy hivatalos értesítés, hogy hűtlen elhagyás miatt beadta ellenem a válópert. Ez már ‘46-ban történt. Én pedig 1950-ben férjhez mentem egy Baum Imre nevezetű muzsikushoz, aki a zürichi rádiózenekarban játszott. Ő öreg szüleit szerette volna kihozni Magyarországról. De csak Izraelbe engedték ki őket. Izrael emigrációs ország volt, oda kiengedték az embereket, Svájcba nem. Akkor jött az ötlet, hogy menjünk mi is Izraelbe. Ötvenegyben kimentünk. Ő kürtös volt, amiből kevés van, tehát azonnal kapott állást a világhírű Izraeli Filharmóniai Zenekarban. El Szoborkompozíció Lebegő párizsi házak velem, hogy más 1967-ben a jaffai festő-stúdióban