168óra, 1996. január-június (8. évfolyam, 1-25. szám)
1996-03-12 / 10. szám
gy Ma kis rablócsapatok rohangásznak föl-alá a politikában és perifériáján, ellízingelték a nemzeti lobogót, gy KÖZTÜNK SZÓLVA ajnos, a nemzet nincs ünnepi állapotban. Félő, kevesen figyelnek igazán oda az ünnepekre, tán csak azok, akik céljaikhoz igazítanak. Március 15-ről is azt hiszik, annyifélévé tehető, ahány a politikai érdek. Nyakig a hétköznapokban élünk, szabadidőnket elfoglalja, meghódítja az aggodalom, a keddet képtelenek vagyunk átrajzolni mosolygós vasárnappá. Hiszen a hétvége is ritkán derűs, és még a politikai karácsonyokon is inkább gyűlölködünk, mint stratégiai békén gondolkodunk. Nagyon nehéz ünnepelni. Persze, igaz, külön kalendárium adható ki csak a piros betűs ünnepekkel - s százképpen lenne magyarázható ez az ünnepnaptár. Ki-ki azt kereshetné benne, ami leginkább kell neki. Hangulatunk, életérzésünk lehet akármilyen, azt azért nem felejtjük, hogy március 15. elsősorban nemzeti és szabadságünnep. És nem felejtjük, mert nem is engedik feledni: a legmeghatóbban talán mindig a tiltott himnusz szól. A szabadságot a rabok becsülik igazán. Kolozsváron, ahol még a magyarság létét is tagadja a polgármester, egy országos nacionalista párt elnöke, és március idusát a román nemzet sérelmére elkövetett merényletnek minősíti - ez a nap nem afféle kipipálható programpont a magyar közélet és magánélet protokollrendjében, nem amolyan „ ha nincs jobb dolgom, elmegyek a múzeum elé” mondat. Magyarországon, hál' istennek, már és még szabadság van, majdnem unalmasan. Saját Funarjaink még viszonylag kicsik, s ha a nem alaptalan, türelmetlen keserűséget sikerül vitorláikba fogniuk, akkor is (történelmileg) még csak helyi érdekű dühkitörést tudnak kicsiholni. Kis oláhozást, tátozást, zsidózást, jogos anyagi közelégedetlenséget, s az egészet együttvéve nemzeti önvédelemnek tüntetik fel. Ettől talán még szegény Szabad Györgynek sem módosul a magyarságtudata, viszont a fehérgalléros szkinhedek sem lesznek sem többen, sem boldogabbak, csak március tizenötödikét még nehezebb a szabadságszeretetben egységes, máskülönben sokféle magyarság örömével megülni. Holott, ugye, nincsenek megszálló csapatok, s akik vannak, csak vendégek. Túl vagyunk a nyílt és titkos hadisarcokon, nemcsak a gazdaságiakon, de a politikaiak jó részén is. Sőt, túl vagyunk már az illúzióinkon is. Nyugat - tudjuk - nem filantrópiára keres itt alkalmat, csak profitra. A szép amerikaiak éppoly maguknak valók, mint mások. Nem akarják elvenni nemzeti szabadságunkat, az nem kőolaj, nem lehet feldolgozni, tőzsdére vinni. A huszadik század legvégén úgy kell szembenéznünk hajdan oly baljós felismeréseinkkel - nemzeti magányunkkal, ősi dicsőségünk sorsával -, hogy végre ne törjünk-horgadjunk le. Inkább fedezzük fel, miben vagyunk legalább olyan jók, ha nem jobbak-szerencsésebbek, mint mások. Lassan új állagát kellene fölépíteni a nemzeti önérzetnek önhittség nélkül hinni magunkban: ez lenne igazán a reményt adó jövő. Március tizenötödikén, természetesen, hajlamosak vagyunk a pátoszra. A pátosz nemcsak hangfekvés, zenei kulcs - hanem elhelyezése önmagunknak és az országnak az időben. S nem csupán a múltban, az értelmezhetőben-magyarázhatóban, ünnepelhetőben, gyászolhatóban, hanem a jövőben is: az ígéretesben, a rettegettben, a vigasztalóban. Ezen a napon immár másfél százada megszoktuk hogy emlékezve évfordulózunk. Jobb lenne azonban most holnapi március tizenötödikét megülni. Átintegetni a jövő századba: elindultunk szakadatlan érkezésben vagyunk honfoglalók akarunk lenni a lehetőségben. Kijelölni az időben is a magunk Pannóniáját, a huszonegyedik századi, eszmei Kárpát-medencét, a megszerzett, otthonos időt, amelyet nem hasítanak ki alólunk semmiféle trianonok. Sajnos, ma kis rablócsapatok rohangásznak föl-alá a politikában és perifériáján, ellízingelték a nemzeti lobogót. Mint akik hamisított italhoz szereznek tekintélyes márkajelet, mint akik ruletten megteszik a nemzeti színeket, mint akik kisajátítják és politikai uzsorakamatra kölcsönadják a múltat - úgy dölyfölnek s ágálnak a hasznukért. Egy Ady kellene ide, ostoros, forró publicisztika, a saját Seselj vajdáink ellen, akikből bármikor Karadzsics lehet... Ezen a napon kellene kimondani, hogy a Nemzet nevét hiába ajkadva ne vedd. Most kell kimondani, hogy jaj annak a kicsiny nemzetnek, amely bedől megosztó hazudozóinak. Hallatlan polgári szemtelenség kell ahhoz, hogy bárki a maga politikai monopóliumának, korlátolt felelősségű társaságának, magángazdaságának és parlamenti frakciójának tekintse a hazát. Sajnos, a nemzet nincs ünnepi állapotban. Vagy legalábbis mintha osztódás útján fogyna, apadna. Igaz, ünnepi illetlenség ilyenkor a pesszimizmus. Kívánni és éltetni kellene a gyarapodó, erősbödő egységet. Csak hát, sajnos - bárminő gondban van is történelmünk, amely szeretne végre „teljesítményorientált” lenni - minden nemzetnek és kornak megvannak a maga guelfjei és ghibellinjei. Nemhogy ünnepelni, meghalni is csak egymás ellen képesek. Mi azért csak ünnepeljünk: nemzetszeretetben és szabadságszeretetben. Ez nem a kalendárium pátosza, hanem a reményé. Bodor Pál A nemzet állapota 5