168óra, 1996. január-június (8. évfolyam, 1-25. szám)

1996-03-12 / 10. szám

gy Ma kis rablócsapatok rohangásznak föl-alá a politiká­ban és perifériáján, ellízingelték a nemzeti lobogót, gy KÖZTÜNK SZÓLVA ajnos, a nemzet nincs ünnepi állapotban. Félő, keve­sen figyelnek igazán oda az ünnepekre, tán csak azok, akik céljaikhoz igazítanak. Március 15-ről is azt hi­­­­szik, annyifélévé tehető, ahány a politikai érdek. Nya­­­­kig a hétköznapokban élünk, szabadidőnket elfoglalja, meghódítja az aggodalom, a keddet képtelenek va­gyunk átrajzolni mosolygós vasárnappá. Hiszen a hétvége is ritkán derűs, és még a politikai karácso­nyokon is inkább gyűlölködünk, mint stratégiai békén gondolkodunk. Nagyon nehéz ünnepelni. Persze, igaz, külön kalendárium adható ki csak a piros betűs ünnepekkel - s százképpen lenne magya­rázható ez az ünnepnaptár. Ki-ki azt kereshetné benne, ami leginkább kell neki. Hangulatunk, életérzésünk lehet akármilyen, azt azért nem felejtjük, hogy március 15. elsősorban nemzeti és sza­badságünnep. És nem felejt­jük, mert nem is engedik feledni: a legmeghatóbban talán mindig a tiltott himnusz szól. A szabadságot a rabok becsülik igazán. Kolozsváron, ahol még a magyarság létét is tagad­ja a polgármester, egy országos nacionalista párt el­nöke, és március idusát a román nemzet sérelmére el­követett merényletnek minősíti - ez a nap nem afféle kipipálható programpont a magyar közélet és magán­élet protokollrendjében, nem amolyan „ ha nincs jobb dolgom, elmegyek a múzeum elé” mondat. Magyarországon, hál' istennek, már és még sza­badság van, majdnem unalmasan. Saját Funarjaink még viszonylag kicsik, s ha a nem alaptalan, türelmet­len keserűséget sikerül vitorláikba fogniuk, akkor is (történelmileg) még csak helyi érdekű dühkitörést tudnak kicsiholni. Kis oláhozást, tátozást, zsidózást, jogos anyagi közelégedetlenséget, s az egészet együtt­véve nemzeti önvédelemnek tüntetik fel. Ettől talán még szegény Szabad Györgynek sem módosul a ma­gyarságtudata, viszont a fehérgalléros szkinhedek sem lesznek sem többen, sem boldogabbak, csak már­cius tizenötödikét még nehezebb a szabadságszeretet­­ben egységes, máskülönben sokféle magyarság örö­mével megülni. Holott, ugye, nincsenek megszálló csapatok, s akik vannak, csak vendégek. Túl vagyunk a nyílt és titkos hadisarcokon, nemcsak a gazdaságia­kon, de a politikaiak jó részén is. Sőt, túl vagyunk már az illúzióinkon is. Nyugat - tudjuk - nem filantrópiá­ra keres itt alkalmat, csak profitra. A szép amerikaiak éppoly maguknak valók, mint mások. Nem akarják el­venni nemzeti szabadságunkat, az nem kőolaj, nem le­het feldolgozni, tőzsdére vinni. A huszadik század legvégén úgy kell szembenéz­nünk hajdan oly baljós felismeréseinkkel - nemzeti magányunkkal, ősi dicsőségünk sorsával -, hogy vég­re ne törjünk-horgadjunk le. Inkább fedezzük fel, mi­ben vagyunk legalább olyan jók, ha nem jobbak-sze­­rencsésebbek, mint mások. Lassan új állagát kellene fölépíteni a nemzeti önér­zetnek önhittség nélkül hinni magunkban: ez lenne igazán a reményt adó jövő. Március tizenötödikén, természetesen, hajlamosak vagyunk a pátoszra. A pátosz nemcsak hangfekvés, ze­nei kulcs - hanem elhelyezése önmagunknak és az or­szágnak az időben. S nem csupán a múltban, az értel­­mezhetőben-magyarázhatóban, ünnepelhetőben, gyá­­szolhatóban, hanem a jövőben is: az ígéretesben, a rettegettben, a vigasztalóban. Ezen a napon immár másfél százada megszoktuk hogy emlékezve évfordulózunk. Jobb lenne azonban most holnapi március tizenötödikét megülni. Átinte­­getni a jövő századba: elindultunk szakadatlan érke­zésben vagyunk honfoglalók akarunk lenni a le­hetőségben. Kijelölni az időben is a magunk Pannó­niáját, a huszonegyedik századi, eszmei Kárpát-me­dencét, a megszerzett, otthonos időt, amelyet nem ha­sítanak ki alólunk semmiféle trianonok. Sajnos, ma kis rablócsapatok rohangásznak föl-alá a politikában és perifériáján, ellízingelték a nemzeti lobogót. Mint akik hamisított italhoz szereznek tekin­télyes márkajelet, mint akik ruletten megteszik a nem­zeti színeket, mint akik kisajátítják és politikai uzsora­kamatra kölcsönadják a múltat - úgy dölyfölnek s ágálnak a hasznukért. Egy Ady kellene ide, ostoros, forró publicisztika, a saját Seselj vajdáink ellen, akikből bármikor Kara­­dzsics lehet... Ezen a napon kellene kimondani, hogy a Nemzet ne­vét hiába ajkadva ne vedd. Most kell kimondani, hogy jaj annak a kicsiny nemzetnek, amely bedől megosztó hazudozóinak. Hallatlan polgári szemtelenség kell ahhoz, hogy bárki a maga politikai monopóliumának, korlátolt fe­lelősségű társaságának, magángazdaságának és par­lamenti frakciójának tekintse a hazát. Sajnos, a nemzet nincs ünnepi állapotban. Vagy legalábbis mintha osztódás útján fogyna, apadna. Igaz, ünnepi illetlenség ilyenkor a pesszimizmus. Kívánni és éltetni kellene a gyarapodó, erősbödő egy­séget. Csak hát, sajnos - bárminő gondban van is történelmünk, amely szeret­ne végre „teljesítményori­entált” lenni - minden nemzetnek és kornak meg­vannak a maga guelfjei és ghibellinjei. Nemhogy ün­nepelni, meghalni is csak egymás ellen képesek. Mi azért csak ünnepel­jünk: nemzetszeretetben és szabadságszeretetben. Ez nem a kalendárium páto­sza, hanem a reményé. Bodor Pál A nemzet állapota 5

Next