168óra, 1996. január-június (8. évfolyam, 1-25. szám)
1996-05-28 / 21. szám
LEVÉLHULLÁS A miénktől eltérő véleményeket is közöljük, de nem adunk helyet olyan szélsőséges észrevételeknek, amelyek fölösleges indulatokat keltenek, és szükségtelen konfrontációhoz vezethetnek. A leveleket általában rövidítve az ilyenkor elkerülhetetlen javításokkal szerkesztett formában adjuk közre. TISZTELT FŐSZERKESZTŐ ÚR! Kezdettől fogva előfizetője és olvasója vagyok lapjuknak. Bár soha nem állt szándékomban, hogy levelezőnkké váljak, az ez év május 7-én megjelent Török Monika nevével jegyzett Kilátás a völgyből című cikk azonban szándékom megváltoztatására késztetett. Ebben a kis hegyi faluban, de talán az egész megyében köztudott volt és ma is az, hogy az átlagosnál nagyobb arányt képvisel a cigány lakosság. Élnek azonban ebben a községben még szlovákok, szerbek, svábok és azt hiszem, azzal sem mondok újat, hogy magyarok is. E sok nemzetiség az újságírónő cikkének megjelenéséig kisebb-nagyobb problémáktól eltekintve békében élt egymással, elismerve egymás integritását is. Meg tudom érteni - mivel valamennyiünket felháborít - az újságírónő indulatát, melyet sorai szerint az váltott ki, hogy egyik víkendház-tulajdonos ismerősének hétvégi házát vandál módon feltörték. Nem hiszem azonban, hogy e ténynek egyszerűen csak a cigányság jelenléte az oka, arról nem is beszélve, hogy az elkövetőket a mai napig nem fogták el, ezért úgy gondolom, nem elegáns dolog ennek a cikkben megfogalmazottak szerinti tényként történő közlése. Nem kívánok vitatkozni az újságírónő saját szavai szerinti, rasszista ízű kíváncsiságával. E szándékomról a cikkben szereplő következő két mondat miatt tettem le: „A nevek és a hozzájuk tartozó arcok alapján jó kis multikulti hepaj van itt már évtizedek óta. Méla zsidó, szakadár szerb meg a többiek, különféle színárnyalatokban.” Kedves Török Monika, mire jó ez? Ha már különböző etnikumoknál tartunk, engedje meg, hogy közöljem Önnel, hogy a népesség-nyilvántartási adatok szerint Csobánkán összesen 7 Lakatos vezetéknévvel megáldott személy él, melyből mindössze 2 iskoláskorú. Hiába kerestem a hiányzó 16-ot, nem sikerült megtalálnom. Gondolom, azon sem fog vitába keveredni velem, hogy a korán virágzó leánygyermek nem a cigányság kizárólagos sajátossága. Valóban nincs az önkormányzatnak úgynevezett cigány válságkezelő projektje. Annak nagyon örülök, hogy az újságírónő sem tartja az ilyenfajta megközelítést e probléma egyedüli üdvözítő megoldásának. Abban is igaza van, hogy a cigányság által lakott lakásokat viszonylag méltányos, egymillió forint alatti áron, nagy kedvezményekkel lehet megvásárolni. Ez valóban így van, hiszen e telepen található olyan lakás is, amiért csak alig több mint 38 ezer forintot kell fizetni, így a számolásba nem csúszott hiba. Hadd hívjam fel a figyelmet azonban arra, hogyha egy 2102 fős lélekszámú faluban a cigányság aránya 20%, akkor e népességcsoport létszáma számszerűsítve 420 fő és nem 600. Ne vegye sértésnek, de talán joggal feltételezhető, hogy ekkora tévedést még a multikulti hepaj közé sorolt cigányiskola felső tagozatos nebulója sem képes elkövetni. Végezetül néhány apró tévedésre szeretnék reagálni a teljesség igénye nélkül. Ezek sorjában: 1. A községnek, ha anyagi áldozat árán is, van rendőre. Abban igaza van, hogy nem rendőrőrsi fokozatban, de a rendőrség szolgálati szabályzata szerint a rendőrőrs egy objektummal azonosítható, nem az abban szolgálatot teljesítő rendfokozatával. 2. A jövedelempótló támogatást és a más címen járó segélyeket nem a képviselő-testület dönti el, hanem I. fokú hatósági jogköre alapján a szociális bizottság. 3. Az igaz, hogy az idegenforgalmi adó négyszeresére emelkedett, kedves ismerőse azonban elhallgatta, hogy ez megfelelő indokok alapján korlátlanul mérsékelhető, illetve elengedhető. Tisztelt Török Monika! Észrevételeimet befejezve fogadjon el tőlem egy tanácsot: ugyan a községben létezik Szerb Nemzetiségű Kisebbségi Önkormányzat, javaslom azonban, hogyha 1998-ban a cigányság is meg kívánná alkotni e népképviseleti fórumot, hogy ön ne induljon a választásokon. Az már csak magánvéleményem, hogy cikkével egy fejlődni kívánó község közösségének, illetve e szándék megvalósításának mennyit segített. Kérem Önt és külön a Főszerkesztő Urat, hogy észrevételeimet lapjukban teljes terjedelmében közöljék. Mindez elkerülhető lett volna, ha teljesítik a nyilatkozók azon kérését, hogy a cikket megjelenés előtt is elolvashassák. Őszinte tisztelettel: Dr. Bodor György polgármester 44 Nem állt szándékomban megjegyzéssel kísérni a polgármester úr levelét, az elmúlt napok eseményei azonban úgy hozták, hogy pár szót mindenképp hozzá kell fűznöm. Szerkesztőségünk és Csobánka között egy ideje égnek a telefonvonalak, az ottaniak egyesével és csoportosan azt hányják a szememre, hogy Kilátás a völgyből című cikkem rasszista mellékízekkel volt dúsítva. Nos, ezen vád ellen semmit nem fogok felhozni mentségemül, azt gondolom ugyanis, kell ahhoz némi elszántság, hogy bárkinek ilyen jusson eszébe az írásaim alapján. A magukat megnevező és meg nem nevező telefonálók azzal próbálnak - gondolom - rám ijeszteni, hogy a csobánkai cigányság egy emberként érzi sértve magát. Nos, ha így van, akkor nagyon szomorú, akkor nagyon félreérthető módon fogalmaztam meg a véleményemet. Azt gondolom azonban, hogy nem erről van szó. Meggyőződésem, hogy a helyi, csobánkai politikai erők közül néhánynak érdekében állt a kedélyek felborzolása, a cigányok feltüzelése az intézmények vezetői ellen. Ehhez jó ürügynek találták a cikkemet, amelyben nem akarták megkülönböztetni az újságíró benyomásait a helyben szerzett - korrekt - információktól. Ennek tisztázására ez idáig is számtalan - kedves és fenyegető - meghívást kaptam Csobánkára. Ezúton közlöm, hogy nem fogok elmenni. A helyi cigányság helyzete nem attól olyan, amilyen, hogy megírtam. És ha megfellelnek, akkor sem lesz más. Nem látom nét annak, hogy valamiféle rögtönítélő bíróság elé álljak Csobánkán, mert rá lehet ijeszteni az újságíróra, de attól a helyi ügyeket helyben, egymás között kell tudni megoldani. Ráadásul megijedni sem vagyok hajlandó többször. Abba a helyzetbe pedig nem megyek bele, hogy félrevezetett cigány emberekkel vitázzam olyan dolgokról, amelyekben mélységesen egyetértünk. Török Monika ÁJFOR Bevallom, mikor először olvastam méltán favorizált, veretes szellemű morálpojácánk, rizsabohócunk (Fábrisanyi, 96.05.14.168 Óra) ellenállhatatlan szexepilről tanúbizonyságot tevő, az asszonyi lelkek fondor szitáján biztos szemmel átlátó, mélyen humanista szózatát a taszári és minden magyar fehércselédekhez, még nem tudtam, hogy mire véljem. Első ránézésre mintha azt sugallaná e bajnok, hogy legyen bár béke avagy háború: a katonaembernek (1. férfiú) ma csak eggyre megy, így is, úgy is csak beveri a nagy vörös októberit (szegény Petri, ha nem élne, hát foroghatna a sírjában), akko meg mán jobb, ha békébe, meg így legalláb nem költözik nyakat erekten etnikai tisztogatásnak hini. Hanem csak egyszerűjen direkte emberi taszhatnéknak, a taszári kaszárnyába, hogy az isten akárhova tegye azt az üleprisszantó mosléktapicskáló eurononkonform istállóját neki! Hát nehogy ma egy bitang repettsarkúnak ne legyen jó az a tökös ájforgattyú?! Mondom, ilyesformán gondolkodtam én a jó svádájú hírnök eszejárása felől, pedig nem volt igazam. Hogy miért? Ugyanis, ha már egyszer bennünket tisztel meg multigeneratív jelenlétével az előőrs, hát elemi kötelességünk a kedvében járni. A kenyér, a só már megvolt, mi hiányzik még? Hát a nőstény! Előzékenyen fölkínáljuk tehát (Efsanyi legalábbis bízvást), míg magunk az egyik legősibb emberi gesztussal viszonozzuk a tiszteletet. Kezünk tiszta, nyitott tenyérrel fejünk fölött feléje, az omnipotens katonaisten felé fordul. TISZTELT FŐSZERKESZTŐ ÚR! Kereken egy esztendeje történt, hogy a Népszabadságban közzétett egész oldalas segélykiáltásomat követően az írott sajtó orgánumai közül egyedüliként az Ön lapja tájékoztatta a valóságnak megfelelően és kellő terjedelemben a közönséget a W. L. Shirer egyedülálló történeti műve (A Harmadik Birodalom felemelkedése és bukása) körül kibontakozó egyedülálló magyarországi botrányról. Köszönetem újólagos kifejezése mellett engedje meg, Főszerkesztő Úr, hogy tájékoztassam a magyar változat történetének további egyedülálló fejleményeiről. 1995 szeptemberében egy hajnalon agyvérzéssel, eszméletlenül találták az ágya mellett a könyv szerkesztőjét, Seregy Lajost, körülötte annak a fejezetnek a szétszórt lapjaival, amin éjjel dolgozott. Háromgyermekes nyelvész barátom, a gödöllői egyetem tanára egy hét múlva védte volna meg kandidátusi disszertációját; az eset óta jobb (az író) keze és karja máig használhatatlan, betegállományban retegál. A szerkesztést beugróként magam próbáltam fogcsikorgatva befejezni. A művet 1995. december 11-én kaptuk meg a nyomdából és miután a Népszabadságban, valamint a 168 Órában egyetlen alkalommal meghirdettük az örömhírt, szigorúan önköltségi áron, példányonként 1000 forintjával az irodánk előszobájába állított egyetlen összehajtható IKEA-konyhaszékről karácsonyig kiárultuk az első kiadásnak mind az 5000 példányát. Az a fantasztikus két hét megérte nekem a megelőző két esztendőt. Semmiféle ismeretségem nem lévén a kulturális szférában (talán emlékezni tetszik rá, hogy külkereskedelemmel foglalkozom), máig sem tudom, hogyan születik a lapokban, rádióban, tele-