168óra, 1996. január-június (8. évfolyam, 1-25. szám)

1996-05-28 / 21. szám

LEVÉLHULLÁS A miénktől eltérő véleményeket is közöljük, de nem adunk helyet olyan szélsőséges ész­revételeknek, amelyek fölösleges indulatokat keltenek, és szükségtelen konfrontációhoz vezethetnek. A leveleket általában rövidítve­­ az ilyenkor elkerülhetetlen javításokkal szerkesztett formában adjuk közre. TISZTELT FŐSZERKESZTŐ ÚR! Kezdettől fogva előfizetője és olvasója va­gyok lapjuknak. Bár soha nem állt szándékom­ban, hogy levelezőnkké váljak, az ez év május 7-én megjelent Török Monika nevével jegyzett Kilátás a völgyből című cikk azonban szándé­kom megváltoztatására késztetett. Ebben a kis hegyi faluban, de talán az egész megyében köztudott volt és ma is az, hogy az átlagosnál nagyobb arányt képvisel a cigány la­kosság. Élnek azonban ebben a községben még szlovákok, szerbek, svábok és azt hiszem, azzal sem mondok újat, hogy magyarok is. E sok nemzetiség az újságírónő cikkének megje­lenéséig kisebb-nagyobb problémáktól eltekint­ve békében élt egymással, elismerve egymás integritását is. Meg tudom érteni - mivel valamennyiünket felháborít - az újságírónő indulatát, melyet sorai szerint az váltott ki, hogy egyik víkendház-tulaj­­donos ismerősének hétvégi házát vandál módon feltörték. Nem hiszem azonban, hogy e ténynek egyszerűen csak a cigányság jelenléte az oka, arról nem is beszélve, hogy az elkövetőket a mai napig nem fogták el, ezért úgy gondolom, nem elegáns dolog ennek a cikkben megfogalmazot­tak szerinti tényként történő közlése. Nem kívánok vitatkozni az újságírónő saját szavai szerinti, rasszista ízű kíváncsiságával. E szándékomról a cikkben szereplő következő két mondat miatt tettem le: „A nevek és a hozzájuk tartozó arcok alapján jó kis multikulti hepaj van itt már évtizedek óta. Méla zsidó, szakadár szerb meg a többiek, különféle színárnyalatok­ban.” Kedves Török Monika, mire jó ez? Ha már különböző etnikumoknál tartunk, en­gedje meg, hogy közöljem Önnel, hogy a népes­­ség-nyilvántartási adatok szerint Csobánkán összesen 7 Lakatos vezetéknévvel megáldott személy él, melyből mindössze 2 iskoláskorú. Hiába kerestem a hiányzó 16-ot, nem sikerült megtalálnom. Gondolom, azon sem fog vitába keveredni velem, hogy a korán virágzó leány­­gyermek nem a cigányság kizárólagos sajátos­sága. Valóban nincs az önkormányzatnak úgyneve­zett cigány válságkezelő projektje. Annak na­gyon örülök, hogy az újságírónő sem tartja az ilyenfajta megközelítést e probléma egyedüli üdvözítő megoldásának. Abban is igaza van, hogy a cigányság által lakott lakásokat viszony­lag méltányos, egymillió forint alatti áron, nagy kedvezményekkel lehet megvásárolni. Ez való­ban így van, hiszen e telepen található olyan la­kás is, amiért csak alig több mint 38 ezer forintot kell fizetni, így a számolásba nem csúszott hiba. Hadd hívjam fel a figyelmet azonban arra, hogyha egy 2102 fős lélekszámú faluban a ci­gányság aránya 20%, akkor e népességcsoport létszáma számszerűsítve 420 fő és nem 600. Ne vegye sértésnek, de talán joggal feltételez­hető, hogy ekkora tévedést még a multikulti he­paj közé sorolt cigányiskola felső tagozatos ne­bulója sem képes elkövetni. Végezetül néhány apró tévedésre szeretnék reagálni a teljesség igénye nélkül. Ezek sorjában: 1. A községnek, ha anyagi áldozat árán is, van rendőre. Abban igaza van, hogy nem rendőrőrsi fokozatban, de a rendőrség szolgála­ti szabályzata szerint a rendőrőrs egy objektum­mal azonosítható, nem az abban szolgálatot tel­jesítő rendfokozatával. 2. A jövedelempótló támogatást és a más cí­men járó segélyeket nem a képviselő-testület dönti el, hanem I. fokú hatósági jogköre alapján a szociális bizottság. 3. Az igaz, hogy az idegenforgalmi adó négy­szeresére emelkedett, kedves ismerőse azon­ban elhallgatta, hogy ez megfelelő indokok alap­ján korlátlanul mérsékelhető, illetve elengedhető. Tisztelt Török Monika! Észrevételeimet befejezve fogadjon el tőlem egy tanácsot: ugyan a községben létezik Szerb Nemzetiségű Kisebbségi Önkormány­zat, javaslom azonban, hogyha 1998-ban a ci­gányság is meg kívánná alkotni e népképvise­leti fórumot, hogy ön ne induljon a választáso­kon. Az már csak magánvéleményem, hogy cikkével egy fejlődni kívánó község közössé­gének, illetve e szándék megvalósításának mennyit segített. Kérem Önt és külön a Főszerkesztő Urat, hogy észrevételeimet lap­jukban teljes terjedelmében közöljék. Mindez elkerülhető lett volna, ha teljesítik a nyilatko­zók azon kérését, hogy a cikket megjelenés előtt is elolvashassák. Őszinte tisztelettel: Dr. Bodor György polgármester 44 Nem állt szándékomban megjegyzéssel kí­sérni a polgármester úr levelét, az elmúlt na­pok eseményei azonban úgy hozták, hogy pár szót mindenképp hozzá kell fűznöm. Szerkesztőségünk és Csobánka között egy ideje égnek a telefonvonalak, az ottaniak egyesével és csoportosan azt hányják a sze­memre, hogy Kilátás a völgyből című cikkem rasszista mellékízekkel volt dúsítva. Nos, ezen vád ellen semmit nem fogok felhozni mentségemül, azt gondolom ugyanis, kell ah­hoz némi elszántság, hogy bárkinek ilyen jus­son eszébe az írásaim alapján. A magukat megnevező és meg nem ne­vező telefonálók azzal próbálnak - gondolom - rám ijeszteni, hogy a csobánkai cigányság egy emberként érzi sértve magát. Nos, ha így van, akkor nagyon szomorú, akkor nagyon félreérthető módon fogalmaztam meg a véle­ményemet. Azt gondolom azonban, hogy nem erről van szó. Meggyőződésem, hogy a helyi, csobán­kai politikai erők közül néhánynak érdekében állt a kedélyek felborzolása, a cigányok feltü­zelése az intézmények vezetői ellen. Ehhez jó ürügynek találták a cikkemet, amelyben nem akarták megkülönböztetni az újságíró benyo­másait a helyben szerzett - korrekt - informá­cióktól. Ennek tisztázására ez idáig is számtalan - kedves és fenyegető - meghívást kaptam Csobánkára. Ezúton közlöm, hogy nem fogok elmenni. A helyi cigányság helyzete nem attól olyan, amilyen, hogy megírtam. És ha megfell­elnek, akkor sem lesz más. Nem látom nét annak, hogy valamiféle rögtönítélő bíróság elé álljak Csobánkán, mert rá lehet ijeszteni az újságíróra, de attól a helyi ügyeket helyben, egymás között kell tudni megoldani. Ráadásul megijedni sem vagyok hajlandó többször. Abba a helyzetbe pedig nem me­gyek bele, hogy félrevezetett cigány emberek­kel vitázzam olyan dolgokról, amelyekben mélységesen egyetértünk. Török Monika ÁJFOR Bevallom, mikor először olvastam méltán favori­zált, veretes szellemű morálpojácánk, rizsabohó­cunk (Fábrisanyi, 96.05.14.168 Óra) ellenállhatat­lan szexepilről tanúbizonyságot tevő, az asszonyi lelkek fondor szitáján biztos szemmel átlátó, mé­lyen humanista szózatát a taszári és minden ma­gyar fehércselédekhez, még nem tudtam, hogy mi­re véljem. Első ránézésre mintha azt sugallaná e bajnok, hogy legyen bár béke avagy háború: a katonaem­bernek (1. férfiú) ma csak eggyre megy, így is, úgy is csak beveri a nagy vörös októberit (szegény Petri, ha nem élne, hát foroghatna a sírjában), akko meg mán jobb, ha békébe, meg így legalláb nem költözik nyakat erekten etnikai tisztogatásnak hini. Hanem csak egyszerűjen direkte emberi taszhatnéknak, a taszári kaszárnyába, hogy az isten akárhova tegye azt az üleprisszantó mosléktapicskáló eurononkon­­form istállóját neki! Hát nehogy ma egy bitang re­­pettsarkúnak ne legyen jó az a tökös ájforgattyú?! Mondom, ilyesformán gondolkodtam én a jó svá­­dájú hírnök eszejárása felől, pedig nem volt iga­zam. Hogy miért? Ugyanis, ha már egyszer bennünket tisztel meg multigeneratív jelenlétével az előőrs, hát elemi kö­telességünk a kedvében járni. A kenyér, a só már megvolt, mi hiányzik még? Hát a nőstény! Előzéke­nyen fölkínáljuk tehát (Efsanyi legalábbis bízvást), míg magunk az egyik legősibb emberi gesztussal vi­szonozzuk a tiszteletet. Kezünk tiszta, nyitott te­nyérrel fejünk fölött feléje, az omnipotens katona­isten felé fordul. TISZTELT FŐSZERKESZTŐ ÚR! Kereken egy esztendeje történt, hogy a Népszabadságban közzétett egész ol­dalas segélykiáltásomat követően az írott sajtó orgánumai közül egyedüli­ként az Ön lapja tájékoztatta a való­ságnak megfelelően és kellő terjede­lemben a közönséget a W. L. Shirer egyedülálló történeti műve (A Harma­dik Birodalom felemelkedése és buká­sa) körül kibontakozó egyedülálló ma­gyarországi botrányról. Köszönetem újólagos kifejezése mellett engedje meg, Főszerkesztő Úr, hogy tájékoz­tassam a magyar változat történetének további egyedülálló fejleményeiről. 1995 szeptemberében egy hajnalon agyvérzéssel, eszméletlenül találták az ágya mellett a könyv szerkesztőjét, Seregy Lajost, körülötte annak a feje­zetnek a szétszórt lapjaival, amin éj­jel dolgozott. Háromgyermekes nyel­vész barátom, a gödöllői egyetem taná­ra egy hét múlva védte volna meg kan­didátusi disszertációját; az eset óta jobb (az író) keze és karja máig hasz­nálhatatlan, betegállományban rete­­gál. A szerkesztést beugróként magam próbáltam fogcsikorgatva befejezni. A művet 1995. december 11-én kaptuk meg a nyomdából és miután a Népszabad­ságban, valamint a 168 Órában egyetlen alkalommal meghirdettük az örömhírt, szigorúan önköltségi áron, példányon­ként 1000 forintjával az irodánk előszobájába állított egyetlen össze­hajtható IKEA-konyhaszékről karácso­nyig kiárultuk az első kiadásnak mind az 5000 példányát. Az a fantasztikus két hét megérte nekem a megelőző két esztendőt. Semmiféle ismeretségem nem lévén a kulturális szférában (talán emlékezni tetszik rá, hogy külkereskedelemmel foglalkozom), máig sem tudom, hogyan születik a lapokban, rádióban, tele-

Next