168óra, 1996. január-június (8. évfolyam, 1-25. szám)
1996-06-04 / 22. szám
Török Monika )) Hálát adunk a Teremtőnek, hogy megszabadított ettől a rohadt májustól.)Ez a május is pont úgy elment, mint az összes többi, mondhatni: elfújta a szél, ha ez nem volna olyan nagyon romantik-giccses. Meg aztán itt se Dél, se Észak nem győzött, míg ellenben mi itt vagyunk hagyva a május által, de rendesen, aztán tűnődhetünk a világ folyásán, hasonlókon, masszírozgatva fiahagyott szukakutyánk lappadt hasát, már csak a méhösszehúzódások elősegítése végett is. Még jó is, hogy elment ez a május, megkönnyebbülten összehajthatjuk az újságokat, végre itt az uborkaszezon, a helyiérdekű politikában hatalmas nagy durranások már nem lesznek, legfeljebb néhány MiG kiesik még a szekrényből, vagy kiderül, hogy tulajdonképpen bokáig lebombáztuk Kassát, horribile dictu: elfogadják a honatyák a felsőoktatási törvényt, csak hogy mégis legyen min borzonganunk az őszig, és Orbán Viktor feszeng még kínosan egy-két senkit nem érdeklő sajtótájékoztatón, aztán annyi. Valljuk be, utáltuk is már egy kicsit ezt a májust, ezzel a nagyon nyálas romantikájával, árnyas lombok alatt elcsattanó csókjaival - amelyekkel persze csak az a baj, hogy az érintett párosból legalább az egyik fél lehettünk volna magunk is, de hát nem, annál azért régebben érettségiztünk - meg az üveges tekintetű neofitáival, akik egymást olyan hirtelen, olyan nagyon, olyan elementárisan, olyan megemészthetetlenül, olyan májusilag. És álltunk a konyhaablakban, bámulva különböző irányokat hosszan, amíg főtt a srácok esti betevő tejbegríze, összerezzenve párunk féltő-óvó kérdésére, hogy semmi, csak úgy elméláztunk. És megnyugtatóan mosolyogtunk hozzá, mert hiszen annyit az ég egy adta világon semmi sem ér, hogy pont ezt az embert bántsuk meg, hát visszafordulunk a tűzhelyhez és kavargatjuk kötelességtudóan tovább a tejbelöttyöt és megyünk kölköt füröszteni és hormonháztartást hűteni és dolgozni, meg évzárókra, és hálát adunk a Teremtőnek, hogy megszabadított ettől a rohadt májustól, végre. Aztán elővesszük a kissé bepókhálósodott fürdőruhákat - a bikinit már nem, minek dicsekedni fölös és organikus úszógumikkal -, kilistázzuk, kinek mi kell a nyaraláshoz, lesz-e egyáltalán nyaralás, vagy csak lepasszoljuk az utódokat valamelyik felelőtlen nagyszülőnek, hogy aztán édes kettesben unjuk egymást telibe, kúrálunk még egy keveset azon, mennyi minden kell annak a büdös kötöknek az iskolában ősszel, és honnan a bánatból lehet annyi pénzt előkeríteni addigra, tehát nyári kasszát csinálunk, amitől rosszkedvünk lesz, hát inkább kiválogatjuk a nyári ruhákat, a télieket száműzve a padlásra vagy akárhová - persze mindegyik kiment már a divatból. Nem mintha nem lenne teljesen mindegy, mert amikor a pesti flaszteron lányunk korabeli fruskák vihognak köldökmutogató topokban, akkor oly kevéssé érdekes, melyik évről visszamaradt göncünkben nem érezzük jól magunkat. És úrrá lesz rajtunk a rendes júniusi depresszió, amihez azért kell némi elszántság és önfegyelem, hiszen napsütésben, habok, vízpermet és kacagó emberek között depresszálni már komoly teljesítmény, csak az tudhatja, aki elmúlt - mondjuk - harminc, hogy a nyáron semmi, de semmi nem fog történni, azon kívül persze, hogy a forint csendben leértékelődik, mi a család zsebpénzét is ráköltjük majd a hipererős napsugárvédelmi kenőcsökre, mert a mi korunkban már lebarnulni sem olyan gusztusos, előre gyűlöljük majd a katalógusból rendelt lenge nyári ruhakölteményünk átizzadt hónalját és hátát, amelyet úgyse vesz majd észre senki, mert mindenki, de tényleg mindenki elmegy a csudába ebből a büdös, izzóan lebegő porú városból, hogy az őszig akkor se adjon hírt magáról, ha hihetetlen szükségünk lenne rá, mert mindenhol család, meg kötelesség, meg álszentség, hát álszentségelünk és valahogy majdcsak kihúzzuk ezt a nyarat is, tavaly is sikerült, nem beszélve a többiről, legfeljebb kicsit leszünk csak fanyarabbak, megkeseredettebbek, hogy az idén sem történt semmi gyomorremegtetően izgalmas, sőt, előreláthatóan már nem is fog. Ilyenkor már csak az éltet: igaz ugyan, hogy még el sem kezdődött a nyár, és mi máris mélabúnak adtuk a fejünket, na de eljön még a mi időnk, az a lucskos, ködös, szürke október-november táji, amikor annak is elmegy az életkedve, akinek a nyáron, úgy Lepsény magaságában még megvolt, tehát akkor leszünk a csúcson, mert már nem is emlékszünk pontosan, hogy tavaly vagy tavalyelőtt veszítettük-e el, de egyszer s mindenkorra, megszoktuk a depresszálást, gyakorlottak vagyunk, ellentétben az új generációval. Akkor majd félvállról odavetjük a kezdőknek, akik májusban még olyan felháborítóan vitálisak voltak, hogy „ tegyél egy kis festéket a szemedre, drágám, olyan nyúzottnak látszol ma ”, és akkor ők elkezdik és nincs megállás és pontosan ugyanúgy végzik majd, mint mi. Majd egyszer már nem lepődnek meg, ha amúgy segítőkész emberek váratlanul cserbenhagyják őket, ha már nem jön új szerelem, és nem is jöhet, se májusban, se később, ha emelkedik a szemétdíj és lebilincselődik az autó, ha már nem tudnak csak úgy beszélgetni valakivel, nyári dolgokról is akár, vagy a tévében látott hátborzongatásról. És nem fogják várni a nyarat, utálni fogják, gyűlölni, és mi majd megértjük őket. És azt is tudjuk, hogy húsz-harminc évnyi búskomorság után - a szóbeszéd szerint - ismét virágzásnak indulunk. Arra a kis időre akár politikával, újságírással, szénhordással vagy gyerekneveléssel is próbálkozhatunk. Hogy másnak se legyen jó. PUBLICISTÁK KLUBJA „Igazat mondani könnyű, csak elhitetni nehéz.” Júniusi depresszió 22