168óra, 1996. január-június (8. évfolyam, 1-25. szám)

1996-06-04 / 22. szám

Török Monika )) Hálát adunk a T­eremtőnek, hogy meg­szabadított ettől a rohadt májustól.)E­z a május is pont úgy elment, mint az összes többi, mondhatni: elfújta a szél, ha ez nem volna olyan nagyon romantik-giccses. Meg aztán itt se Dél, se Észak nem győzött, míg ellenben mi itt vagyunk hagyva a május ál­tal, de rendesen, aztán tűnődhetünk a világ folyásán, hasonlókon, masszírozgatva fiahagyott szukakutyánk lappadt hasát, már csak a méhösszehúzódások elősegí­tése végett is. Még jó is, hogy elment ez a május, megkönnyebbülten összehajthatjuk az újságokat, végre itt az uborkaszezon, a helyiérdekű politikában hatalmas nagy durranások már nem lesznek, legfeljebb néhány MiG kiesik még a szekrényből, vagy kiderül, hogy tulajdonképpen bokáig lebombáztuk Kassát, horribile dictu: elfogadják a hon­atyák a felsőoktatási törvényt, csak hogy mégis legyen min borzonganunk az őszig, és Orbán Viktor feszeng még kínosan egy-két senkit nem érdeklő sajtótájékozta­tón, aztán annyi. Valljuk be, utáltuk is már egy kicsit ezt a májust, ezzel a nagyon nyálas romantikájával, árnyas lombok alatt elcsattanó csókjaival - amelyekkel persze csak az a baj, hogy az érintett párosból legalább az egyik fél lehettünk volna magunk is, de hát nem, annál azért régebben érettségiztünk - meg az üveges tekintetű neofitáival, akik egymást olyan hirtelen, olyan nagyon, olyan ele­mentárisan, olyan megemészthetetlenül, olyan májusi­­lag. És álltunk a konyhaablakban, bámulva különböző irányokat hosszan, amíg főtt a srácok esti betevő tejbe­­gríze, összerezzenve párunk féltő-óvó kérdésére, hogy semmi, csak úgy elméláztunk. És megnyugtatóan moso­lyogtunk hozzá, mert hiszen annyit az ég egy adta vilá­gon semmi sem ér, hogy pont ezt az embert bántsuk meg, hát visszafordulunk a tűzhelyhez és kavargatjuk köteles­­ségtudóan tovább a tejbelöttyöt és megyünk kölköt fü­­röszteni és hormonháztartást hűteni és dolgozni, meg évzárókra, és hálát adunk a Teremtőnek, hogy megsza­badított ettől a rohadt májustól, végre. Aztán elővesszük a kissé bepókhálósodott fürdőruhá­kat - a bikinit már nem, minek dicsekedni fölös és orga­nikus úszógumikkal -, kilistázzuk, kinek mi kell a nyara­láshoz, lesz-e egyáltalán nyaralás, vagy csak lepasszol­juk az utódokat valamelyik felelőtlen nagyszülőnek, hogy aztán édes kettesben unjuk egymást telibe, kúrá­lunk még egy keveset azon, mennyi minden kell annak a büdös kötöknek az iskolában ősszel, és honnan a bánat­ból lehet annyi pénzt előkeríteni addigra, tehát nyári kasszát csinálunk, amitől rosszkedvünk lesz, hát inkább kiválogatjuk a nyári ruhákat, a télieket száműzve a pad­lásra vagy akárhová - persze mindegyik kiment már a divatból. Nem mintha nem lenne teljesen mindegy, mert amikor a pesti flaszteron lányunk korabeli fruskák vi­hognak köldökmutogató topokban, akkor oly kevéssé ér­dekes, melyik évről visszamaradt göncünkben nem érez­zük jól magunkat. És úrrá lesz rajtunk a rendes júniusi depresszió, ami­hez azért kell némi elszántság és önfegyelem, hiszen napsütésben, habok, vízpermet és kacagó emberek kö­zött depresszálni már komoly teljesítmény, csak az tud­hatja, aki elmúlt - mondjuk - harminc, hogy a nyáron semmi, de semmi nem fog történni, azon kívül persze, hogy a forint csendben leértékelődik, mi a család zseb­pénzét is ráköltjük majd a hipererős napsugárvédelmi kenőcsökre, mert a mi korunkban már lebarnulni sem olyan gusztusos, előre gyűlöljük majd a katalógusból rendelt lenge nyári ruhakölteményünk átizzadt hónalját és hátát, amelyet úgyse vesz majd észre senki, mert min­denki, de tényleg mindenki elmegy a csudába ebből a büdös, izzóan lebegő porú városból, hogy az őszig akkor se adjon hírt magáról, ha hihetetlen szükségünk lenne rá, mert mindenhol család, meg kötelesség, meg álszent­ség, hát álszentségelünk és valahogy majdcsak kihúzzuk ezt a nyarat is, tavaly is sikerült, nem beszélve a töb­biről, legfeljebb kicsit leszünk csak fanyarabbak, meg­­keseredettebbek, hogy az idén sem történt semmi gyo­­morremegtetően izgalmas, sőt, előreláthatóan már nem is fog. Ilyenkor már csak az éltet: igaz ugyan, hogy még el sem kezdődött a nyár, és mi máris mélabúnak adtuk a fe­jünket, na de eljön még a mi időnk, az a lucskos, ködös, szürke október-november táji, amikor annak is elmegy az életkedve, akinek a nyáron, úgy Lepsény magaságá­ban még megvolt, tehát akkor leszünk a csúcson, mert már nem is emlékszünk pontosan, hogy tavaly vagy ta­valyelőtt veszítettük-e el, de egyszer s mindenkorra, megszoktuk a depresszálást, gyakorlottak vagyunk, el­lentétben az új generációval. Akkor majd félvállról oda­vetjük a kezdőknek, akik májusban még olyan felháborí­tóan vitálisak voltak, hogy „ tegyél egy kis festéket a sze­medre, drágám, olyan nyúzottnak látszol ma ”, és akkor ők elkezdik és nincs megállás és pontosan ugyanúgy végzik majd, mint mi. Majd egyszer már nem lepődnek meg, ha amúgy segítőkész emberek váratlanul cserben­hagyják őket, ha már nem jön új szerelem, és nem is jö­het, se májusban, se később, ha emelkedik a szemétdíj és lebilincselődik az autó, ha már nem tudnak csak úgy be­szélgetni valakivel, nyári dolgokról is akár, vagy a tévé­ben látott hátborzongatásról. És nem fogják várni a nyarat, utálni fogják, gyűlölni, és mi majd megértjük őket. És azt is tudjuk, hogy húsz-harminc évnyi búskomor­ság után - a szóbeszéd szerint - ismét virágzásnak indu­lunk. Arra a kis időre akár politikával, újságírással, szénhordással vagy gyerekneveléssel is próbálkozha­tunk. Hogy másnak se legyen jó. PUBLICISTÁK KLUBJA „Igazat mondani könnyű, csak elhitetni nehéz.” Júniusi depresszió 22

Next