168óra, 1996. január-június (8. évfolyam, 1-25. szám)
1996-05-07 / 18. szám
NAPTÁR Öngyilkosság a börtönben Mindhalálig Frakció Május nyolcadikén volt húsz éve, hogy cellájában holtan találták Ulrike Meinhofot, a korabeli Nyugat- Németország legrettegettebb női foglyát. A gondos és alapos vizsgálat nyomban megállapította, hogy öngyilkosság történt, bár máig akadnak olyan vélemények, amelyek ezt a változatot nem fogadják el. Holott aligha valószínű, hogy gyilkosság lett volna. Hisz az egyik legbékésebb és legsikeresebb bonni kancellár, a szociáldemokrata Helmut Schmidt volt hivatalban, aki a rendőri módszerek helyett szívesebben alkalmazta a politikaiakat. Az évfordulóra VÁRKONYI TIBOR emlékeztet. Igaz, épp a bevezetőben emlegetett Schmidtre zúdult az NSZK történelmének egyik legfeszültebb korszaka: a szüntelen küzdelem a terror ellen. Ulrike Meinhof a gyilkos, gyújtogató, túszszedő Rote Armee Fraktionnak, a hírhedt Vörös Hadsereg Frakciónak volt társparancsnoka, élettársa, Andreas Baader oldalán. Nyugat-Európában már csillapodóban volt az 1968-as ultrabaloldali „forradalmi” hullám. A francia barikádépítők, akik hónapokon át Párizst csatatérré változtatták, próbára téve De Gaulle tábornok türelmét, már megbékéltek. Elvégezték az egyetemet, s azon buzgólkodtak, hogy minél sikeresebben illeszkedjenek be a tisztes polgári életbe. Egy eltévedt golyó Ez a viszonylagos nyugalom az NSZK-ban is beköszöntött. Sokan úgy vélték, hogy - Ulrike Meinhof társaival együtt börtönben, Schmidt gazdaságpolitikája sikeres - többé nem kell a terrortól tartani, amely kilenc esztendőn át földúlta az ország nyugalmát. Meinhof öngyilkossága azonban keresztülhúzta a számításokat. Néhány hét alatt egymást követték a bombamerényletek, a gyújtogatások. Nem sokkal az öngyilkosság után végeztek Bubach főügyész két testőrével (az eredeti célpont a főügyész volt), július végén Jürgen Ponto bankár életét oltották ki, majd a következő év szeptemberében Kölnben elrabolták Hanns-Martin Schleyert, a „főnökök főnökét”, a gyáriparosok szövetségének elnökét. Ennek a sorozatnak az vetett véget, hogy Palma de Mallorcán terroristák hatalmukba kerítették a Lufthansa egyik Boeing repülőgépét. A gép reptérről reptérre „szökdécselve” a Szomáliai Mogadishuban lelt végállomásra. Itt egy speciálisan kiképzett német kommandó rohamozta meg, s szabadította ki a foglyokat. A nyugatnémet lidércnyomás Meinhof halála előtt kilenc esztendővel, 1967-ben kezdődött. A kancellárt akkor Kurt Georg Kiesingernek hívták, ő vezette a kereszténydemokrata-szociáldemokrata nagykoalíció kormányát. Az alkancellár Willy Brandt volt. Viszonylagos társadalmi-politikai konszenzus uralkodott, bár átmenetileg megingott az Adenauer és Erhard nevéhez kötött egyensúly. (Erre utalt a nagykoalíció kényszere is.) Ezt a megállapodottságot dúlta föl, hogy a polgári és értelmiségi származású fiatalság egy része szembeszegült a bürger „langyossággal”, s forradalmi harcot indított. A cél: lerombolni a kapitalizmust, „igazi marxista alapú demokráciát” teremtve. Jelentéktelen esemény adott jelet a hadüzenetre. Hivatalos látogatásra 1967 júniusában Nyugat- Berlinbe érkezett Reza Pahlavi sah, Irán uralkodója. Kiszámítható volt, hogy fogadtatása nem lesz lelkes, ezért a sah magával vitte ifjú híveinek kis csapatát: éljenezzék őt a várható füttykoncertek közepette is. A két tüntető csoport egymásnak esett, a rendőrök kénytelenek voltak beavatkozni, s az egyik eltévedt rendőrgolyó megölte Benno Ohnesorgot. Ő volt a feszültség első áldozata. Alig telt el egy év, és gyilkossági kísérletet követtek el a „vörös” Rudi Dutschke, az ultrabaloldali diákok egyik vezetője ellen. Münchenben utcai tüntetés robbant ki, kövek röpültek, két békés járókelő életét vesztette. Az addig csak ösztönös, még nem szigorúan konspiráló ultrabalos diákság nekilátott a tudatos szervezkedésnek. Már nem elégedett meg azzal, hogy „marxista alapon bírálja a társadalmi rendet”, és elszórt utcai tüntetéseket rendezzen. Összehangolt erőszakra készült a kiszemelt személyek és javak ellen, „forradalmi helyzetet” alakítva ki. 1968. április 2-án fölgyújtottak két nagy frankfurti áruházát. Ekkor tartóztatták le és vetették börtönbe Andreas Baadert. Két esztendőt ült le, amikor az egyik el nem fogott frankfurti gyújtogató 1970. május 14-én erőszakkal kiszabadította. Ez volt a jeladás. Baader és Meinhof kezdetben - emlékezve a nyugat-berlini sahellenes tüntetésre - Június másodika mozgalomnak nevezte el szervezetét, amely 1973-ban a Forradalmi sejtek nevet vette föl. Az állami reagálás késlekedett, a kormány zavarban volt. Mindössze annyi történt, hogy 1972 júniusában a vezetőket (Ba J J.11100 Meinhof, Ensslin, Baader: „történelmi vezetők” Schleyer a RAF fogságában és a kocsi, amelyből elrabolták 18